– 2008 júniusában költöztünk ide, már besötétedett, a ház és a tornác is tele volt dobozokkal, amikor elültettük ezt a cseresznyefát, ami azóta a ház fölé nőtt. Paradicsomból is annyi terem, nem győzzük a szomszédokra szórni – meséli nevetve Ági, miután leülünk a félárnyékos verandán, Bátor kutya pedig békésen szundít mellettünk egy napcsíkon. Mintha minden metafora lenne körülötte, a verőcei kert, ami a zsibongó életet ontja magából, és minden apró szeglete gyógyító, épp, mint a Szív utca, ahol a nagymamája lakott, és egy mai szemmel megrázó, jellegzetesen XX. századi magyar családtörténet szimbólumává vált.
– Magyar ember, amíg él, építkezik, erről a Csapd le, csacsi! jut eszembe, mert mire felépül a ház, a házaspár elválik. Mi nem váltunk el, de mindig marad csinosítanivaló. A férjem ügyes kezű, megnéz egy YouTube-videót, és átvezetékezi a házat. Mindent megszerel, felássa a kertet, de sok dolgot csinálunk közösen, például a konyhacsempét is együtt raktuk fel. Az utolsó, amit befejeztünk ezen a több mint 150 éves parasztházon, a vendégházrész volt. A férjem felújította, én pedig a kiadás részével foglalkozom. Magyar és külföldi turisták is jönnek, de voltak ukrán menekültek is. A Migration Aid felhívására csatlakoztunk a segítő szállásadókhoz. Hozzánk olyanok jöttek pár napra, akik nem hosszú távra terveztek, csak átmenetileg, amíg továbbindultak. A vendégeink közül páran a barátainkká is váltak, a Covid alatt kiadtuk a vendégházat egy kisgyermekes családnak, a kisfiuk itt tanult meg járni. Velük máig különleges a kapcsolatunk.
Állóvízből hullámra
Az utolsó fuvallat, ami a lökést adta a könyv megírásához, egy autóbaleset volt. A Megyeri híd után történt, ahol az M2-es elkanyarodik Dunakeszi felé. Az autója meghibásodott, elvesztette fölötte az irányítást, a frontális ütközést elkerülendő, behúzta a kéziféket, mire a kocsi a levegőbe repülve megpördült, és az árokba csapódott. Bár csodával határos módon nem esett nagy baja sem neki, sem az akkor 15 éves lányának, a sokk és a trauma feldolgozása időbe telt. Ahogy egy későbbi Facebook-bejegyzésben fogalmazott: „Aznap abban az autóban nemcsak újjászülettem, hanem meg is haltam egy kicsit.”
Ági a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumban egy évfolyammal felettem járt, azóta nem veszítettük egymást szem elől. Egyike azon keveseknek, aki úgy tudott rengeteget változni, hogy közben hű maradt önmagához.
– A mi generációnkból sokan, akik nagy reménységek voltak, mintha megrekedtek volna a kilencvenes években. Ebben már az életközép is benne van. Nagy vízválasztó, hogy negyven fölött ki hajlandó beleállni abba, hogyha jön egy változás, akkor felül a hullámra. Az elmúlt két évben sok különböző emberrel találkoztam, és azt látom, hogy kevesen élik a saját életüket. Voltak céljaik, álmaik kamaszkorukban, amelyekről megfeledkeztek, vagy nem is gondolják már, hogy ez valóra válhat. Persze akad, aki valaminek a hatására kirobban a komfortzónájából, de a többség mindenféle függőségekbe, betegségekbe menekülve nem hajlandó tudomást venni a problémáiról, mert minek, „jó ez az állóvíz”. Mindig nagyon szerencsésnek gondoltam magam, hogy azzal keresem a pénzt, amit szeretek. Oké, újságírásból, főleg könyvírásból nehéz megélni, de van a fejünk fölött tető és a gyerekeket iskoláztathatjuk. Azért azt nem állítom, hogy ha egyszer megfilmesítik a Szív utcát, abból nem szeretnék sok pénzt keresni. Remélem, csak idő kérdése, és jelentkezik valaki – mondja kacagva.
