A szocreál nem tapogatózott feltétlenül rossz irányba a termelési filmmel. Súlyos hiba volt persze, hogy megpróbálta elhitetni, tervgazdálkodás és munkaverseny keretei között a leggépiesebb fizikai munka is lehet kreatív, emberi kiteljesedésbe ringató. De a munkahelyi közegek ábrázolásával mégis kiemelt egy témakört, amelyből lehet jó történeteket táplálni. Szakmai közösségek kapcsolatrendszere, amelybe beleszól barátság, szerelem, irigység, minden állandó mozgásban, napi feladatok, nagyobb vállalkozás, karrier, kudarc, siker. Kínál ez csaknem mindent, mi nézőnek ingere.
A kelet-európai néző ugyan finnyáskodhat, hogy neki nem kell több Állami áruház, de ha higgadtabban tekint a dolgokra, észre kell vennie, hogy kedvelt sorozatainak nagy része, amelyeket párjával az egymással töltött idő illúziójában bámul, szintén „termelési” történet. Hiszen ma már a krimisorozatok sem annyira egy nyomozó egyéni zsenialitására épülnek, mint inkább a rendőrségi csapatjátékra. De felnőttek melléjük a kórházi szériák is: Vészhelyzet, Doktor House, A klinika, A hegyi doktor (sosem felejtve a Kórház a város szélént). És ma már évadokig lehet bonyolítani azt is, mi történik egy bankban, terápián, irodában, iskolában. A magyar részecskegyártó produkciók sem vesztegették az időt, hogy rácsatlakozzanak a globális trendre: annak idején a Kisváros a munka világának rendszerváltás utáni átalakulásából táplálkozott, a közeg tarka tevékenységi köre lökdösi előre A mi kis falunkat, A tanár szobánk sarkába telepítette a sulit. És hát ott volt a Munkaügyek, amelyet minden ismétlése egyre élvezetesebbé tesz.
Az utóbbi időben mintha kezdene divatossá válni egy újabb munkahelyi környezet – az éttermek és konyháik világa. Filmes előzményként említhetjük többek között A főnök inkognitóbant Louis de Funès-vel, az Őfelsége pincére voltamot Menzel szép tálalásában, vagy az Én, a séfet Jean Renóval. Utóbbit nézve bárkinek eszébe juthat, hogy a témából remek sorozatokat lehetne készíteni. Összekapcsolva a szituációs komédiák eszköztárát a főzőműsorok játékos izgalmával. Meg a varázsmese bájitalával. Elvégre a főszakács, a séf egy igazi varázsló. Még varázssipkája is van. Beleszór a tálba egy kis ezt-azt, megkeveri, aztán csiribí-csiribá, kész a csoda. Amelynek hitelesítéséhez csupán annyi kell, hogy valaki kóstoljon, és kábult arcot vágjon az ízhatásoktól: Ez fantasztikus!
Nos, örömmel jelenthetjük, hogy lecsaptunk a dologra. Március közepe óta fut az RTL Klubon egy új magyar sorozat, A Séf meg a többiek. Az ember hajlamos lekezelően rá se pillantani ezekre a bohóságokra, de ez most megér egy kóstolót. Jómagam a Munkaügyek óta nem szórakoztam ilyen jól hazai sitcomon. A csúcspont egyelőre itt is az első rész. Ami törvényszerű, hiszen az expozícióban zúdul ránk a közeg, az atmoszféra, a figurák, a dramaturgiai mozgástér, a filmes nyelvezet. És mindez most igényesen átgondolt, kidolgozott. Könnyedek és élvezetesek a vágások, a vizuális attrakciók, kellemesen sodró ritmusban bomlanak ki a jelenetek, szellemes öltésekkel szövődnek belőlük az epizódsztorik: az ifjú szakács beilleszkedési botladozásai, a szigorú ellenőr megjelenése, adóhivatali munkatárs lekenyerezése, specialitás készítése megégetett nyelvvel és hasonlók, plusz a szerelmi gubancok. Megfelelő mennyiségű és erősségű a társadalomkritikai aroma: a fine dining ételek finomak, az étterem felső középosztályi státusszal hivalkodó látogatói viccesek. A Séf figurájába pedig Schneider Zoltán megformálásában sikerült egyéni ízeket keverni. A mackó sztereotípiából bújik ki, de ő nem a betegesen hiú, minőséghajhász főszakács, hanem egy agyonfőzött, tehetetlenségből pörgő, dülöngélve keménykedő, érdesen életunt valaki. Mintha csak törne-zúzna, mégis viszi a hátán a csapatát – és a sorozatot.
Anger Zsolt ezúttal rendezőként söpörhet be egy újabb elismerést (azért egy szerepet is élvezettel magára facsar), remek munkát végzett Spáh Dáviddal, mint ahogy a Bodzsár Márk vezette forgatókönyvírói stábot is dicséret illeti. Legnagyobb érdemük, hogy egészében ellen tudnak állni a közönségesség csábításainak. (Talán arról is le lehetett volna mondani, hogy hajléktalanra épüljön egy tréfa.) De a méltatással ezúttal óvatosan kell bánni. A mai sorozat-termelésnek (akár „termelői” a termék, akár nem) van egy további ipari sajátossága: licencekkel dolgozik. Sajnos, A Séf meg a többiek sem eredeti produkció, hanem a két éve a TV2 Comedyn is sugárzott Igen, séf! című orosz sitcom-sorozat magyar változata. Epizódokra lebonthatóan azonos történetekkel, szereplőkkel, képi és hangzásvilággal. Úgyhogy maradjunk annyiban, jó kottát választottunk és egyelőre jól játsszuk el. Egyes pontokon talán még erősebb hatásokat is érünk el. A magyar sorozat mintha kiérleltebb és ízlésesebb lenne. A Séf figurája pedig egyértelműen izgalmasabb. Akárhogy is, érdemes volt beszállni ebbe a filmtermékes üzletláncba, mert étvágygerjesztőek a fogások, kellemesek az alapízek, és számunkra biztos további élvezetet jelent a magyaros fűszerezés.
