Nem, nem sírom vissza a városi reggeleket. Emlékszem, ahogyan álmosan húzódott fel a redőny, mintha visszadobolná a szemközti házban ugyanígy fellibbenő rolók hasonló ritmusát. Autók fordultak ki a kis utcából, rá a nagyobbra, majd onnan a még nagyobbra, biciklicsengők csilingeltek, s nagy dérrel-dúrral csapkodta a székeket, tolta arrébb a mozgatható hajszárító búrákat az alattunk lévő fodrászüzlet morcos takarítója. Tudtuk, mikor indul el a szomszéd a gyerekkel óvodába, s néha még azt is hallani véltük, amint a velünk egy szinten lakó híres vízilabdás épp beindítja a kávéfőző gépet.
Mások a reggelek a falu szélén, mások a rituálék, fények, szagok, ritmusok. Máshogy történik minden.
Ugyanúgy csörög persze a digitális vekker, és nyomogatjuk a szundigombot kétszer-háromszor, de azért fél füllel már a bejárati ajtó felé hallgatózunk. Ha erősödik a kaparászás, egyikünknek be kell engednie a kutyákat, a fekve maradó mellé pedig szinte repülve huppan oda nagy farokcsóválgatás közepette a még csak öt hónapos, ám nevéből adódóan óriásnak azért óriás. Hogy az egésztestes letámadást elkerüljük, inkább kikászálódunk, és kint az előszobában ülve simogatjuk, dögönyözzük tíz percig. Enélkül nem tudunk haladni tovább, pedig tördelni kell a száraz kenyereket a kecskéknek, készíteni a kukoricát, napraforgómagot, búzát a tyúkoknak, tölteni új vizet a kacsáknak, elindítani a reggelt, ugyanúgy, ahogy előző nap.
Az állatvilág rigolyás, egyes tagjai rosszabbak, mint a legmorcosabb agglegények: ha pár percet csúszunk, rackánk panaszosan felbőg a hatalmas udvar közepén, mintha éhezne.
Ám előbb a szerszámos kamrában szalmán szuszogó kacsákat engedjük ki, vigyázva, nehogy a testesebb magyar a vékonyabb indiai lábát tiporja, s lehetőleg az ajtónehezéknek kitett téglába se bukjanak fel, ha már rendszeresen arra vetemednek, hogy repülve indulnak el innen az egresbokrok felé. Igyekszünk gyorsan felmérni, hova pottyantották hajnalban a tojásaikat, négyet-ötöt rendszerint, mert ha nem kapkodjuk gyorsan össze ezeket, a kisebbik eb beelőz, s akkor szedhetjük ki az óvatosan összezárt fogai közül a megszerzett zsákmányt. Nem mindig vagyunk elég ügyesek, van, hogy elszalad vele, nem kergetjük. Kutyánk szőre fényes, s mivel a tojáshéjat is elropogtatja utóbb, csontjai jól fejlettek, kalciumban gazdagok.
Mehetünk aztán hátra, erősen figyelve, hogy az első falat száraz kenyeret az idősebb kecskének adjuk oda, noha szarva miatt a fiatalabbik a főnök. A békéhez erre a gesztusra szükség van, a nap többi része úgyis a dominanciáról szól, ahogy ide-oda halad a rackákkal együtt négyfős csorda, ahogy legel, ahogy kérődzik, annak minden gesztusában ott a hatalmi hierarchia. Gyorsan kiengedjük a tyúkokat, a kakast, itt is begyűjtjük a tojást, már amelyiken nem trónol éppen a kotlós, bekapcsoljuk a rókát elriasztó rádiót a kecskeól-tető alatt, épp pittyeg a távoli óra. Egy korábbi életben még csak most ébredeznénk.