Február 24. óta Ukrajna nem csupán a történelem és a világpolitika tiszteletet kiváltó főszereplőjévé vált, de kultúrája, alkotó- és előadóművészei is a világ figyelmének középpontjába kerültek. A rettenetes apropó, a háború arra is megtanít bennünket, hogy mennyire keveset tudunk a szomszédos ország kultúrájáról. És talán esélyt is adhat arra, hogy a lelkiismeret-furdalással járó felismerést kíváncsiság és megismerés kövesse. Az első lépésekhez a Népszava Lebovics Viktória, az ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézet, Ukrán Filológiai Tanszék adjunktusa segítségét kérte.
Ígéret földje
„Az ukránok nemzettudata mindig nagyon erős volt, és szerintem ennek köszönhetően maradtak fenn. Hasonlítsuk össze Magyarországgal: mi ezeréves országban élünk. Ukrajna viszont – egy-két nagyon rövid időszaktól eltekintve – csak kicsit több, mint harminc éve rendelkezik önálló állammal. Így őrizte meg nyelvét, kultúráját, szokásait, hitvilágát. Ha ebbe belegondolunk, nyilvánvalóvá válik, milyen hatalmas különbséget jelent ez egy nép életében és fennmaradásában” – világít rá az ukrán nemzettudat alakulásának legfontosabb okára Lebovics Viktória.
„Ahhoz, hogy egy nép lelkületét, világlátását megértsük, meg kell ismernünk kultúráját. És ebben az esetben én a széles értelemben vett kultúrára gondolok, nem csak az irodalomra vagy festészetre, hanem mondjuk az étkezési szokásokra, a szubkultúrára, vagy éppen a divatra. Hallatlanul izgalmas például nyomon követni azt, hogyan alakult ki az ukrán népviselet. Megismerni azt, hogy zajlik egy lánykérés, vagy egy esküvő. Mert Ukrajnában visszautasítás esetén nem kosarat kap a kérő, hanem tököt, az ukrán lányok pedig nem fátyolban, hanem virágkoszorúban esküsznek” – sorolja.
Az Ungváron született egyetemi oktató és tolmács arra a kérdésre, hogy létezett-e ukrán polgárság, mekkora rétegről beszélhetünk, illetve a magyar példából kiindulva, vajon az ukrán urak oroszul vagy ukránul beszéltek és éltek-e, azt felelte, hogy ukrán polgárság nagyon sokáig szinte alig létezett. Ennek okai is a több mint negyvenmilliós ország történelmében keresendők. „Elég ránézni az egymást váltó évszádok térképeire, hogy lássuk: a mai Ukrajna területét más és más nagyhatalmak uralták és osztottak fel maguk között. Így például az orosz és lengyel fennhatóság alatt elő ukrán nép XIX. századi irodalma majdnem kizárólag paraszti témájú, az emberek mindennapi életét a legapróbb részletekig bemutató irodalmi alkotásokat hoz létre. Nagyon jellemző a falu és a város szembeállítása. Számtalan ukrán irodalmi alkotásban olvashatunk az igazhitű, ősi hagyományokat ápoló ukrán faluból az eloroszosodott, romlott városba kerülő emberről, aki „elfelejti” és szégyelli saját népe kultúráját, a hagyományokhoz ragaszkodó rokonait, anyanyelvét” – részletezi, majd irodalmi példákkal támasztja alá mondanivalóját. „Tarasz Sevcsenko 1844-ben írta az első ukrán politikai szatírát, amit magyarra Hidas Antal és Weöres Sándor is lefordított. Az Álom (Komédia) c. műben a kissé kapatosan hazatérő főhős álmában egy baglyot követve, nyugalmat keresve repül először Ukrajna fölött, ami maga a földi paradicsom és a földi pokol is egyben, majd a hóborította Szibérián keresztül, eljut a mocsaras területen Nagy Péter által alapított, az ukránok számára is halált osztó, nem ukrán és éppen ezért idegen Pétervárra. A mű sorsdöntő szerepet játszott a költő életében. I. Miklós cár az ukrán költő száműzetéséről szóló 1847-es ítéletre saját kezűleg írta rá: „Írnia, rajzolnia szigorúan tilos!” A kegyetlen ítélet oka az volt, hogy a szerző művében a beteges, izomrángásban is szenvedő cárnét is kigúnyolta. A legenda szerint a cár így fakadt ki: „Mondjuk, okkal lehetett elégedetlen velem és gyűlölhetett, no de őt miért?» De ez csak egy példa a sok közül.”
Lebovics Viktória szerint a XIX. századi orosz irodalomban is fellelhető az ukrán téma. „A szentpétervári orosz írók műveiben sokszor jelenik meg egy-egy ukrán témára való utalás. Ezekben a művekben Ukrajna sok esetben, mint az ígéret földje jelenik meg, ahol süt a nap, szépek az ukrán lányok és finomakat lehet enni. Például Ivan Turgenyev első regényében, a Rugyinban barátja arról beszél a szerelmi bánatban szenvedő hőssel, hogy éppen a fentemlített okok miatt érdemes Ukrajnában vígaszt keresnie” – hoz példát.
