Alfred Adler osztrák pszichiáter éppen 85 évvel ezelőtt halt meg a skóciai Aberdeenben, és 152 évvel ezelőtt született a magyarok által oly kedvelt Mariahilferstrassén, Bécsben, másodikként egy hétgyermekes családban. Apja, egy kikeresztelkedett zsidó gabonakereskedő az akkor éppen magyar Köpcsényben, anyja a moráviai Trebitschben született. Emberünk pszichiáterként a XX. század arculatát oly sokban meghatározó Sigmund Freud tanítványa, majd tőle eltávolodva, önálló iskolaalkotó: az individuálpszichológia megteremtője lett. Furcsán hangzik talán, de az egyénlélektan szerint a környezetéhez, a társadalomhoz fűződő viszonyában lehet leginkább megragadni az embert.
Adler gazdagon kanyargó életművéből három alapfogalmat emelnék ki: a fölényre törekvést, a kisebbrendűség-érzést és a kisebbrendűség meghaladását. Mindezt a hétköznapi viselkedés, a közélet és a kultúra (norma- és szabályrendszer) területén.
Legyűréstudomány
A fölényre törekvés semmi mást nem jelent, minthogy valamennyien szeretnénk többek lenni másoknál, netán legyűrni a többieket. Már kisgyerekkorunkban zavar, hogy nem irányíthatjuk a felnőtteket, szenvedünk attól, hogy nem tűrik az ellentmondást. Innen erednek a korai és késői gyerekkor dackorszakai: ellentmondani a szülőknek, a tanároknak – általában a felnőtteknek.Később betagozódunk a társadalmi munkamegosztás rendszerébe, ahová születtünk, illetve ahová vetett a sorsunk. És akkor nagyon jólesik többnek tudni magunkat azoknál, akiket kevesebbre tartunk, mondhatni, lenézünk (ezt persze sohasem vallanánk be). Az orvos, ügyvéd, tanár többre tartja magát az ápolónál, az ügyvédbojtárnál, a pedagógiai asszisztensnél. És persze egy NC szerszámgépkezelő az anyagmozgatónál, a földmunkagépes a kubikosnál.
De még a társadalom létráján legalul ülő iskolázatlan, netán hajléktalan honfitársunk is talál magának olyat, akire felülről tekinthet le: akár, mert az gátlásos a nőkkel szemben, nem ért a focihoz, vagy nem tud bicskával kinyitni egy konzervet.Ha lefelé nem megy, akkor fölényünket vízszintesen is érvényesíthetjük. Fölényeskedhet egy pár férfi/nő tagja, akinek nagyobb a jövedelme, magasabban iskolázott, fontosabb szakmája van, jobban megbecsülik a munkahelyén, mint a párját. Az ügyvéd, aki lenézi az orvost, vagy fordítva, és mindkettő, amikor vállvetve lenézik az informatikust. A macsó, nőket használó férfi, a családon belüli bántalmazó, a férfias karrierre törekvő nő egyaránt lehet lenéző.
Ám ne hagyjuk ki a kulturális fölényeket sem. Jó esetben mosolyogva, rossz esetben gyűlölködve nézünk ezeréves múltú magyarként egy kusza amerikaira, egy rövidebb történelemmel rendelkező szlovákra (tótra), a hol szívtelenül erőszakos, hol érzelgősen melankolikus oroszra. És akkor még nem is beszéltem a vallás- és hitközi fölényekről és lenézésekről.Még két, hétköznapi példa. Ha lakott területen kívül nyakunkba liheg egy ismeretlen verda, beletapos a gázba és 150-nel előz, majd visszatér elénk, és megnyugodva tartja a 90-et, akkor érezteti velünk, hogy többnek érzi magát. Pláne, ha még a Béemvéje fölényét is kimutathatja a Szuzukinkkal szemben – hab a tortán, ha a rendszáma BOSS – 001. A másik: a divat gazdag hálózata. Amikor elterjedt a pink top, a Superman-tetoválás, a férfias kakadufrizura (lásd igazmondó külügyminiszterünk), a huzatos farmernaci, a Krasznajamoszkvát idéző orrfacsaró parfüm, netán kőgazdagéknál a nagyvárosi terepjáró (fából vaskarika), akkor fontos, hogy ki van az első „viselők” között. Mi ez, ha nem a fölény, a felsőbbrendűség bizonyítása? (A divat paradoxona miatt persze hamar ugyanúgy fognak kinézni sokan, és elvész az egyediség.)
