A múlt héten megígértem önöknek, hogy sört készítek ősi mezopotámiai módra, mégpedig az alábbi leírás alapján (idézet következik a múlt heti sörtárcámból azok kedvéért, akik esetleg nem olvasták volna):
Az ónémetben a brauda szó jelentette a kenyeret, ami szabad fordításban a „keleszd meg” jelentése volt. Az indogermán nyelvcsaládban az élesztés és a kelesztés szavak hasonlóak, hiszen élelmiszeriparilag sem állnak távol egymástól. A sör tulajdonképpen a kenyér származéka, „édes gyermeke”. A közkedvelt ital is Mezopotámiából származhat, és valószínűleg egy háziasszony „segítette világra” a (legenda szerint). A hölgynek annak idején nem volt szíve eldobni a kőkeményre szikkadt árpa kenyeret, ezért azt egy vizes agyagkorsóba tette felpuhítás céljából, hogy a családjának ne kelljen a rágással erőlködni, amikor az asztalra adja azt a darabot. Véletlenül megfeledkezett róla, a férje viszont két nap múlva észrevette az agyagkorsóban a habzó folyadékot, kortyolgatni kezdte és egyre jobb kedvre derült, míg kiitta a korsót. Így született meg a világ legnagyobb ital-sikersztorija, ezért a sört már Hammurapi babiloni uralkodó is lelkendezve „folyékony kenyérnek” nevezte.
E szöveg a Limara pékség honlapjáról származik, s csak remélni tudom, hogy a pékségben senkinek nem jutott eszébe e recept alapján sört készíteni. Mert nekem igen. Múlt hétfőn egy teljes kiőrlésű búzakenyér csücskét kitettem a napra száradni, s csütörtök lett, mire úgymond „kőkeményre szikkadt”. Akkor belehelyeztem egy mázatlan cserépedénybe, hogy mezopotámiailag autentikus legyek, s öntöttem rá annyi vizet, hogy ellepje, majd kiraktam a napra és izgatottan vártam, hogy búzasör legyen belőle, amelyet majd kortyolgatni kezdek, s egyre jobb kedvre derülvén tőle, az egészet megiszom.
Csakhogy közben dolgom akadt Búcsúszentlászlón, mégpedig fontos dolgom: sört kellett innom. Muszáj volt, nem tehetek róla. Hiszen meleg volt. És vasárnap volt. Én meg szomjas voltam, s mit ad isten, éppen Búcsúszentlászlón jártam, hogy szomjamat úgymond enyhítsem.
Igen, a nevezett község „az” a bizonyos község, igen, innen származik a Bödőcs Tibor nevű komédiás és író, még pontosabban az Ember, Aki Nagy-Magyarország Kicsiny Térképére Fölhelyezte Búcsúszentlászlót És Annak Kocsmáját.
Bödőcs Tibor: A dühömet kell használnomNa, pont ebbe a kocsmába lihegtünk be sört inni, méghozzá viharos gyorsasággal három korsóval egymás után, mert egyrészt meleg volt, másrészt vasárnap volt, harmadrészt pedig éppen ott jártunk, ahol a Mester Az Ő Ihlető Ősforrásából Annak Idején Merített Vala.
Ne kérdezzék, hogy a hetedik kerületi Bajza utcából miért éppen Búcsúszentlászlóra mentem sörözni. Mondom, hogy meleg volt. Ráadásul vasárnap volt. S ott volt a Szent Falu még szentebb Kocsmájában maga Bödőcs Tibor is – igaz, ő csak olyanformán, ahogyan egykor Lenin elvtárs Majakovszkij versében: mint kép a falon. De így is jelen volt az Ő Grandiózus Szellemisége, a harmadik sör után legalábbis egyre jobban éreztem. Írtam is neki egy SMS-t, hogy közöljem vele, hol időzöm (oh, micsoda eufemizmus!) éppen, mire a Mester azt írta vissza, hogy üdvözöljem az ő nevében az Ősforrást. Üdvözöltem hát, ez igazán nem került sokba.
Amúgy azt vettem észre, hogy a Mestert az Ősforrásban meglehetősen szeretik, amikor ugyanis felvetettem annak lehetőségét, hogy Bödőcsfalva névadójának egyszer szobrot kellene állítani a településen, a javaslatom helyeslő visszhangra talált a kocsmahelyiségben. Igaz, a Nagy Mű remélhetőleg nem lovas szobor lesz, mert hát a Nemzet Tibije nagyon hülyén nézne ki egy lovon – persze a bosszúálló NER-ből én kinézem, hogy száz év múlva szimpla kibaszásból nem átallanak majd lovas szobrot állítani Bödőcs Tibornak Búcsúszentlászlón. Igaz, akkor ez már nem nekünk fog fájni, hanem a NER üdvös áldásait 2122-ben is mámorosan élvező Nagy-Magyarországnak.
Szóval különös egy vasárnapom volt Bödőcsfalvástul és képzeletbeli lovas szobrostul együtt – ami pedig a Búcsúszentlászlón csapolt sör minőségét illeti: az igen jó volt. Pedig Borsodi volt. Amit azért annyira nem nagyon szeretek. De mit tehettem, a körülmények kényszerű volta miatt csak meg kellett innom három korsóval félóra alatt.
A különös vasárnap aztán odahaza folytatódott, a pesti Bajza utcában, ahol már várt reám a mezopotámiai sör.
Igaz, amikor megláttam, majdnem elhánytam magam.
A folyadék ugyanis nem habzott és nem is tűnt sörszerűnek. Olyannyira nem, hogy teljes egészében poshadt víz volt, az erjesztő élet is csak a kenyér felszínén zöldellő penész formájában mutatta meg magát, egyéb tekintetben nem, leszámítva azt a néhány buborékot, amely a szétázott kenyér aljáról szötymörgött fölfelé lassúdan és szomorúan. Ilyet sem láttam még, szomorú buburékszötymörgést, de ennek is eljött az ideje. Ami pedig az ókori sör miatt állítólag oly lelkes Hammurapit illeti, a csórikám jobban járt volna, ha nem Babilonban születik királynak, hanem Búcsúszentlászlón kocsmárosnak – ott aztán kőbe vésethette volna a sör árát a következő háromezer évre. Jobban jártunk volna mindannyian.