Közel, mégis távol
Míg az orosz irodalmat sokan jól ismerjük, és szinte mindenki bólint, ha Gogolról, Dosztojevszkijről, Tolsztojról, Csehovról vagy Bulgakovról hall, addig egy átlagműveltségű magyar nemigen olvasott még ukrán irodalmi műveket, ahogy filmeket, színdarabokat vagy képzőművészeti alkotásokat sem tud említeni. Erre reagálva Lebovics Viktória visszakérdez: „És szlovén vagy horvát irodalmat olvasott?” Majd folytatja: „Minden országnak törekednie kellene a szomszédos országok kultúrájának megismerésére, és azt is el kellene érni, hogy ezt az egyes országok és kormányok éppen aktuális viszonya ne befolyásolja. És itt nem az elmúlt években megváltozott magyar-ukrán kapcsolatokra gondolok, hanem egy általános érvényű hozzáállásra és gyakorlatra. Ismertségben az úgynevezett nagy irodalmak viszik a pálmát, és az is biztos, hogy vannak népek, akik ügyesebben helyezik fel saját kulturális értékeiket a világ kulturális térképére. Az ukránok ebben nemigen értek el nagy sikereket. És szomorú, hogy ilyen tragikus eseményeknek kellett bekövetkezniük ahhoz, hogy a helyzet kissé változzon. Pedig sok ukrán irodalmi alkotást lehet magyarul is olvasni. Mi több, nem egy olyan ukrán mű létezik, aminek több magyar fordítása van. Az ukrán-magyar irodalmi kapcsolatok már a XIX. század második felében kialakulóban voltak, bár eleinte csak elvétve látott napvilágot egy-egy mű vagy tanulmány. Például a Vasárnapi Újság egyik 1888-as száma közölt cikket Tarasz Sevcsenkóról Egy orosz parasztköltő címmel” – meséli a Magyar Fordítók és Tolmácsok Egyesületének tagja, aki most is foglalkozik két ukrán – köztük egy Zelenszkijről szóló - könyv magyarra ültetésével. „A második világháborúig az ukrán irodalmi művek magyarul a magánkiadók ad hoc döntései alapján jelentek meg. Viszont az ötvenes években létrehozták a nagy állami könyvkiadókat. Az Európa Könyvkiadó eleinte főleg szovjet irodalmat adott ki, 1955-től viszont már az egész világirodalom a kiadó gondozásában jelent meg. A '60-as és a '70-es években Karig Sára, Bojtár Anna, Sándor László, Grigássy Éva – hogy csak néhány nevet említsek -, nagyon sok ukrán művet lefordítottak. Később és napjainkban is sajnos már nagyon kevés ukrán irodalmi mű jelenik meg magyar nyelven. Ennek egyik oka, hogy kevés az ukrán műfordító. A legismertebb közöttük Körner Gábor, akit szerencsém volt tanítani az ELTE Ukrán Filológiai Tanszékén. De például Pálfalvi Lajos és felesége Mihályi Zsuzsa, akik egyébként lengyelesek, szinten hozzájárultak az ukrán irodalom magyarországi népszerűsítéséhez Szofija Andruhovics Felix Ausztria c. regényének magyarra történő átültetésével, de a lengyel fordítás alapján” – mutat be egy módszert.
Ítélet helyett remény
Február 24. óta gyakran előfordul a nagyvilágban, hogy kulturális intézmények nem játszanak orosz műveket, lemondják orosz művészek fellépését. Olyanokét, akik nyíltan kiállnak a háborút kirobbantó Putyin mellett és olyanokét, akik nem állnak ki nyíltan ellene. Ezzel kapcsolatban az egyetemi tanár is bizonytalan: „A fájdalom, a döbbenet, a kilátástalanság és a kétségbeesés vagy a gyűlölet sokféle reagálást válthat ki az emberekből, és természetesen ez fokozottan, láthatóbban van így a kultúra világában. A döntéseknek, még akkor is, ha azok tévesek, rengeteg motivációjuk lehet. Kinek van több joga ennek megítélésére? Az biztos, hogy egy független ország ellen indított háborút, amelyben ártatlan emberek halnak meg, ami pusztítást és elviselhetetlen fájdalmat hoz, mindenki elítél. Mint oly sokan, én is azt remélem, hogy a háború mielőbb véget ér, és bízom abban, hogy minden orosz és ukrán író, filmrendező, tudós, zenész vagy színész hozzájárul majd ahhoz, hogy a jövőben egy békés, erőszak- és gyűlöletmentes, szebb világban éljünk” – zárja szavait Lebovics Viktória.
