Péterhida zsákfalu a déli határszélen, fertályórára a barcsi átkelőtől. Másfél százan, ha lakják. Egyszerű falusi ház előtt várunk, míg bezárják a robusztus közép-ázsiai juhászt.
Marad a két kajla, de okos mudi, alkalmasint a levegőben úszva, és a bölcs német juhász, aki már Pesten is társuk volt. Kívülről aligha mondanánk meg, hogy Sztranyákék családi gazdaságát rejti az udvar, a szorosan mellé épült szomszéd ház pedig a sajtműhelyt, ahol a 2019-es országos sajtmustra ezüstérmes parenyicája tekeredett-füstölődött.
Bújták a szakirodalmat
Messziről indultak a szó szoros értelmében. Vivien pesti lánynak született, és ahogy mondja, a világon semmi köze nem volt a falusi léthez. Virágkötőnek tanult, és szerette a heavy metalt. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert Gergő rockzenekarban gitározott. Biztonsági őri állása azonban sehogy sem passzolt a rockszakmához: hétvégi 24 órás műszakjai nem támogatták a koncertezést. Gergő mint gitáros akkoriban nagyon vigyázott a kezeire, de ez már – mutatja – a múlt: „A vellához van hozzászokva.” Viviennel az interneten ismerkedtek meg, mesélik szemérmesen, mivel a nagylányuk, a 11 éves Lili az ablakpárkányon ülve fülel. Ő még abba a szűkös lakásba született, amibe Gergő szabadságvágya csak nem akart beleférni.
A férfi az apai nagyszülők drávaszentesi portájához közel vágott bele a gazdálkodásba. Nem volt teljesen zöldfülű, mivel rengeteget dolgozó édesapja gazdálkodóként és vállalkozóként teremtette meg a család megélhetését. Látott már gyerekkorában lovakat eleget, de mivel otthon a széltől is óvták, a tehenekhez leginkább a szomszéd Sanyi bácsi révén került közel, aki néha még az állat hátára is feltette. És mindig egy bögre friss, meleg tejjel jutalmazta, ha volt türelme kivárni a fejés végét. Pályaválasztás után megszerezte a mezőgazdasági technikusi képzettséget is, ami még messze nem ad elég tudományt ahhoz, hogy valaki jószágtartásra adja a fejét. Egy Fiatal Gazda Pályázat jóvoltából vették az első teheneket, de volt, hogy alaposan megjárták, mert a jószágból hiányzott az együttműködés csírája is. Mondják, a tehén tejet ad, de Liza biz’ nem akart adni, csak komoly küzdelem árán. Aztán belejöttek, együtt bújták a könyveket, sokat kérdeztek hozzáértőktől. – Mindig volt valaki, akit fel tudtunk hívni, ha valamiben elakadtunk – mesélik. – Összeszedtük a tudást mindenhonnan, aztán csináltuk a magunk módján.
Járóka a sajtműhelyben
Mivel Drávaszentesen nagy volt az átmenő forgalom, ezért két éve a csendes Péterhidára költöztek. Megvettek egy házat alig több mint egymillió forintért, belülről kicsinosították, majd szintén jutányosan, élve a falusi csokkal, szert tettek a szomszéd ingatlanra is. Kialakították a sajtműhelyt, a házak végében kapott helyet az istálló, a tizenegy tejelő tehén és a három növendék üsző jókora kifutója. Néhány hízót és pár tucat csirkét is tartanak, és a hátsó udvarban egy hátasnak is tágas helyet kerítettek. A lóval terveik vannak, szeretnék komolyabban lovagolni, és mivel Gergő nagy tisztelője Kassai Lajos kaposmérői lovas íjász tevékenységének, a lóról történő íjászat is szerepel a későbbi tervei között.
Az állatokkal a férfi foglalkozik, felesége a borjak cumiztatásában segít, ha kell, és elléskor. Neki elég kicsik a kezei ahhoz, hogy a szülőcsatornában esetleg elakadó utódokat világra segítse. Jókora fizikai erő kell ehhez, kitartás és fájdalomtűrés, mivel a törékeny kezek befeszülhetnek a medence és a borjú feje közé. Mindez sok türelem után válik valóra, mivel a vemhes állat ellése a várható időponthoz képest plusz-mínusz tíz nap is lehet. Akár hetekig strázsálnak az istállóban, éjszakánként váltásban. Ebben ma már kamerarendszer is segít. – Nem vesztettünk el se borjat, se tehenet eddig, pedig állatorvost csak egyszer hívtunk egy komplikált elléshez – büszkélkedik Vivien.
