;

krimi;Hitler;németek;sorozatgyilkosság;

- Volker Kutscher: Elestek márciusban (regényrészlet)

Berlin, 1933. A Reichstag lángokban áll! A berlini rendőrség azonnali mozgósítást rendel el. Rath felügyelőnek is meg kell szakítania a szabadságát, a legnagyobb meglepetésére azonban nem a birodalmi gyűlés felgyújtása miatt kell nyomoznia, hanem egy sorozatgyilkos ügyében, aki brutális módon első világháborús veteránokat öldös. A harmincas évek Berlinjének dekadenciáját, a vérben ázó utcákat, a náci fenyegetést felidéző régimódi detektívtörténet a General Press Kiadó gondozásában már magyarul is olvasható. Ízelítőül pedig íme, egy részlet a Nyitott mondatban. 

Gereon Rath ott állt az íróasztalán, és a rá jellemző furcsa tekintettel nézett vissza rá. Kihívóan, ugyanakkor zárkózottan, magába fordulva. Az mindenesetre látszott rajta, hogy a fotós alaposan meglepte. A fénykép bevetés közben mutatta Gereont, az öltönye kissé gyűrött, a keze a kabát­zsebben, mogorván a kamerába bámul. A képet Reinhold Gräf készítette nagyjából két éve, az egyik tetthelyen, a Tiergartenben. És a kép most ott állt az ő íróasztalán, a kolléganőitől kapta ajándékba tavaly nyáron, miután bejelentették az eljegyzésüket. Egy ajándék, amelyet félig tréfának szántak, hogy egy kicsit ugrassák vele a

G ügyosztály új kolléganőjét, Charly azonban rögtön az íróasztalára állította a képet…

Azon kapta magát, hogy már megint az A ügyosztályon eltöltött időre gondol. Annak idején sokat volt együtt Reinhold Gräffel, tanúkat hallgattak ki, és néha gyanúsítottakat is. Bár elvileg gyorsíróként alkalmazták, Wilhelm Böhmöt ez egyáltalán nem zavarta. Gyorsan felismerte, hogy van érzéke a nyomozói munkához, és annak megfelelően bánt is vele. Akkoriban még ő is nagyon élvezte a rendőri munkát. Akkor, amikor még nem is volt rendőr.

Most felügyelőjelöltként hivatalosan is részévé vált a rendőrség gépezetének, erre mivel foglalkozik? Gyerekcsínyekkel.

Az íróasztalán heverő levonatokat éppen most küldette át neki Wieking bűnügyi tanácsos asszony a laborból. Az összes fényképen ugyanaz volt. Egy csupasz téglafal, egy nagy tűzfal, amilyeneket százával lehetett látni Weddingben, Friedrich­shainban, Neuköllnben vagy a többi munkásnegyedben. És a falra keresztben valaki fehér festékkel azt pingálta fel: Ébredj, Németország, pusztulj, zsidó! Szépen kerekített betűkkel, mint akinek bőven volt ideje festegetni. De ezt a szöveget valaki vörös festékkel áthúzta, és kapkodva alápingált egy másik szöveget: Németország, nyisd ki a szemed, Hitler egy (pics)árja!

Az árja szót kiegészítették néhány betűvel. Charly önkéntelenül is elmosolyodott, amikor először elolvasta a mondatot. A kolléganője, Karin van Almsick ugyanakkor szent komolysággal vizsgálgatta a fényképet, sőt még egy nagyítót is elővett hozzá.

– Nem tudom, miért csak azokat kell megtalálnunk, akik a második mondatot írták – mondta Charly. – Végül is alapvetően tilos politikai jelszavakat mázolni a falakra, teljesen mindegy, milyen szépen ír valaki.

– De hát azon múlik minden, hogy milyen ügyért küzd az ember! – vágta rá Karin van Almsick nem kis meglepetéssel a hangjában, mintha csodálkozna rajta, hogy egy ilyen magától értetődő dolgot el kell magyaráznia Charlynak. – Különben is: hová jutunk, ha minden siheder büntetlenül bemocskolhatja mások tulajdonát?

Charly semmit sem válaszolt. Siheder. Szóval ezért kerültek a fényképek az íróasztalára. Mivel a politikai rendőrség azt gyanította, hogy valami elvadult fiatalokból álló galeri pingálta a falra a jelszavakat, a fiatalkorú bandák pedig a női bűnügyi rendőrség hatáskörébe tartoztak. A politikai rendőrségnek újabban elég dolga akadt azokkal a felnőttekkel, akiknek a világnézete nem számított elég korszerűnek.

