- Miért nem a vandálok? - Cserna-Szabó Andrással hunokról és a világvégéről

Címszereplője, Zerkó alakja mindössze egy mondatban tűnik fel Priszkosz rétor beszámolójában, amiben leírja látogatását Attila, a hun uralkodó táborában, ahol a berber törpe udvari bolond szerepében szórakoztatja a vendégeket. Azt gyanítom, aki manapság kézbe veszi az V. századi bizánci diplomata művét, az vagy a Kelet-római Birodalomról, vagy a hunokról szeretne megtudni ismereteket. Önnél hogy került elő? Csak nem Attiláról tervezett eredendően regényt írni?

Már sok éve foglalkoztattak a hunok, mindenekelőtt az érdekelt, miért éppen ők lettek a rokonaink. Először – külföldi források nyomán – Anonymus gestájában tűnnek fel rokonként és ősként a XII–XIII. század fordulóján. De hogy egy nyelvileg elszigetelt, keresztény királyság eredetmítoszában a rengeteg barbár lovas nép közül miért éppen rájuk esett a választás?… A hunok se nem keresztények, se nem civilizáltak, sőt inkább kegyetlenek, nyelvükről semmit se tudunk, és sokkal „sikeresebb” barbár népek is voltak náluk. A hunokkal kapcsolatban Priszkosz rétor kikerülhetetlen, hiszen ő az egyetlen olyan kortárs forrás szerzője, aki tényleg járt Attila királynál az V. század közepén. Ám még az ő esetében is felmerül, mennyire tekinthető hitelesnek a beszámolója. Például az azóta történelmi tényként kezelt, Attila halálát leíró történet – miszerint a nászéjszakáján a saját vérébe fulladt bele – idején Priszkosz már Egyiptomban jár követségben, így csak hallomásból értesülhetett az esetről. De nem én vagyok az első magyar író, akit megihlettek Priszkosz töredékei, gondoljunk csak Gárdonyi Láthatatlan ember című regényére.

Számomra a legérdekesebb kérdés, hogy miért lett a hun–magyar rokonság ennyire fontos nekünk? Hogyan tudta ez az ügy annyira beleenni magát a magyar néplélekbe, hogy valósággal magyarságpróba vált belőle: ha nem hiszel benne, hígmagyar vagy… Miközben már a XIX. század második felében elkezdi pedzegetni a magyar történettudomány, hogy ez a hun leszármazás csak mese, mese, mátka… A múltkor például egy vaskos könyv került a kezembe a könyvtárban a hun nyelv alaktanáról, miközben a Babcock nevű amerikai filológusnál – aki remek könyvet írt az V. századról – azt olvasom, hogy összesen három hun szó ismert, épp Priszkosztól: a mézsör, az árpasör és a halotti tor neve, s mindhárom jövevényszó, ahogy a hunok személynevei is mind török eredetűek.

Miért nem, mondjuk, a vandálokra esett Anonymus és Kézai választása? Ők szintén megfordultak ezen a tájékon, ráadásul már keresztények voltak, és sokkal sikeresebbek, mint a hunok. Hiszen Attila mindösszesen szűk húsz évig uralkodott, se Rómát, se Konstantinápolyt nem tudta bevenni, leghíresebb csatáját – Catalaunumnál – elbukta, halála után nem sokkal pedig a hunok gyakorlatilag eltűnnek a történelem színpadáról. A vandálok meg Észak-Afrikában királyságot alapítottak, aztán betörtek Rómába…

Kétségtelen, hogy a hazai közgondolkodásban erősen megosztó a hun-magyar kérdés, de Attila és a hunjai nemcsak a magyaroknak fontosak, hiszen számos külhoni film és könyv készült róluk…

Történelmi világsztárrá lett, miközben tényleg szinte semmit nem lehet tudni felőle. Jó kérdés, miért nem a vandál Geiserik vagy a nyugati gót Alarik király vált ekkora legendává.

A képzelet szabadon szárnyalásának ebben biztos nagy szerepe lehet. Talán hasonlóan, mint ahogy az „egy mondatnyi” törpét ön is életre keltette, hogy elmesélje igen hosszú és kalandos életét a ciprusi halászoknak egy kocsmában. Miért esett rá a választása?

