Ezelőtt bő másfél esztendővel, amikor Donald Trumpnak nem sikerült újabb mandátumot szereznie, sokan fellélegeztünk, hogy rövid kitérő után minden visszatér a rendes kerékvágásba. A Capitolium ostroma elgondolkoztatott ugyan, de lehetett ezt is úgy értelmezni, hogy az amerikai demokrácia kiállta a próbát. Sőt, azt reméltük, hogy a televíziós kamerák előtt nevetséges jelmezekben hőzöngő trumpisták látványa azoknak a többségét is kijózanította, akik változást remélve beleszédültek a néhány éve egyre erősödő fundamentalizmusba. Legszívesebben konzervatív forradalomnak nevezném ezt a világjelenséget, de én még abban a hiszemben éltem és élek, hogy a forradalom értelemszerűen csakis a modernizációt szolgálhatja. Szóval azzal nyugtattuk magunkat, valljuk be, hogy csak valami furcsa történelmi baleset következményeit kellett a világ leghatalmasabb államának egy elnöki mandátum idejére elszenvednie, és ami a Capitoliumnál a választások után lezajlott, ennek az utórezgése. Joe Bidennél talán jobb lett volna egy energikusabb demokrata elnök, neki viszont az az előnye, hogy van elegendő külpolitikai tapasztalata, és nem most szembesül először a globalizáció kihívásaival. A baleset nyomait el kell takarítani, a roncsokat le kell vinni az úttestről, a sebesülteket el kell látni, a vétkeseket meg kell büntetni, és mehetünk tovább ugyanazon az úton. Donald Trump pedig dicstelenül távozik a színről, ahogy az a bukott politikusokkal történni szokott.
Nos, gondoljunk csak bele, mi is volt ebben a másfél évben körülöttünk, és hányszor kellett rájönnünk, hogy az a társadalmi berendezkedés, amelyben mi is olyan lelkesen bíztunk 1989 után, már nem térhet vissza ugyanabban a formában. Az egymást követő politikai balesetek arra figyelmeztetnek, hogy ideje lenne felülvizsgálni, mit is tekintünk normalitásnak. Most nem a liberális demokrácia alapvető értékeiről beszélek természetesen, mert azok, legalábbis számomra, változatlanul fontosak, a véleményszabadságtól a magánélethez való jogig. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy a mostani történelmi pillanat prioritásai tényleg azok, amiket a mostanában defenzívában levő baloldali politikusok annak tartanak. Ha sorra vesszük az elmúlt időszak fiaskóit Amerikában, Európában, többek közt Magyarországon vagy Romániában, könnyen kiderülhet, hogy a választások valójában nem arról szólnak, amiről a hagyományos demokrácia hívei beszélnek, és hogy retorikájukkal gyakran ők maguk erősítik azokat, akiket le szeretnének váltani.
Miként is lehetne például a trumpizmust egyszerű kisiklásnak tekinteni, amikor minden optimista jóslatunkra rácáfol, hogy a pillanatnyi megtorpanás után ismét radikalizálódni látszik a Republikánus Párt, és komolyan szóba kerül többek közt az abortusz betiltása? Úgy tűnik, Donald Trump sorsa sem a felejtés, hanem esetleg egy újabb elnökjelöltség. És hogyha nem ő, úgyis lesz más. De ne csak Amerikáról beszéljünk, hiszen annak ellenére, hogy a háború hatására a nyugati államok magától értetődően összezártak, Európában sem szünetel továbbra sem a populista, rendszerellenes retorika. A francia elnökválasztás után egy pillanatra megint megkönnyebbültünk, de legyünk őszinték, könnyen megtörténhetett volna, hogy a szélsőjobb Marine Le Pen és a szélsőbal Jean-Luc Mélenchon verseng a második fordulóban.
Romániában nagyjából mandátumának felénél tart a parlament, a kormánykoalíciónak ebben a pillanatban kényelmes többsége van az RMDSZ-szel együtt, és ha úgy adódik, a magyarok nélkül is tudnának kormányozni, viszont ott van a parlamentben egy szélsőségesen nacionalista párt, a Szövetség a Románok Egységéért (AUR), amely módszeresen szítja többek közt a románok és magyarok közti feszültséget is, miközben a közvélemény-kutatások szerint lassan, de biztosan nő a támogatottsága. Az AUR futballszurkoló-vezérként ismertté vált elnöke már az úzvölgyi katonatemető körüli botrányban is hangadó volt, és most is nap mint keresik a párt vezetői a román-magyar viszonyon a repedéseket, nemrég a székely himnuszba kötöttek bele nagy vehemenciával, mivel egy csecsemőnek minden vicc új úgymond. Csak az a baj, hogy a kormányoldalon erre az ultranacionalista retorikára időnként még rá is licitálnak ijedtükben a román politikusok, akik egyébként semmiféle meggyőző reformprogrammal nem tudnak előállni. A háborús válságkezelés persze kibúvót kínál mindenkinek, de előbb-utóbb valamilyen hosszútávú stratégiával ki kellene rukkolni.