– Bármibe lefogadom, hogy a Vörös Patkányok csinálták. Ők már tavaly nyáron is ilyeneket mázoltak a falakra.

Karin van Almsick arca úgy ragyogott a lelkesedéstől, hogy Charlyt a rosszullét környékezte. Nagyítóval a kezében és a kockás szoknyájában a kolléganője úgy nézett ki, mint Sherlock Holmes női kiadása valami vicclapból.

A Vörös Patkányok egy tizenévesekből álló csoport volt a Kösliner Straße környékéről, amely ártalmatlan bandaháborúkat vívott más, ugyancsak fiatalokból álló csoportokkal, sőt néha még az SA-sokkal is kibabráltak, különféle jelszavakat pingáltak az SA-s törzskocsmák falára, vagy homokot és vizet öntöttek az autóik benzintankjába. A Patkányokról egyvalamit ugyanis egészen biztosan el lehetett mondani: habár semmiféle pártfegyelmet nem ismertek, és sem a kommunistáknak, akik a Kösliner Straße környékén még mindig a legerősebbnek számítottak, sem a szociáldemokratáknak nem engedelmeskedtek, de mindenképpen vörösök voltak.

És pontosan emiatt szúrták Friederike Wieking szemét. Charly felettese nem csinált titkot abból, mennyire örül, hogy az új birodalmi kancellárt Adolf Hitlernek hívják. És hogy reményei szerint Hitler kormánya tovább hivatalban marad majd annál az egy-két hónapnál, amennyit az utóbbi néhány birodalmi kormány kibírt.

Charly viszont abban reménykedett, hogy gyorsan véget ér majd ez a barna rémálom. De összeszorult a gyomra a rémülettől, ha belegondolt, hányan ajnározzák csak a női bűnügyi rendőrség állományából Hitler kormányát. De a női bűnügyi rendőrség nem volt egyenlő Németországgal, Berlinnel meg aztán végképp nem. Charly nem tudta elképzelni, hogy a németek többsége az urnáknál is megerősítené a nemzeti felemelkedést, ahogy a nácik a vezérük kancellári kinevezését emlegették.

– A Vörös Patkányok, igen, lehetséges. – Charly megvonta a vállát.

– És mi lesz, ha tényleg elkapjuk őket? És sikerül rájuk bizonyítanunk valamit?

– Na, mégis, mi lenne? Megkapják a jól megérdemelt büntetésüket.

– Vagy egy SA-s segédrendőrhorda kékre-zöldre veri őket.

– És akkor mi van? Egy kis verés még senkinek sem ártott. Ha már a szüleik elmulasztották idejében elfenekelni őket.

Charly felállt.

– Ne haragudj – mondta a cigarettájára mutatva –, de egy kis szünetet kell tartanom.

Karin bólintott.

– Ha már úgyis a teakonyha felé mész, tennél fel vizet? Éppen főzni akartam egy teát.

– Hát persze. – Charly megpróbált az arcára erőltetni egy mosolyt, de érezte, hogy nem sikerült.

A teakonyhát közösen használták a folyosón dolgozó többi rend­őrnővel, és Charly nagyon örült, hogy egyikükkel sem találkozott, miközben megtöltötte és a rezsó főzőlapjára tette az ütött-kopott teáskannát…

A kantinban nem voltak sokan. Charly a büfében vett egy kávét és egy diós süteményt… Nem nagyon volt olyan megbeszélés

Gennatnál, amikor ne lett volna sütemény az asztalon. Charlyban a gyilkossági ügyosztály testes főnöke is többet látott egyszerű gyorsírónőnél, ő is nagyra értékelte a bűnügyi éleslátását.

A tálcájával az asztalok között egyensúlyozva hirtelen úgy érezte, mintha a süteménnyel ő maga varázsolta volna oda a férfit, aki egyedül üldögélt az egyik sarok­asztalnál. Wilhelm Böhm volt az, egy csésze kávé mellett, kissé oldalt, az egyik oszlop mögött.

– Jó napot, főfelügyelő úr! Leülhetek önhöz?

Böhm olyan meglepetten nézett fel, mintha valami tiltott dolgon kapták volna. A bosszúság azonban gyorsan eltűnt az arcáról.

– Charly! Hát persze, üljön csak le!