Minden művészet realizmus és mágia keveréke. Egyfelől van benne valamennyi valóság, másfelől pedig van benne mese, hazugság, csoda, mítosz, kitaláció, metafizika stb. A törpe eleve olyan szereplő, aki magában hordozza mindkettőt: egy félig valóságos, félig mesei alak. A mitológiák, a mesék és az irodalmi művek tele vannak törpékkel, ott van a hét törpe, vagy A padlás nyolcadik törpéje, akit lent hagytak a többiek a bányában, ott A bádogdob főhőse, Oskar Matzerath vagy a görög-római istenség, Priapus. Utóbbi és a germán mitológia törpéi nagy szerepet kapnak a regényemben. Nem véletlen persze, hogy a könyv bemutatóján Rudolf Péter olvasott fel, aki elsőként és sokáig játszotta a nyolcadik törpét. Amikor Priszkosznál olvastam, hogy egy afrikai törpe az én szülőföldemen bohóckodik Attilának ezerötszáz évvel ezelőtt, akkor már tudtam, hogy nekem kell ez a Zerkó.

A szülőföldjén, azaz a regénybeli Zentes környékén, a hunok táborhelyén.

Igen, valahol itt, a Tisza partján lehetett az óriási hun jurtatábor, a rövid ideig fennálló, de hatalmas – Volgától Rajnáig tartó – hun birodalom központja. S bár a hunok sem Rómát, se Konstantinápolyt nem vették be, de hihetetlen mennyiségű aranyat szedtek be tőlük a békéért cserébe. Móra Ferenc, aki a szegedi múzeum igazgatójaként sok régészeti ásatást vezetett, az Igazlátók című könyvében számol be arról, hogy mennyi aranyat, kincset és pénzt rejt ez a vidék. A Szentes környéki ásatások is ezt bizonyították, de még a hatvanas évekből is olvastam olyan újsághírt, hogy egy asszony befőttesüvegekben hordta be a múzeumba a Hódmezővásárhely melletti tanyájáról a római aranypénzeket.

Zerkó igen szórakoztató életmeséje egy VI. századi ciprusi kocsmában hangzik el, ám XXI. századi – erős kifejezésekben gazdag – magyar nyelven. Ennek mi a magyarázata?

A történetet Zerkó görögül meséli el görögöknek. Nekem ezt most magyarul kellett elmesélnem a mai magyar olvasónak. Nem akartam valami régi magyar nyelvet koholni, ezt a megoldást nem éreztem hitelesnek, inkább egy mai magyar kocsmaszlengben mesél Zerkó, persze közben hol vandál szavakat magyaráz, hol hun vagy latin mondásokat idéz. Irodalmi és filozófiai műveket Homérosztól Senecáig, Platóntól Catullusig, ismeri a görög-római, a germán kultúrát, a zsidó, de még a buddhista vallást is. Kézenfekvő volt tehát, hogy mai nyelven íródjon a történet.

Számos kortárs magyar irodalmi idézet is megbújik a sorokban, ahogy a már említett Gárdonyi-regény Zétájának története is alternatív kifutást kap. Hogyan viszonyul a Láthatatlan emberhez?

Esterházy Péter írta, hogy „a posztmodernnel úgy áll, mint a zsidókkal: posztmodern az, akit annak mondanak, vagy akinek már az anyja is posztmodern volt”… Én a posztmodern irodalom tündöklésének csúcspontján lettem olvasó, így az irodalmi anyáim posztmodernek (is) voltak. A posztmodern kisördög mindig bennem lakozik írás közben: csűröm-csavarom, alakítom a különféle szerzőktől elorzott szövegeket. Zétát is belecsentem a Zerkóba, ahogy maga Priszkosz is feltűnik párszor. Persze közben Zétából egy kicsit másik Zéta lesz. Amikor ellopok és kicsavarok, vagy szebben mondva, a saját képemre alakítom a más szerzők munkáiból vett részeket, az részemről nem a tiszteletlenség jele, éppen ellenkezőleg, tisztelgés. Szeretem Gárdonyinak ezt a könyvét. Izgalmas történelmi regény, ami gyönyörű nyelven van megírva.