Számomra a magyarországi választások enyhén szólva elgondolkoztató eredménye is azt bizonyítja, hogy az ellenzéki oldalnak sem előbb, sem a kampányban nem sikerült pontosan értelmeznie azt, ami ma körülöttünk történik. Mintha új kérdésekre régi válaszokat próbálna adni valaki. Nem könnyű persze oly módon változtatni a retorikánkon, hogy ez hitelvesztéssel se járjon, és a gyereket se öntsük ki a fürdővízzel együtt. Magam is érzem ezt, míg újra meg újra azon kesergek, hogy mintha felborult volna a rendszerváltáskor végigvitatott, hosszú időn át helyesnek és hasznosnak bizonyult értékrend, és elévülni látszanak mind az általános demokratikus elvek, mind a sajátos kisebbségjogi elképzelések. Az alapvető értékek remélhetőleg mégsem, de a prioritások, ismétlem, valóban megváltoztak, és ezt észre kellene venni.
Nem az én dolgom a magyarországi pártok vagy koalíciók belső viszonyairól véleményt mondani, de annyit talán mégis megengedhetek magamnak, hogy a folyamatos bűnbak-keresés helyett inkább azon kellene eltöprengeni: tényleg csupán egy már-már totálkáros baleset-e az autokráciák vagy puha diktatúrák előretörése Európában és a világon másutt is. Miközben az évtizedekkel ezelőtt magunk mögött hagyott egypártrendszer hideg leheletét ismét a tarkónkon érezzük, egyáltalán végiggondoltuk-e, hogy mi miért történik körülöttünk? Nem állítom, hogy nekem máris van megoldásom ezekre a dilemmákra, de azt mindenképpen tudni vélem, éppen az általam egykor megtapasztalt, sajátos nemzeti, nyelvi, kulturális célokat követő politikára visszagondolva, hogy miért is beszélnek el egymás mellett az utóbbi időben Romániában is, Magyarországon is, de valószínűleg az egész térségben a választók és egyes politikai pártok. A politikacsinálók egy része nem azokra a kérdésekre válaszol, amelyeket feltesznek nekik. Ugyanis a vita, ha van egyáltalán, Amerikában is, Európában is az identitásról szól. Tetszik vagy nem tetszik, azzal kell számolnunk, hogy bár a jövőnk valószínűleg a globális problémák – környezet, energia, klíma stb. – megoldásától függ, és ehhez globális együttműködésre van szükség, a különböző nemzetek, etnikumok, kulturális és vallási közösségek, de maguk az egyének is az identitásvesztés szüntelen félelmével élnek, és nem akarják elfogadni, hogy cserébe a gazdasági biztonságért mindannyian egy közös „emberi nemzet” tagjai legyünk. Mármint olyan értelemben, hogy ezáltal lemondunk a magunk lokális vagy regionális sajátosságairól. Amiről ugyan nincs szó, de nem nehéz ezt elhitetni az amúgy is mindenféle világválságtól rettegő nemzetekkel. Igaz, egy-egy karizmatikus, de skrupulus nélküli vezető irányítja rá a figyelmet az identitás kérdésére, ám ők csak kihasználják a lehetőséget. Ennél sokkal többről van szó, arról a végzetes tévedésről, miszerint a nemzeti-etnikai diskurzus idejét múlta, hiszen ezeket a kérdéseket már rég megválaszoltuk, és most már csakis a globális túlélés a tét. Ennél nagyobb tét valóban nincsen, csakhogy nem lehet úgy tartós szolidaritásra bírni emberek millióit vagy milliárdjait, hogy nem figyelünk a kisebb-nagyobb közösségek identitására.
