Kagylókat a hetvenes évek közepe óta nem gyűjtök. Talán ismerik Siv Widerberg versét a bélyeggyűjtésről („Bélyeget gyűjtöttem. / Papa hozott egyszer egy kilót. / Azóta nem gyűjtök bélyeget.”), na, hát velem ugyanez történt, csak kagylóval.
Egy tavasszal kimentem Széplakon az Orgona utca végéhez, és döbbenten láttam, hogy ahol előző nyáron még békás-siklós nádas meg hínárszagú zsombék volt, ott egy hatalmas területen gátak kerítik a Balatont, és egy messzire kanyargó, vastag csőből iszap bugyborékol, kiszorítva helyéről a bezárt vizet. Aztán mire nyáron visszatértünk, már cuppogva szikkadó homok borított mindent, korhadt nád szaga ülte meg a levegőt, és ha az ember a homokozólapátjával találomra beletúrt a kopár talajba, minden tenyérnyi helyen kagylóhéjak fordultak ki belőle. Az első vödörnyit még boldogan cipeltem haza, de a harmadiknál határozottan megéreztem, hogy én már nem gyűjtök kagylókat.
Nyolc-tíz évesen persze nem sejtettem, hogy amit látok, az a nagy siófoki természetátalakítás egyik utolsó felvonása. Másfél évtizeddel korábban kezdődött el a Siófoktól keletre és nyugatra húzódó tópart feltöltése, amelyet afféle pionír romantikával úgy aposztrofáltak az illetékesek, hogy „visszahódítjuk a Balatontól, amit elragadott a parttól”. Az 1960-ban véglegesített tervek mindösszesen negyven kilométer hosszú, százötven méter széles partkiegészítéssel számoltak.
Az persze már a kortársak számára is egyértelmű volt, hogy a természet vad erőivel vívott nemes küzdelem az ember számára kézzel fogható hasznot is hozhat, amely vadonatúj part menti telkekben konkretizálódik. Alig néhány esztendő telt még el azóta, hogy a konszolidáció jegyében parcellázni kezdtek a tó körül és ösztönözték a magánerős építkezéseket, de a Balaton-part már gyakorlatilag elkelt, és egyre több kisebb-nagyobb, jobb-rosszabb (de rendszerint rém szedett-vedett) vityilló kezdte elborítani a vasút és a víz közötti keskeny sávot is. A lapok telekuzsoráról cikkeztek – öt-hatszáz, sőt esetenként ezer forintot kértek egy négyszögölért! –, hozzátéve, hogy egyes magántulajdonosok nem átallanak évi huszonötezer forint kasszírozni azáltal, hogy négy hónapra kiadják a háromszobás házukat valamely vállalatnak, hogy ott üdültethesse a szervezett dolgozókat.
Adta hát magát a következtetés: ha feltöltik a partot, akkor lesz hely vállalati és szakszervezeti üdülőket építeni a derék beutaltaknak. A Balaton fejlesztési tervében ekkor már mindennek megvolt a tervezett funkciója. Siófok, Almádi és a még kiépítésre váró Akarattya a budapestiek vasárnapi fürdőhelye, Földvár a szórakozásé, Tihany kirándulóhely, Füred sportközpont; a teendők között szerepelt a siófoki hidroplánállomás felélesztése és a tihanyi helikopter-leszállóhely megépítése is. S mivel a Siófoktól keletre húzódó szabadi partot – úgy is mint Aranypart – a szállodák létesítésére szánták, a vállalati üdülőknek maradt a széplaki rész, frissen nyert nevén az Ezüstpart.
Más kérdés, hogy pont itt szó sem volt semmiféle partmosásról. A területet még a húszas évek végén töltette fel, majd parcellázta Szűcs Zsigmond budapesti vállalkozó, és briliáns reklámkampányaival elérte, hogy a háborúig a széplak-felsői vasútállomáshoz közel eső telkek, de különösen a vízpartiak lényegében mind elkeltek, így a nádas mellett a telektulajdonosok is óvták a területet. De természetesen nem volt apelláta, így éppen hatvan évvel ezelőtt, 1962 májusában megkezdődött a munka, és 1971-ig másfél kilométer hosszan feltöltöttek mindent Újhelytől Széplak közepéig. Akinek addig vízparti telke volt, az egy széles sétány mentén találta magát, és várhatta, hogy a Balatontól visszahódított szűzföldön megkezdődjön az üdülők felépítése. (Járt persze valami kárpótlás is. A telekérték tíz százalékát kapták a hajdani vízpartiak, de ebből szigorúan levontak, ha a földjüket a feltöltéskor kipótolták.)