A műhely az ő reszortja. Besegítőt csak a gyerekek születésekor fogadtak fel, de a fiatalasszony egy héttel később már munkába állt. Felkötötte magára a kicsit, vagy éppen betette a járókába, és úgy dolgozott. A 17 hónapos Zsombor, aki időközben felébredt és csatlakozott hozzánk, megmutatja, mennyire otthonosan közlekedik a műhelyben. Ahová egyébként napi száz liter tej kerül, amit nagyrészt feldolgoznak: túrót, tejfölt, vajat, joghurtot készítenek, valamint natúr és szezonálisan ízesített sajtokat: medvehagymásat, lila hagymásat, diósat. Egy kiló sajthoz tíz liter tej dukál a szakirodalom szerint, de náluk ez már hét literből is megvan a gazdag beltartalom miatt. Gergő gondosan méri-keveri a takarmányt, lucerna és réti széna kerül még a tehenek elé. Szóját egyáltalán nem használ, így minden termékük GMO-mentes, és akár biominősítéssel is rendelkezhetne, ha az ezzel járó adminisztráció nem jelentene aránytalan terhet. Márpedig ők csak ketten vannak a mindennapi munkára, nincs idejük naphosszat körmölni. Már a disznóvágások sem háromnaposak, mondják érzékletesen: hatékonyan kell beosztani az időt.
– Most éppen szabadidő-vadászatban vagyunk, hogy többet tudjunk a gyerekeinkkel lenni – avat be Gergő. – Olyan fejlesztéseket csinálunk, amikkel lerövidíthetjük a folyamatokat. A dupla fejőgéppel, az önitatóval, a szénaetetővel és a terménydarálóval apránként haladunk előre.
Élet, erő, önellátás
A Sztranyák Családi Gazdaság működtetői számára nincs szabadság. Gergő a fejést nem bízza másra – a tehenek nem is viselik jól az idegeneket –, ami reggel és este is néhány órát igényel a hat jelenleg tejelő tehénnel. Vivien sem adja ki a kezéből a tejfeldolgozást. Munkájuk rabjainak tűnnek, mégis boldogok. Bár sokan biztatják őket, nagyobbak nem szeretnének lenni, mert a minőségre csak a jelenlegi felállásban látnak garanciát.
– Ezért tudunk felelősséget vállalni, ehhez tudjuk adni a nevünket – összegez Gergő.És hogy mit tanácsolnak azoknak a fiataloknak, akik hasonló fába vágnák a fejszéjüket?
– Ne csináljátok! Ne legyetek hülyék! – mondja mosolyogva Gergő. – És aki van olyan kemény fejű, hogy ennek ellenére is belevág, abban biztosan megvan a kellő kitartás hozzá.
A péterhidai családi gazdaság rövid idő alatt önellátó lett.
– Egyszer azt vettem észre, hogy két hete nem jártunk boltban – mondja elégedetten Vivien a nemrég kisült kiflikre mutatva. – Lényegében önellátók vagyunk. A tejtermék, a tojás és a hús adott, a kenyeret mi készítjük, ahogy a lekvárokat is, a zöldséget-gyümölcsöt pedig a piacon szerezzük be csereberével.– Határozottan érezzük, hogy sokkal egészségesebbek vagyunk, amióta nem a bolti kajákat esszük. És ha már ezt megteremtettük, egyfajta társadalmi felelősségvállalásként úgy érezzük, másnak is adnunk kell belőle, miközben megteremtjük a megélhetésünket is” – teszi hozzá Gergő.
A vidéki életforma, távol a világ forgatagától, nem vesz el tőlük olyasmit, amire nagyon vágynának. A bulik, koncertek már nem hiányoznak nekik, ezek a hajnali négyórai keléssel és a nyolc-kilenc órai lefekvéssel már nem is férnének bele. A közösségi eseményeket a hétvégi íjászkodásban találják meg. A gyerekeik pedig elérnek mindent Barcson, ahová iskolába járnak és karateedzésre, helyközi járattal. A nyolcéves Ákos és Lili lovagol is, éspedig Nagyatádon, amíg a szülők szombaton piacoznak.
Egyre népszerűbb a pályakezdő fiatalok vagy a menedzseri létben meghasonulók körében a vidéki élet, és Sztranyákék gazdasága alapján akár vonzó is lehet, de azért nem fenékig tejföl a péterhidai idill sem.
– Nyáron kevésbé mennek a termékek, viszont ilyenkor ugranak meg erőteljesen a költségeink, úgyhogy ebben az időszakban meg kell fognunk a pénzt – meséli Gergő.
– Amit ráadásul az utolsó vasig visszaforgatunk a vállalkozásba – folytatja Vivien. – Mindig fejlesztünk valamicskét. Most új istállót építünk, amiből könnyebben ki tudjuk hordani a trágyát a traktorral. Ez ennek az évnek a terve.
A fejlesztésekben Gergő a nagyobb álmodozó. – Én nagyon szárnyalok. Vivien tart a földön – ismerteti a bevált szereposztást.