Augusztusban lesz két éve, hogy a Szív utca megjelent. A megszületése is kalandos volt, Ági elutazott Buenos Airesbe és az Egyesült Államokba is, hogy ott élő, sosem látott családtagjai segítségével összerakja a történet hiányzó darabkáit. – Számomra az elmúlt két év végig hullámzás volt. Az első hullám volt a legbrutálisabb, a Covid kellős közepén megjelent a könyv, nem voltak események, dedikálások. Így fogyott el az első kiadás két hét alatt, pedig dupla annyit nyomtak belőle, mint általában az elsőkötetes szerzőkből. Három hónap alatt ment el a második, fél év alatt a harmadik, októberben jött a negyedik kiadás. Tavaly októberben Nagykovácsiba hívtak beszélgetésre egy írótársammal együtt. Előző este megkért a riporter, hogy a nagypapás részt olvassam majd fel. Elővettem a könyvet – azért szoktam hangosan felolvasni események előtt, hogy ismerkedjek a szöveggel, mert magamat nem szoktam olvasgatni, meg hogy lemérjem az időt. Ültem, és azt gondoltam, ez annyira hihetetlen, hogy én írtam egy könyvet, és megjelent, és sikere van. Néha még úgy elcsodálkozom, hogy ez hogy történt?
A saját történet
– Azt éreztem, hogy az újságírást már hagynom kellene, de nem volt világos cél előttem. Beadtam az önéletrajzomat a Lidlbe meg a nagymarosi cukrászdába pultosnak, de nem vettek fel. Aztán kitaláltam, hogy télen csinálok süteménysütő workshopokat a vendégházban, mert szeretek sütni-főzni. Mindenbe kapaszkodtam, végül, amikor megírtam az autóbalesetet, az arra érkező rengeteg reakció volt az a szalmaszál, amibe belekapaszkodtam, hogy jó, akkor írok valamit, amit már régóta szeretnék. Ez se úgy indult, hogy egyből nekiálltam. Elmentem két újabb laphoz dolgozni, és megint ott találtam magam, hogy megrendelésre írok. A férjem mondta is, figyelj, már megint más szekerét tolod, ülj le, írd már meg a te történetedet! – kaptam is tőle egy kék füzetet karácsonyra. A mi családunknak erős a női vonala, az anyai nagymamáméktól indul. Hat lánytestvér, akik ugyanott nőttek fel, mégis másképp alakult az életük, és sok hasonlóság van a férfiakhoz vagy a lányukhoz fűződő viszonyukban – ez a sztori érdekelt régóta. A baleset után úgy voltam vele, nincs mit vesztenem, belefogok az írásba. Soha nem készültem írónak, még most sem gondolok magamra így, de már ki merem mondani, hogy az írás az én utam.
Ezekben a napokban fejezi be a második regényét. De vajon miből érzi, hogy a mű elkészült?– Mikor a Szív utca végére értem, átbicikliztem Nagymarosra, kiültem egy cukrászda teraszára, megettem egy nagy somlóit, hátradőltem, és megkönnyebbültem. Most viszont, a regény befejezését követően vár rám egy új feladat. Nyertem egy alkotói pályázatot, életemben először drámát fogok írni, amit augusztusban kell leadni, úgyhogy nem fogok hátradőlni. De ez olyan, mint a szülés, a legkisebb gyerekem születése után napokig azt álmodtam, hogy betörtek hozzánk, elvittek bútorokat, olyan ambivalens érzés volt, mintha megfosztottak volna valamitől. A könyvbefejezés is ilyen, nehezen lehet elengedni. Amíg nem voltak könyves események, sokan találták meg Facebookon, Instagramon. – Általában mindenki a személyes történetével indít. Vannak nagyon megrázóak is. Az a különös ezekben, hogy a fájdalom az összekapcsoló erő. Ez egyben szomorú is. Nem tudom, ha lenne egy örömkönyv, ahhoz is ennyien tudnának-e kapcsolódni. Valószínűleg nem. Könyvbemutatókon, beszélgetéseken sokan odajönnek hozzám, leülnek, könnyítenek magukon, leteszik elém, ami a szívüket nyomja. Ez megtisztelő. Meghallgatom őket, de mivel nem vagyok terapeuta, nem szívesen adok tanácsot, inkább csak odafigyelek rájuk. Az ilyen események után annyira kimerülök, hogy másnap alig bírok felkelni. Fizikailag és mentálisan is elfáradok, lehet, hogy ez még mindig poszt-Covid-tünet.A harmadik hullámban lett nagyon beteg, lefogyott hat kilót. A vírus a veséire ment rá, egy hétig delíriumos állapotban volt, néha elvesztette az eszméletét a fájdalomtól. Egy évbe telt, mire úgy érezte, a memóriája is helyre jött.
