Göröcs János az Újpestben 339 bajnoki meccsen 114 gólpasszt jegyzett, a meccsek 33,6 százalékán készített elő. Ön 303 lila-fehér találkozón 94 gólpasszt, azaz 31,02 százalékot számlált. Nagyon közel járt a virtuóz nagymesterhez!
Meghatóan kezdi, hiszen Göröcs Titit nem ideálnak, hanem egyenesen félistennek tartottam. A sors különleges adományának tekintem, hogy egy csapatban futballozhattam vele. Annál borzalmasabb volt, amikor ellene kellett játszanom. Már Tatabányán szerepelt, a meccs 1-1-gyel zárult, de inkább eloldalogtam a jobbszélre, mint hogy leszereljem. Viszont újpesti premieremen a második percben beadtam, és Göröcs kapásból bevágta a bécsi Austriának, nyertünk 4-1-re. Négy nappal később debütáltam az NB I-ben; azért játszottam, mert a bemelegítésnél Titinek beállt a dereka. Aztán az MVSC-pályán 22 ezer néző előtt 1:0-ra vezettünk a Diósgyőr ellen, s az utolsó percben arra rúgtam a labdát, amerre álltam. Azt a túlsó térfélről nyomban visszaküldték, és a később villámcsapásban meghalt Szucsányi András egyenlített. Amit én ott kaptam, hogy miért nem tartottam meg a zsugát...!
Amúgy is tele van peches döntetlenekkel: Juventus 2-2, Svédország 3-3...
Na, várjunk csak: hetvenegyben Csepelen én egyenlítettem 1-1-re, és ott dőlt el, hogy megint bajnokok leszünk. Hatvankilenctől egymás után hétszer lehettem aranyérmes, és összesen kilenc NB I-es elsőséget ünnepelhettem az Újpesttel. Ettől, sajnos, még igaz a Juve. A torinói 0-0 után negyedóra múltán 2-0-ra vezettünk 1973 tavaszán, a BEK negyeddöntőjében a Megyeri úton. Az elsőt Bene Feri rúgta az én átadásomból, a másodikat magam lőttem jobbal. Legendák álltak velünk szemben: Zoff, Salvadore, Causio, Capello, Anastasi, Altafini... Utóbbi kettő kiegyenlített. Pedig nagyobb sanszunk volt a BEK-döntőre, mint egy évvel később a Bayern München elleni elődöntőben, amely a Spartak Trnava elleni továbbjutásunkat követte. Nagyszombaton kétszer kellett lőnöm a tizenegyest, mert Smith angol játékvezető szerint Fekete Laci belépett a büntetőterületre. Másodszorra is berúgtam. Hetvenháromban a legjobb négy között a Derby County várt volna ránk, de nem kerültünk el odáig. Félreértés ne essék: az eredmények így is szépek, azokat senki nem veheti el tőlünk.
Akarja?
Nézze, az 1974-es utánpótlás Eb-győzelmünk mintha a múlt ködébe veszett volna. Pedig nem volt akármi az az aranyérem sem. A döntő visszavágóján 4-0-ra vertük az NDK-t. Kaptunk egy szabadrúgást a 16-os jobb oldali sarkánál, Boden kapus azt hitte, beívelem, de becsavartam a rövid felsőbe. A második félidőben megint szabadrúgáshoz jutottunk, Boden megkönnyebbült, hogy nem én lövöm, ám Várady bebombázta neki, bumm... Bélának köszönhettem, hogy vb-résztvevő lettem 1978-ban, mert a Vasas emblematikus csatára megsérült a műfüves pályán rendezett edzőmeccsek egyikén, ezért egy újpesti kerthelyiségben a telefonhoz hívtak, és közölték velem: másnap Párizsban csatlakozom az Argentínába utazó válogatotthoz. Már a francia fővárosban láttam, hogy a vb-n kiesünk. Egy londoni affér miatt rettenetes hangulat uralkodott a csapaton belül. A Videla-rezsim idején egyébként is elátkozott Mundial volt az. Viszont Baróti Lajos bácsi az olaszok ellen rám bízta a tizenegyest, így másodszor lőttem gólt Dino Zoffnak.
Apropó, világbajnokság! A svédektől elkanyarodtunk...
A skandinávokkal 1973 júniusában vívott vb-selejtezőn játszhattam először a válogatottban. Illovszky Rudi bácsi felavatott, majd a szünetben lecserélt. Annál nagyobb baj volt, hogy a Ralf Edström fejesével kialakult 3-3-mal veretlenül kiestünk. Kovács Imre, aki akkoriban az Újpestet dirigálta, másnap vigasztalt, mondván: nem érdemes tragédiát csinálni a kudarcból. Miközben szinte nemzeti gyász volt.
Tudok mondani önnek kedvesebbet: Újpest–FTC 8-3.
Zámbó Pető gyúró cipőjében játszott. Azon gyakorlatilag nem volt stopli, Sanyi meg úgy mozgott, mint Buster Keaton. Viszont Fazekas bevágott ötöt. Soha senkit nem láttam úgy játszani, ahogyan Fazék futballozott azon a napon. Abban az évben – 1976-ban – volt még egy nagy szám. A Vasas 4-2-re vezetett ellenünk, ám az utolsó negyedórában 5-4-re fordítottunk. Fazekas is, Várady is három gólt szerzett, de 2-4-nél a szabadrúgásom indította el a lavinát.
Újpest-meccsen az idő tájt mikor nem volt görgeteg?
Például Bilbaóban, 1977-ben. Itthon 2-0-ra nyertünk, kint kétszer negyedórás hosszabbítás után 3-0-ra kikaptunk. De hogyan! A ráadásban az angol Partridge előbb az én gólomat, majd Sarlós Bandiét érvénytelenítette, csak ő tudta, miért. Előtte a Linzer ASK-nak rúgtunk egy hetest. Szétcincáltuk őket, ahogyan a linzi szálló melletti autóbontóban szedték darabokra a kocsikat. S akkor még nem beszéltem a nyári spanyolországi tornákról. Legyőztük 3-1-re a Real Madridot, tizenegyes-párbajban az egyaránt BEK-védő Ajaxot és Bayern Münchent, megelőztük a Barcelonát, amelyet a Dinamo Moszkva 5-0-ra kiütött a Nou Campon, mi pedig a döntőben 3-1-re győztünk a szovjet csapat ellen.
A legnagyobb fájdalom?
Soha olyan jó erőben nem voltam, mint akkor, amikor hazajöttem Belgiumból, ahol a Lierse csapatában futballoztam. Jelentkeztem Újpesten, de nem kellettem. Az MTK-ban fejeztem be NB I-es pályafutásomat, utolsó Hungária körúti meccsemen Ebedli Zoli az Újpestben játszott. Aztán tizenhét évig voltam létesítményvezető a Megyeri úton. Mintha otthon lettem volna, a pályától három saroknyira születtem. Ám 2018-tól már nem tartottak igényt rám. Viszont az UTE Baráti Kör vezetője vagyok. S nem felejtem, kiket indíthattam annak idején: Fazekast, Benét, Dunai Antit, Fekete Golyót vagy azt a Törőcsik Andrist, aki olyan volt nekem, mint a kisöcsém. Nem csoda, ha hetvenkét éves fejjel magam is megindulok.