Olvastam én is a választások után a magyarországi ellenzéki értelmiségiek kritikáját és önkritikáját a főváros meg a vidék ellentétéről. Igen, helyről helyre, helyzetről helyzetre más metaforákat vagy szimbólumokat kellene használnia a politikusnak, más fejezeteket kellene kiemelnie egy programból, különösen kampányban. De ehhez olyan programok kellenek, amelyekből van mit kiemelni vagy éppenséggel háttérben hagyni. A fővárosnál természetszerűleg zártabb vidéki közösségek szorongását sokkal jobban fel lehet erősíteni egy nemzeti retorikával, és a mindenféle identitásvesztéstől való félelmet – migránsok, gender-elmélet, ilyesmik – sokkal könnyebb felkelteni, aztán eloszlatni azáltal, hogy a biztonsághoz meg az identitáshoz való jogot folyamatosan összekapcsoljuk. Mindezt egy mégoly meggyőző Európa-kínálattal sem lehet ellensúlyozni, és nem is kell, mert az identitás valós probléma, patriótának lenni nem nacionalizmus, ezt már Illyés Gyula is eléggé találóan megfogalmazta. Más kérdés, hogy a patriotizmus ürügyén hány meg hány történelmi hazugságot le lehet gyűrni a torkunkon. Mint ahogy a határok nélküli nemzeti összetartozás eszméje is nagyon fontos, de ezzel is könnyen vissza lehet élni, hiszen a kisebbségben élő magyarok a múlthoz nyilvánvalóan inkább ragaszkodnak, jobban félnek a változástól, identitástudatuk talán erősebb, de sérülékenyebb is, mint a magyarországiaké. Ilyen értelemben az erdélyi szavazatok sokat elárulnak arról, hogy nem látni a fától az erdőt. Vagyis hiába érvelünk globális gondokkal, sőt, esélyekkel is, például azzal, hogy a határon túli magyaroknak egy átjárható és befogadó Európára van szükségük, ha az identitás-problémákra nem kínálunk megoldást. Mert lehet az erdélyiekre haragudni rövidlátásukért, de talán hasznosabb lenne megbeszélni, hogy miről is szólt Erdélyben ez a választás. Mi tagadás, haragszom én is, ám elsősorban azokra, akik elhitették, hogy nekünk a magyarországi politikába ilyen mértékben bele kell szólni, ugyanis ez könnyen odavezethet, hogy a bukaresti politikát, vagyis az életükre igazán kiható döntéseket már nem akarják befolyásolni ugyanezek a választók, mert úgy gondolják, hogy az ő sorsuk csakis Budapesten dől el.
Ismerjük be, Erdélyben már több mint harminc éve etnikai szavazás van, az erdélyi magyar politika elsősorban az identitásért folytatott küzdelmet jelenti, az RMDSZ-re is ezért szavaznak sokan újra meg újra: a magyar nyelv, kultúra és tradíció védelmében. Mert ha nincsen kellő számú szavazat, vagy ha többfelé szavaznak a magyarok, akkor senki sem jut be a román parlamentbe közülünk. Nem nehéz ezt a kollektív szorongást áttenni más helyzetekre, más választásokra, annál is inkább, mert minden jel szerint, ismétlem, napjainkban tulajdonképpen az identitásról szól a politika világszerte, nem is csak választási kampányban: feketékről, fehérekről, többségről, kisebbségről, a múlt eltörléséről, a múlt megőrzéséről. Persze nem vagyok naiv, jól tudom, hogy a hatalmi harcban mindez legtöbbször csak eszköz, mert akik a nemzeti érzést manipulálják, politikai haszonra törnek, ezért teremtik meg ismételten azt az ellenségképet, amely a nemzeti – és a választói – szolidaritást erősíteni tudja.
Úgy vélem, Vlagyimir Putyin is amiatt hibázott akkorát Ukrajna megtámadásával és egy gyilkos – mondhatnám: testvérgyilkos – háború kirobbantásával, mert miközben egy nagyorosz identitásra apellált, nem vette számításba, hogy nemzeteket teremteni vagy letagadni hatalmi szóval nem lehet. Minden bizonnyal ez a háború éppen azt az ukrán nemzetet kovácsolta egybe egyszer s mindenkorra, amelyet az orosz diktátor be akart volna olvasztani. Mint ahogy ez a szörnyűség Európa – sőt Amerika és Európa – számára is esélyt teremtett a tartós szolidaritásra. De természetesen csak akkor, ha végre megpróbáljuk együtt, egymás mellett és nem egymás ellenében elképzelni a közös európai identitást és a sajátos nemzeti kultúrákat, ami szerintem nem is olyan nehéz. Az erdélyi magyarokra nézve – nem egyenként, hanem közösségként – az a legnagyobb veszély, ha elfogadjuk a nemzetállami bezárkózást, amely ma, kimondva vagy kimondatlanul, nemcsak Magyarország, hanem Kelet-Közép-Európa és a Balkán több nemzetének is kedvenc ideológiája. Nekünk valóban csak egy határok nélküli Európa hozhat tartós megoldást, de nem a nemzeti problémák szőnyeg alá söprésével, hanem azok méltányos rendezésével. Fogadjuk el, nem véletlen baleset, hogy hol itt, hol ott üti fel a fejét a populizmus, és bukkannak fel újabb autoriter vezetők, hanem minden bizonnyal a globális és lokális problémák közti ellentétek felerősödésének következménye.
Ez az ellentét egyébként nem új keletű a magyar közéletben, de visszatekintve, az az érzésem, hogy őszintébben néztek szembe vele költőink, mint politikusaink. Adyt vagy József Attilát kell olvasni, hogy rájöjjünk, nem néhány éves, hanem évszázados kérdésekre kellene végre válaszolnunk. Mert hát „...mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, / fő-e új méreg, mely közénk hatol” – írta ezelőtt nyolcvanöt esztendővel a Thomas Mann üdvözlésében József Attila, aki sokat tudott a Kárpát-medencei identitások máig tartó kavargásáról.