Egy kis komplexus
Adler másik alapfogalma a kisebb- vagy alacsonyabbrendűség-érzés. Méghozzá nemcsak esetleges egyéni érzetek, hanem ezeknek komplexusba szerveződése. A komplexus mélylélektani fogalom, és a latin „küzdés, vívódás” szóra vezethető vissza. Az adleri csekélyebbértékűségi komplexus (szép hosszú német szóval: minderwertigkeitsgefühlkomplex – rövidítve: MIKO) azt jelenti, hogy életünk során időről időre visszatér a tudatunkba, nem vagy nehezen tudunk megszabadulni tőle, alig kibogozható csomót, gócot képez, amellyel folyamatosan küszködünk.Sokan úgy hiszik, hogy itt valami egzaktul mérhető, számokkal leírható jelenséggel van dolgunk: mérhető az alacsony termet vagy a túlsúly éppúgy, mint az iskolai végzettség hiánya, netán az IQ. Hogy ez mennyire nincs így, azt Bonaparte Napóleon egykori francia császár példája mutatja. Róla tartják, hogy kis termete miatt vívódott MIKO-val, s ennek kompenzálását jelentette egész pályája, hadvezéri győzelmei. Történészek kiderítették, valójában 168-169 centiméter magas volt, ami manapság sem tekinthető alacsonynak, hát még a korabeli francia férfiak között. Az ún. Napóleon-szindróma is azt mondja nekünk, hogy nem az (nem létező) objektív mérce számít, hanem az, hogy mit érzünk, mi a saját kis dédelgetett komplexusunk, ami fölényre törekvésünket gátolja.Na, most egy kis politika: szeretett és örök vezérünkről, Orbán Viktorról szokták mondani, hogy sok minden az ő MIKO-jára, ez utóbbi pedig alacsony termetére vezethető vissza. Igen ám, de van Európa vezérénél (lásd márciusi Békemenet első soros celebjeinek pólói) jelentéktelenebb ma élő helyi politikus is, aki szintén alacsony, bizonyos Volodimir Zelenszkij. Ez A nép szolgája című egykori sikersorozatában egyértelműen észlelhető, vagy amikor személyesen fogadja a hórihorgas lengyel államfőt. Nyomravezetői díjat ajánlhatunk föl annak, aki megtalálja valahol az ukrán elnök kisebbrendűségi komplexusát.
A kisebbrendűségi érzésnek számos forrását ismerhetjük: első generációs értelmiségiek azokkal szemben, akiknek már a dédszüleik is értelmiségiek voltak, újdonsült politikusok ellentétben az öreg rókákkal, vallási neofiták ortodoxokkal szemben, a tehetősebb, hagyományosabb kultúrájú, összetartóbb családokba beházasodók. Mármost, az ilyeneknél nem tudunk általános kijelentést tenni arról, hogy valóban MIKO-val társulnak-e. Ám amikor hasonló esetekkel találkozunk, akkor – ha csak nem vagyunk teljesen vakok – fel tudjuk ismerni őket.Előző életemben vezettem olyan tréningcsoportot, amelynek a mai kormánypárthoz kötődő politikus tagjai voltak. Közöttük első generációs majdani miniszter vagy városi polgármester, későbbi államtitkár. Volt, aki büszkén vállalta első generációs mivoltát, tartással és tanulással igyekezett megfelelni az értelmiségi paramétereknek; és volt, akin látszott, hogy szenved a gyökerei miatt. Hogy melyikükből mi lett, másik cikk témája lehetne, maradjunk abban, hogy sokan vannak körülöttünk – láthatóan vagy láthatatlanul –, akik alacsonyabb rendűnek, csekélyebb értékűnek érzik magukat. Akik hiába törekszenek fölényre.
A hiány pótlása
De mit lehet mindezzel kezdeni? Adler kétféle MIKO-kezelésről beszél: kompenzálás és túlkompenzálás. Az előbbi nem jelent mást, minthogy a fogyatékosságérzetünket valamivel pótoljuk. Egy vacak környezetbe született ember megtanul valami többet csinálni, mint amire „lenyomják”. Az első generációs értelmiségi szorgalommal pótolja azt a hiányt, hogy nem otthonról hozta a műveltséget. Az ellenkező nemmel gátlásos, nehezen kapcsolódó fiatalok valamelyik egyház szolgálatába állnak. A testükkel elégedetlenek képességgel, hobbival, foglalkozással tesznek szert barátaik, kortársaik elismerésére. Megidősült, elfáradt kapcsolatban élő házaspárok felnőtt gyermekeik vagy kisunokáik pátyolgatásában lelik meg az ellensúlyt. De idetartozik a politikus is, aki otthonról bántást, lefitymálást hoz, ezért hatalmi törekvéseivel kompenzál.