A terület keleti peremén kezdődött az építkezés. Elsőként a Nehézipari Minisztérium üdülője, valamint a nemzetközi újságíró szervezet üdülőháza került tető alá, illetve tőlük nem messze egy új étterem, a Hableány. Itt aztán még két ház épült a MÚOSZ égisze alatt, illetve a hozzájuk tartozó, futurisztikus bár és klubház, a köznyelvben Orion űrhajó; később pedig a Medicor és a Dunai Vasmű közös, acélvázas üdülője, illetve a Vasmű nyaralótömbje. (Ez utóbbi alig pár lépésnyire állt a tervezője, Virág Csaba harmincas évekbeli családi nyaralójától, amelyet ugyancsak partra vetett a területfejlesztés.)
Már az első időkben kiderült azonban, hogy az eredeti elképzelések nem tarthatóak. Úgy tervezték ugyanis, hogy a gazdaságosság okán legkevesebb 300 személyes, hatemeletes üdülőket engedélyeznek, de gyorsan kiderült, hogy az üzemek, közületek ekkora beruházásokat nem képesek vállalni. Így született meg a kompromisszum, hogy a komplexum főberuházója és üzemeltetője a Szakszervezetek Országos Tanácsa lesz, a pénzzel beszálló vállalatok pedig ötven évre megkapják a szobák felét. Márton István, a Lakóterv Ybl-díjas építésze ennek megfelelően úgy álmodta meg a feltöltött part beépítését, hogy ott három tízemeletes toronyház és ritmusosan elosztva háromszor három háromemeletes üdülőház kapjon helyet.
A munka igen lendületesen indult, a Siófokon e célból alapított panelüzem hamarosan előállította az első egység építőanyagát, és bár ezután jött egy kis csúszás, 1972-re egy tízemeletes és három háromemeletes már fogadta az üdülőket. A lelkes beszámolók szerint szállodai kényelemben, zuhanyozós-vécés szobákban, tévészobákat és klubhelyiségeket használva, háromféle menü kínálatot élvezve nyaralt itt egyszerre 1500 dolgozó, naponta 18 forintért. Ráadásul – hirdette a SZOT – itt az önköltség is csak 80-82 forint volt, szemben a vállalati üdülők 110-120 forintjával.
Arról persze már kevesebb szó esett, hogy a télen mindössze 16 ezer lelkes Siófok infrastruktúrája igen nehezen birkózott meg ezzel az embertömeggel. Nem volt elegendő személyzet, a toronyházban akadozott a vízellátás, a boltokban több volt a hiánycikk, mint az áru, s bár a fagylaltosok meg a lángossütők taroltak, a kopár part attól nem lett csalogatóbb, hogy végestelen végig szabadstranddá minősítették. Nem véletlen, hogy bár ezt senki sem mondta ki, a nagyszabású kísérlet ezen a ponton leállt. Az összes többi tervezett épület közül mindössze a második toronyház készült el 1983-ban, immár Tillai Ernő tervei alapján. Ez a nevezetes „sajtreszelő ház”, amely az íves betonhéjakkal fedett balkonok mellett fedett uszodával is várta a télen-nyáron üdülni vágyó szakszervezeti tagokat.
Újabb három évtized elteltével aztán a tőke felfedezte magának ezt a félbehagyott nagy projektet. A hajdani SZOT-üdülőket apartmanházakká alakították, közöttük minden talpalatnyi helyet beépítettek, és éppen most húznak fel újabb tömböket ott, ahová a Kádár-rendszer üdülőépítői már nem jutottak el. Talán nem is tudják, milyen régi tervet váltanak valóra. Ahogy azt sem, miért fordul ki annyi kagylóhéj a földből, amikor kidöntik a hatvan év alatt hatalmasra nőtt fákat.