Charly letette a tálcáját az asztalra, és helyet foglalt.

– Régen találkoztunk – mondta.

Böhm bólintott.

– Igen, mondhatjuk…

– Hogy van egyébként? – kérdezte. – Sok a munka a női rend­őrségnél?

Charly félretolta a süteményt, és kézbe vette a cigarettáját.

– Ahogy vesszük! – felelte, és rágyújtott egy Junóra. – Többnyire rutinügyek. Nem összehasonlítható egy gyilkossági nyomozással. Mostanában ártalmatlan falfirkákkal foglalkozunk. És úgy csinálunk, mintha súlyos bűntettekről lenne szó. – Charly felhúzta a vállát, de maga sem tudta, hogy miért. Mintha csak bocsánatot kellene kérnie, hogy ilyen munkát végez.

Böhm bólintott.

– Ja-ja, úgy tűnik, mostanában eltolódtak a hangsúlyok. Ma például megkaptam, hogy túl sok energiát fordítok egy meggyilkolt hajléktalannal kapcsolatos nyomozásra. Miközben a rendőrségnek fontosabb feladatai lennének.

– Ki mondta ezt? Csak nem Gennat?

Böhm a fejét rázta.

– Egy jöttment segédrendőr mond ilyet. Valami SA-legény ma reggel a Nollendorfplatzon, akit egy felháborodott polgár hívott oda. Találtak egy holttestet a téren, de én így is csak három emberrel mentem ki helyszínelni. És elég egyértelmű volt, hogy az a hajléktalan nem természetes módon halt meg.

– De hát ez mindig is így volt, a többség korábban sem nagyon értette a munkánkat.

– Ez igaz, de ez a barnainges kötekedő, a hőn szeretett Göring úrnak hála, még rendőrnek is csúfolhatja magát. Egy gyilkossági nyomozásnál semmi szükség egy ilyen segédrendőrre.

– Egy ilyen esetben, engedelmével, az állományban lévő rend­őrök közül sincs mindenkire szükség. Nekem legalábbis ez volt a tapasztalatom.

– Ebben ismét csak igaza van – válaszolta Böhm vigyorogva. – Jó beszélgetni magával, Charly. A régi időkre emlékeztet.

A régi, szebb időkre.

– Higgye el nekem, nagyon örülnék, ha az A ügyosztály ismét kikérne egy gyilkossági nyomozáshoz.

– De hát maga is tudja, mennyire nem örül a felettese az ilyesminek. És Wieking bűnügyi tanácsos asszony, hogy is mondjam, igen határozottan képviseli a véleményét.

– Jónak mondja!

Charly elnyomta a Junót, megitta az utolsó korty kávéját, és indulni készült.

– Maradna még egy pillanatot, Charly? Szívesen… szívesen meghallgatnám a véleményét egy kérdéssel kapcsolatban. Arról van szó… – Böhm a kávéját kavargatta, pedig a csésze már üres volt. – Szóval, a galambürülékről lenne szó, és… Á, most már teljesen összevissza beszélek! – A kávéskanál csörömpölve a csészealjra hullott. – Az lesz a legjobb, ha az egész történetet elmesélem magának elölről. – Üljön le, hozok még két kávét.

Charlynak eszébe jutott az irodája, a kolléganője, az ablakpárkányon sorakozó sok cserepes virág és az időközben már biztosan kihűlt tea, amelyet Karin főzött neki. Úgyhogy bólintott, és újból elővette a cigarettatárcáját a kézitáskájából.

                                                          Csősz Róbert fordítása

Volker Kutscher 

1962-ben született. Német nyelv és irodalom, filozófia és történelem szakos tanulmányait követően egy napilapnál dolgozott szerkesztőként, és csak később kezdett bűnügyi regényeket írni. Jelenleg Kölnben él. 2011-ben Gereon Rath-sorozatáért neki ítélték a rangos Berliner Krimipreis díját. A könyvsorozat első kötete alapján tévésorozat készült, amely Magyarországon is látható.

Nekem kell ez a törpe! – határozta el magát Cserna-Szabó András, miután a hun Attila táborában bohóckodó udvari bolond gnómról olvasott. A Zerkó, Attila törpéje című új regény címszereplője így aztán ciprusi halászoknak meséli el, élete és az ókor alkonyán, több kontinensen átívelő kalandjait – mai magyar kocsmanyelven. A pikareszk történetről a szerzővel beszélgettünk.