Csak nézem, ahogy rohamléptekkel közeledik felém. Olyan kíméletességgel, mint egy csuklós busz. Nem lehet kitérni előle, így jobb híján várom, szelíden, hogy mikor csapódik be. Lazán dúdolgatom magamban, hogy ötvenéves lettem én, nem meglepetés e költemény, és inkább bizsu, mint csecsebecse.
Folyton azon kapom magam, hogy számolgatok, alkudozom a sorssal, mi fér még bele, mielőtt benyújtja a leltárt. Ha ráérősen áll hozzá, akkor lehet, hogy már nem táncolok Dusi esküvőjén, de az első szerelmét talán még elcsípem. Látom még izzadó kézzel, torkában soha nem sejtett izgalommal, ahogy randira készül. Lehet, hogy fesztelennek és magabiztosnak tűnik majd, de én tudom, hogy majd szétveti odabent az alig fékezhető felhajtóerő, amely számára is meglepetésként bukkan majd fel szinte a semmiből. A tárgya már szinte mindegy is, szőke vagy barna, fiatalabb vagy idősebb, fiú vagy lány, a szerelem nyelve univerzális, és nincs benne semmi rejtegetnivaló.
Azon is kapom magam, hogy a könyvespolc előtt állok, és sorra veszem, hogy mi az, amit még feltétlenül el kell olvasnom. (A könyvtáramba préselt idő már többszörösen maga alá gyűrte az alkotóját, most már itt is alkudni kell, válogatni, kiegyezni.) Jó lenne már végre a lassúbb, lomha klasszikusokra is időt szánni, nem mindig a fürge, rohanós kortársakra, svédtől a magyaron át a spanyolig, amelyekhez penzum köt, édes szükség, de mégis az. Nekilátni végre a Háború és békének, amelyet ma már oly gondosan húznának meg a kiadók, drágul a papír, fogy az olvasók türelme, ma ötszáz oldal egy nagyregény és nem ezer. De elég csak pár oldal, és máris érezni, hogy a fontos kérdések ma is ugyanolyan húsba vágóak, mint kétszáz éve. „Hogy lehetne egészséges az ember, ha gyötrődik a lelke? Lehet-e nyugodt manapság az, akiben van egy kis érzés?”, kérdezi a náthás Anna Pavlovna az estélyen Vaszilij hercegtől, aki az állapota felől érdeklődik. Az európai békét fenyegető Napóleonról csevegnek, de a második kérdést akár mi is feszegethetnénk a nappalinkban a szintén békét fenyegető Putyinra gondolva.
Grosszman és a másik nagy monolit (Élet és sors) szelíd tájleírásról vált át a német lágerre az első oldalon, de már itt is van olyan, ami egyből szíven üt: „Minden, ami él, megismételhetetlen. Elképzelhetetlen két egyforma ember, két egyforma csipkebokor… Az élet kipusztul, ahol az erőszak el akarja törölni sajátosságait, egyedi jegyeit.” Így talán már érthető, hogy minden valamirevaló diktatúra miért kezdi az egyformaság dicséretével, miért lesz első számú célpont már a szó is: „másság”. Miért akar egyforma embert, egyforma Istent, családot, hazát. Lehet, hogy szándékaikat tekintve igazából csak a diktátorok egyformák?
Meg azon is kapom magam, hogy jobban megbecsülöm a napokat. Megadom az időnek azt a tiszteletet, ami kijár neki, és amiről még harmincévesen is alig volt fogalmam. Akkor még csak legyintgetett az, ami most már huzatként járja át időnként a házat. Akkor még kinevettem, most kissé ijedten engedem előre az ajtóban, puhatolom a jókedvét, udvarolok, csábítgatom, bár tudom, hogy semmi sem hatja meg. Nem alkuszik, ahogy az igazi szépségek sem szoktak. Csak követel, napról napra többet. Engedelmeskedem, mert tudom, hogy ami tökéletes, arról az emberi visszapattan. Hacsak el nem tudja rontani, lehúzni maga mellé.
Állok az erkélyen, beszívom a dús, szinte édes levegőt. Írtam már, hogy itt kimondottan óvják a fákat, ha támad egy kis hely, máris felbukkan egy csemete, amire gondosan odafigyelnek, amíg meg nem erősödik. Ők a jövőt ültetik, mi otthon a jelenünket hasogatjuk apró darabokra, és boldogok vagyunk, ha már alig kapunk levegőt. Pedig elvileg ez is lakótelep, tömbök egymás után a rézsűn, mégis olyan, mintha egy erdőbe könyörögték volna be magukat a házak. Így ötven felé már másként hat rám az élet is. A minap egy eldőlt rózsabokrot próbáltunk a nejemmel kikötni, hogy ne essen baja, amíg a kertészek meg nem oldják a problémát; legszívesebben mentőt hívnék, ha egy elesett énekesmadár kuporog a járda szélen, s láthatóan nem tud repülni. Korábban még kiröhögtem volna magam ezért, most meg folyton próbálom kicselezni az időt, ami sors képében leselkedik mindannyiunkra.
Szentimentális lettem, és az a legjobb, amikor a gyerek kinevet. Amikor vigyorogva hív versenyre a lépcsőn fölfelé (133 lépcső vezet fel a villamosmegállótól, így aztán csak alapos indokkal megyek le a boltba), amikor diszkréten haldoklom a szatyrok súlya alatt. Amikor nem érti, hogy tele hassal, ebéd után már nem esik jól a birkózás, a kanapé menedékét keresi a tekintetem, amelyen a macska, a másik matuzsálem hever éppen. Mi van, Zsiga, nem bírod, kérdi huncut szemmel. Csak nem adod fel, teszi hozzá. És akkor villanyáramként csap belém a bennem lakó fiatalság, vándorló fájdalomként mozdítok bokát és térdet, és lehagyom a kanyarban. Győzelem ez, nem is akármilyen, és ő is úgy nevet velem, mintha értené. De talán érti is, csak még nincsenek szavai hozzá, ahogy nekünk sem voltak. Nézem, ahogy lassan rakódik le benne az, ami előbb vagy utóbb engem elragad, és őszintén nincs nálam boldogabb.