Nézzük közelebbről ezt a tisztelet­adást! „Valamelyik nap azon gondolkodtam, nem lehetne-e a költészetbe lukat fúrni, és abba beledugni a phallusomat?” – mondja a regénybeli római művészetbarát kereskedő, Caius Geganius Plancus. Nekem ez ars poetica-szerű kinyilatkoztatásnak tűnik, provokációnak az avíttas irodalmi ízlésvilággal szemben.

Benne van, kétségtelenül, de említsük azért meg ennek a mondatnak a szövegközelibb megfejtését is. Ezt egy éhségtől deliráló ínyenc, egy a féktelen szexualitásba beleőrült, perverz római férfi mondja, akit már nem elégít ki az a néhány nyílás, ami az emberi testen található, és ahová beledughatja a szerszámát, ezért aztán igyekszik mindenbe és mindenkibe lyukakat fúrni. Plancus a haldokló Róma extrém, elmebeteg szintre fokozott hedonizmusának képviselője. Amúgy egy művelt kereskedő, lelkesedik Priapusért, Vergiliusért és Apiciusért…

De persze az ön megközelítése is érvényes. Mindig meglepődöm, amikor az irodalmat valami szentségnek hiszik, szépirodalomnak nevezve áhítattal térdelnek előtte. Lépten-nyomon találkozom azzal az intéssel, hogy „a csúnya szavak” használata miatt sok olvasót veszíthetek. Miközben ezek „a csúnya szavak” a mi jelen beszédünk, a mi nyelvünk részei, amit a magyar társadalom döntő többsége, nemtől, kortól, képzettségtől stb. függetlenül nap mint nap használ. Az irodalom vagy a művészet tárgya nemcsak a szép, de a csúnya is. De amennyire nem szeretem a „szépirodalom” kifejezést, annyira bírom a „magasművészet” szóösszetételt, mert szerintem nem azt jelenti, hogy van egy alacsony popkultúra, ami fölött áll, hanem azt, hogy az igazi művészet mindig mindenek felett lebeg, a politika felett, a perc felett, a halál felett. A magasművészet az, ahol tényleg befigyelnek az addig közhelyesnek hitt szavak: örök, lélek, lét stb. Tehát tényleg egy magasabb szférába kerülünk. De nem azért, mert nem használunk csúnya szavakat, kerüljük a szexuális jeleneteket, és csak az élet „szépségeiről” karattyolunk…

Ez az elképzelés a regény történelemszemléletében is megjelenik, még ha parodisztikusan is.

Sok a hasonlóság a jelen és az V. század között: háborúk, járványok, népvándorlás, birodalmak felemelkedése és pusztulása, civilizációk harca, a Nyugat hanyatlása. Most is mindenki a világvégét várja, akkor ez bizonyos fokig be is következett. De az apokalipszis tulajdonképpen azóta tart, amióta ember él a földön. A Zerkóval kocsmázó lovasok – az Apokalipszis négy lovasáról van szó – is azt panaszolják: soha nem mehetnek szabadságra, soha nincs vége a melónak.

És mi az ön álláspontja filozófiai­lag? A regényből a benne megjelenő sztoicizmust vélem kiolvasni.

Most is, mint Zerkó világában, rengeteg filozófiai iskola, vallás, világkép kavarog, egymással küzdve. A sztoikus gondolkodásnak most is nagy keletje lesz (van), mint Kítioni Zénón óta már sokszor. Az emberek most is azt érzik, nincs elég erejük ahhoz, hogy megváltoztassák a valóságot, hogy ha a világgal nem tudsz harmóniába kerülni, akkor befelé kell fordulni. Minek politizálni, ha semmi ráhatásom nincs a döntésekre? Miért dobjam a környezetvédelem jegyében a sörösdobozt a szelektív gyűjtőbe, miközben sok millió gyár önti a mérget a folyókba, ontja a füstöt? Bennem is sokféle dolog kavarog. Nem idegen számomra Zerkó és Püdeusz, a hümmögő világképe sem, de a legközelebb hozzám talán a ciorani végletes, lírai, cinikus, humortól sem mentes pesszimizmus áll.