„Minden szereplő én vagyok”
– A könyv megjelenésekor egyik interjúról a másikra rohantam. Úgy éreztem magam, mint a könyv főszereplője, hogy mindent kibírok, mindent végigcsinálok egyedül, mikor, ha nem most? Semmire nem mondtam nemet. Bevállaltam az első UltraBalatonom, lefutottam 30 kilométert, pedig volt egy csonthártyagyulladásom, menni nem bírtam, de futni igen. Szombaton délután még behívtak a Klubrádióba, utána hazajöttem, és nem keltem fel két hétig. Enni nem volt erőm, de beszélni se. Eltelt egy év, mire úgy éreztem, nincsenek már koncentrációs nehézségeim.
Közben elindulunk a Zsengélőbe – a tüneményes kis kávézót Ági férje és egy barátja együtt hozta rendbe a Gorka Kerámiamúzeum kertjében, ahol most kortárs művészeti kiállításokat, irodalmi felolvasóesteket és koncerteket is rendeznek. Az illatos-mentás bodzaszörp mellé hét nyelven mesélő házi kakaós csiga is dukál, közben még arra kérem, meséljen az új regényről.
– Az első könyve minden írónak arról szól, hogy megtalálja a hangját, kilépjen a takarásból, de ahogy mondani szokták, egy könyv mindenkiben van, kettő már nem biztos. Kornis Mihály is megjegyezte, amikor panaszkodtam, mennyire nehezen haladok, hogy a második a legnehezebb. Két éve kezdtem bele a sztoriba, de a szöveg azzal most már köszönő viszonyban sincs. A főszereplő egy nő, mindenki más férfi. A Szív utca kapcsán rengetegszer előjött a kérdés, mennyi az önéletrajzi elem benne, mennyi a fikció, főleg, akik ismertek, tudni akarták. Fárasztó volt magyarázkodni, és hát nem tök mindegy? Ez most fikcióból indult, nekem él az apám, a főhősnőnek meghalt. A gyászról és az apa elvesztését követő egy évről szól a könyv, a nő házassága is megroggyant, elmegy egy terapeutához, aki átsegíti őt a gyászfolyamaton. Nagy szerepe van a szövegben az érzelmeknek, a testiségnek, és van egy szeretői viszony is, amiről nem lehet tudni, hogy a főhősnő találta-e ki, vagy tényleg megtörtént. Most értettem meg, amit Flaubert mondott, hogy „Bovaryné én vagyok”. Ebben a könyvben minden szereplő én vagyok, a férfiak is, a bennem lévő férfiénem, az apaképem. Nem arról akartam írni, hogy itt van ez a szegény nő, a férfiak milyen csúnyán kihasználják, hanem hogy sokszor nagyon egyformán, hasonló módon vagyunk benne a kapcsolatokban. Azt akartam bemutatni, férfiak és nők hogyan bántják egymást és hívják ezt szerelemnek meg szeretetnek. Kíváncsi vagyok, ez mit fog elindítani, talán páran a sarokba fogják vágni. Nekem az lenne a legjobb visszaigazolás, hogy aki elolvassa, tudatosítaná magában, hogy a kimondott szónak ereje van, hogy nem beszélünk méltatlan módon egymással, nem sértegetjük, minősítjük a másikat, nem ütjük meg, de ezeken túl felismerné azt is, hogy amikor egyik rosszabb helyzetből sodródik a másikba, az az ő döntése. Eljön az a pont, amikor kénytelenek vagyunk felelősséget vállalni magunkért, amikor nem hibáztathatunk másokat, ez a mi életünk. A harag, a düh akkor tud elmúlni, ha megértjük, hogyan kerültünk bele egy élethelyzetbe a saját döntéseink által.