Látható, hogy a példák felsorolásánál tartózkodtam az értékítéletektől. Az egyén szemszögéből ugyanis mindenféle kompenzáció fontos, és jóllétéhez, önmaga egészséges szeretetéhez sokat tehet hozzá. Más kérdés, hogy a társas környezet (csoportok, társadalmi rétegek, netán az egész nemzet) nézőpontjából vannak teljesen vagy részben elfogadható, sokszor pedig elfogadhatatlan kompenzációk.Adler még az eredeti freudi kategóriákat használta, ezért a következő kategóriát neurotikus túlkompenzálásnak nevezte.
A neurózisok közös ismérve a szenvedés, valamint az örömképesség elvesztése. Hordozója negatív szűrőn át éli meg a valóságot. Ebből következően, ha saját kisebbrendűségével küzd, olyan túlzásokkal kompenzál, amelyek mind rá, mind a társadalomra nézve kellemetlen hatásokkal vannak. Érdekes, hogy a túlkompenzálásban már a fogyatékosságérzés is eltúlzott. Amikor valaki alacsony, kövér, képzetlen, tudásban vagy anyagiakban rosszul eleresztett, akkor ezt tekintheti reálisan – és akkor az eredmény a fent leírt kompenzáció. Ám ha felnagyítja a helyzetét, netán rettenetesen sajnálja önmagát, egyenes út vezet a túlkompenzáláshoz. Akkor uralkodni akar másokon, felsőbbrendűnek gondolja magát, kritikátlan agresszivitásban tör ki, minél nagyobb hatalomra tör (egészen a csillagokig – de legalábbis az EU fenegyerekének dicső rangjáig). És sokszor azt is óhajtja (dehogy csak óhajtja!), hogy kerüljön a 100 leggazdagabb magyar közé.A túlkompenzálás gyakran abban nyilvánul meg, hogy az adott személy az ellenkezőjét mutatja magáról, mint amivel kompenzál. A helyi vagy világuralomra törekvő maga a legszerényebb ibolya. A mindenkin lelketlenül és gátlástalanul átgázoló főnök a barátságos, megértő és empatikus kolléga szerepében tetszeleg. Ismét a politika terepére tévedve: így érthetővé válik, hogy a nemcsak családilag, hanem közéletileg is macsó örökös miniszterelnökünk egyre inkább férfiasítja kormányát és frakcióját – miközben más országok egyre nagyobb számú női vezetőit (eléggé émelyítő) kézcsókkal üdvözli.
Adler meghatározása szerint a fogyatékosság érzésével küzdő személy nem elégszik meg a kompenzációval, hanem túllő a célon. Ma azt mondanánk, túltolja a biciklit. Dominanciaigénye és a fölényre törekvése túlzásokba torkollik. Ebben nincs tekintettel környezetére; csak az a fontos, hogy ő feltűnjön és beleavatkozhasson mások életébe. Harcol mindenkivel – és úgy éli meg, hogy mindenki harcol ővele. A jóslástól tartózkodnék, de tapasztalatok említésétől nem: a mikro- vagy makrokörnyezete nehezen szokta elviselni a beteges túlkompenzálót, és bizony gyakran veti ki magából.A kompenzálás és túlkompenzálás választásában az egyéni/társadalmi, hétköznapi/politikai tényezőket kulturális beidegződések is keretezik. A mintegy 100-150 év alatt kialakult magyar mentalitás (esetleg: néplélek) a kelleténél türelmesebb a tárgyalt problémák kevéssé kívánatos változataival szemben. Elfogad olyan haszontalan és káros kimeneteket is, amelyeket nem kellene elfogadnia.És hogy mit hoz mindebben a jövő? Rossz esetben nem sok jót, jó esetben lassú változást. Abban ne is reménykedjünk, hogy a MIKO a kellemetlen kihatásokkal együtt valaha is eltűnik az életünkből, de talán egyre többen lesznek, akik önmaguk jobb megismerésének útján jobb életet teremtenek. Maguknak és másoknak.
