Jó szándékú, tisztességes riportfilmet láthattunk vasárnap késő este az ATV-n Ukrajnából menekülő emberekről. Előtte még Bochkor Gábor talk show-jából áradt a nevetés, a gerjesztett jókedv. De utána már sort lehetett keríteni a Menekülőkre. Hadas Krisztina munkája érthetően a szívünkbe akart markolni. Mély együttérzést kiváltani a háború élő áldozataival, akiknek – a jeles szerkesztő-riporter szavaival élve – bőröndbe kellett csomagolniuk eddigi életüket, és nekiindulni Európa felé az ismeretlennek.
A vállalkozásból végül inkább egy három felkiáltójeles „ne feledjük” üzenet kerekedett ki. Ne feledjük egy pillanatra sem, hogy a szomszédunkban háború zajlik, emberek veszítik el életüket, családjukat, otthonukat. Fontosak ezek az emlékeztetők, még akkor is, ha az „egy pillanatra sem” valószínűleg majd csak sokszor néhány pillanatra szűkül. Aki ilyet üzen, rossz ember nem lehet. Köszönet neki, mert már kezdünk kényelmes helyet találni ennek a háborúnak a tudatunkban.
Más kérdés, hogy a riport érzelmileg mégsem tudott felkavarni. Talán szégyenkezni kéne miatta. De az is igaz, hogy aki valamelyest figyelemmel kíséri ezt a borzalmas és értelmetlennek tűnő vérontást, annyi sokkoló erejű hírrel, felvétellel, felszakadó szenvedéssel találkozott a médián, hogy a filmen látható emberek sorsa érzelmileg már kevéssé tudja megrázni. Igen, szörnyű, hogy magukra maradt anyák, fiatalok kényszerülnek zötykölődni egy buszon a kiszolgáltatottságba. De az ő helyzetüknek a vérontás képeit felidézve magunkban inkább örülünk. És egy riportfilm képi világa nem képes arra, hogy a szenvedésükbe lásson. Amit pedig a riporter közöl az állapotukról, magunk is sejtjük.
Hadas Krisztina és operatőre, Gudmon Olivér elismerést érdemel, hogy követték egy csoport menekülő szorongó útját Moldáviától hazánkig. Más kérdés, hogy úgy érzem, vállalkozásuk nem a terveknek megfelelően sikerült – ami mindig előfordulhat egy riportfilmnél. A menekülők gyötrelmeiről nem tudtak többet érzékeltetni, mintha idehaza kérdezgették volna őket a határon, egy pályaudvaron vagy egy menekültszálláson. Nem volt tolmácsuk, az alanyok angolul nem tudtak mélyen megnyílni, ha pedig a szavak keresése a kilátástalanságukat akarta felszínre hozni, kár volt irodalmi magyar szöveget mondatni megszólalásaik alá. És bár valahol érthető, mégis furcsa egy riportertől, hogy félúton kiszáll a buszból, otthagyja a témát, mondván: „A bezárkózó, magukba forduló tekintetek azt üzenik, hogy eddig és nem tovább. Képtelen vagyok kiszolgáltatottságukat, személyes szférájukat tovább filmezni.” Ez a lezárás egy lírai dokumentumfilmben lehet meggyőző és megérintő, de egy riportfilmet némileg hiteltelenít. Így végül egészében a vállalkozás mást tudott erőteljesen üzenni, mint amit szándékozott volna. Ez szintén fontos és erőt adó: a szolidaritás erős az ukránokkal, a segítségnyújtás a lehetőségekhez képest jól szervezett, sok önkéntesre számíthat. Legalábbis a chisinaui MoldExpo menekültszállásán és az ingyen utaztatást vállaló Be an Angel szolgálat buszain.
Infó:
Menekülők
Hadas Kriszta riportfilmje
ATV, vasárnap 21.50
