Hú, ez jobb, mint egy thriller! Azt a mindenit, ez izgalmasabb, mint egy politikai krimi! Sokunkból törhetnek fel efféle rácsodálkozások az immár az HBO Maxon is elérhető Navalnij című dokumentumfilm nézése közben. És talán így is ajánljuk majd ismerőseinknek: Nézd meg a Navalnijt, doksi, de piszok menő, lerágod rajta a körmöd! Ha pedig írunk róla valahol, a címben, a leadben vagy egy bekezdés elején bizonyára szintén kiemeljük: Akár egy akciófilm! Én sem leszek kivétel. Úgyhogy, kedves olvasóink, nézzék meg a Navalnijt, százszor lebilincselőbb élmény lesz, mint ezek a kiagyalt ügynöksztorik!
Ez igaz, de mégis furcsa. És elég sokatmondó a világunkról. Film készül egy legendásan bátor orosz ellenzéki aktivista megmérgezéséről, lábadozásáról, meghurcolásáról, újabb letartóztatásáról, és az egészről kommersz műfajok jutnak elsőként az eszünkbe? Igen, és ez alighanem törvényszerű. Az egész borzalomról ma csak olyan dokumentumfilmet lehetett csinálni, amely felveszi a versenyt a piacon a szuperügynökök kalandjaival. Nem tudni, mi volt a fiatal, elismert kanadai rendező, Daniel Roher célja. Eredetileg a Bellingcat oknyomozó portál vezetője, Hriszto Grozev került a fókuszába, őt szerette volna egyik munkáján keresztül bemutatni. Majd miután Grozev a Navalnij-üggyel is foglalkozni kezdett, átstartolt az orosz ellenzéki legenda megpróbáltatásainak követésére. A „műfaji” keret ezzel együtt adott volt: egy (ok)nyomozás története. Kik és hogyan akarták megmérgezni Navalnijt? A filmes az újságírón keresztül bekerült a Németországban lábadozó aktivista szűk környezetébe, és rögzíthette, hogyan próbálják felgöngyölíteni a szálakat, bizonyítékokat szerezni Putyin ellen. Még egy szokásos kis bizalmatlansági szálat is beépített a sors. Navalnij stábjának egyik tagja, Marija Pevcsih ugyanis fenntartásokkal kezelte Grozevet. Előkerült elérzékenyítő gyerekmotívum is: Navalnijék kijuttatják lányukat Kaliforniába. Az alaptörténetet pedig kézbe vette a Bellingcat vezetője. Alighanem önzetlen segítő szándékkal, de pont egy thrillerbe illő módon bűvészkedett adatbázisaival, tisztes hackerkedésével, és ki is derítette, kikből állt a merénylők csapata. Következhetett hát a csúcsjelenet: Navalnij egyenként felhívja feltételezett megmérgezőit, és próbál bizonyító erejű állításokat kiszedni belőlük. Többen leteszik a kagylót, de a balek vegyész, Kudrjavcev elhiszi, hogy a titkosszolgálattól keresik, és elárulja, hogyan próbálkoztak a novicsok méreggel, és miért nem sikerült az akció. A Fekete-erdőben meghúzódó csapat lélegzet-visszafojtva hallgatja szavait. A szenzációs leleplezés száguld a világsajtóhoz. Hogy pedig happy end helyett drámai erejű és kellően monumentális legyen a befejezés, arról Putyin gépezete gondoskodik. A gyógyulása után hazatérő Navalnijt nagyszabású, erőszakos tömegjeleneteket produkáló, repülőtéri akció keretében tartóztatják le.
Mindebből Daniel Roher azt rakta össze, amit lehetett: egy hatásos dokuthrillert. Mesteri szerkesztéssel, pontos, jól követhető információadagolással. Sikeres és fontos munka lett a Navalnij, az emberség oldaláról szólít meg, és biztat küzdelemre a despotizmus ellen. Köszönet és csillagos ötös. De az emberben mégis felmerülhet, miért nem mutatott meg többet az ellenzéki hősből? Hónapokig Navalnij közelébe kerülve miért nem ment közelebb hozzá? Miért csak hitvallásának legáltalánosabb rétegét érintette, ismert Putyin- és korrupcióellenes klisék, illetve egykori, felszínes nemzetiszocialista kapcsolatok kihangosításával?
A filmképek azt sugallják, Navalnij ennyihez volt partner. Ő már kialakította a maga imázsát, és ezt akarja minél erősebben, minél több embernek közvetíteni. Független, közülünk való, az igazságért küzdő mesehős. Amíg így jelenhet meg, élvezi a kamera közelségét, olykor mintha kicsit játszana is neki. Profi influenszer, aki tisztában van azzal, hogyan tudja a legjobban eladni magát, hogyan szerezhet minél nagyobb nézettséget. Megkapó jelenet, mikor a csapat jól megtervezett módon és időben útjára engedi a világba a merényletet leleplező felvételt. Ott ülnek a gépeknél, kezükben teló, és figyelik a megtekintéseket. Hétszázezer az első órában! Mikor érjük el az egymilliót? Ám mélyebben Navalnij nem akar feltárulkozni. Számára is a thrillerhatás a fontos.
Pedig a Putyin-rendszer ebben a történetben nem a merénylettel árul el a legtöbbet saját természetéről. Hanem az ügy cinikus, aljas kezelésével. Azzal, hogy az elnök nem akarja kiejteni Navalnij nevét, és a történtek után „berlini páciensnek” nevezi. Meg az azonnali letartóztatással. Nem érdekel, hogy a halálból jöttél vissza, én máris viszlek a börtönömbe. És van egy megrázó, telefonnal rögzített félperces felvétel a filmben az omszki kórházból. Navalnij Berlinbe engedésekor a főorvos így búcsúzik a politikus feleségétől: „Az ügy megoldása sok munkába került... Sosem kaptunk egy köszönömöt sem egyikőjüktől sem. Egy egyszerű köszönömöt sem.” Apró életmentő bátorságuk nem illett a sztoriba. Két omszki kezelőorvos nem sokkal későbbi, különös halála sem.
