– Személyes gyötrelmek is ösztönözték, hogy a társadalmi szenvedés problémakörével foglalkozzon?
– Nem igazán. Magánemberként eléggé nyugodt, kiegyensúlyozott körülmények között élek. Az biztos motivált, hogy észrevettem, a környezetemben egyre többeknél eredményeznek mentális zavart, szorongást, depressziót a társadalmi problémáik. Ezzel együtt elsősorban tudományos érdeklődés vonzott a témához, amely egyébként nem új a szociológiában. Gondoljunk csak Marx elméleteire a kizsákmányolásról és az elidegenedésről, vagy Émile Durkheim anómia fogalmára, amely a társadalmi normák fellazulásának jelenségét jelöli. Engem kezdettől fogva azok a kritikai elméletek érdekeltek a szociológiában, amelyek azt vizsgálják, milyenek a valódi társadalmi viszonyok egy ideálisnak tekinthető normához képest. Csak hát az utóbbit nehéz meghatározni. Ám ha a társadalmi szenvedést választjuk kiindulópontul, reális tapasztalat felől tudjuk fölfejteni a mögötte álló szociális viszonyokat.
– Nem jelent ez átsodródást a pszichológia területére?
– Kétségtelen, hogy vannak átfedési, rivalizálási pontok, mint például családi működés. Én szeretném, hogy ezeket inkább kapcsolódási pontként kezeljük, és támaszkodjunk egymásra. A szociológia fókuszában inkább a makroszintű társadalmi hatások állnak: a gazdasági kapcsolatok, a politikai, kulturális környezet, az intézményrendszerek. Rá tud mutatni, mely szinteken hiányoznak különböző típusú erőforrások, és ez milyen gyötrelmeket jelenthet az emberek számára. Ha valaki emiatt lelki krízishelyzetbe kerül, nyilvánvalóan pszichológusi, esetleg pszichiátriai egyéni terápiára van szükség. A szociológia abban segíthet, hogy a fenyegető társadalmi élethelyzetekre időben tudjunk reflektálni, megelőzve a krízisállapotot. Ennek mentén akár szociálpolitikai beavatkozásra is lehetőség nyílna.
– Mai világunkban milyen társadalmi jelenségek jelentik a legsúlyosabb lelki terheket számunkra?
– A munka világában lezajló változásokat emelném ki, mert komoly hatása van a családi életre és más kapcsolatokra is. A klasszikus modernitásban az életpálya nemzetállami keretek között alakult, az ember akár nyugdíjas koráig dolgozhatott a munkahelyén. A mai, későmodern kort viszont már a globális piaci rendszer határozza meg, amely óriási flexibilitást követel. A munkavállaló így egy teljesen bizonytalan környezetben mozog. Rövidebb idejű szerződésekhez jut, állandón fejlesztenie kell szaktudását, ha úgy alakul, át kell képeznie magát, nehezebben tud letelepedni valahol. És a tőke nem reflektál arra, hogy ez a hétköznapi életet szétzilálja. Az embernek ilyen keretek között nincs igazán harmonikus magánélete, nem látja előre a napjait, elszakadhat baráti közösségeitől.
– Alighanem a hagyományos családmodell sem tud működni ebben a keretben.
– Nem, főleg, ha továbbra is olyan nukleáris társadalmi egységnek tekintjük a családot, amelyre automatikusan rábízható egy csomó láthatatlan munka, a háztartástól a gyereknevelésen, az idősgondozáson át a mentális segítségnyújtásig. A mai társadalmi szerkezetben a napi munkaterhek mellett az egyén képtelen ellátni megfelelően ezeket a feladatokat. Amin a segélyek alig segítenek. Új társadalompolitikai megoldásokra, intézményekre lenne szükség, amelyek a létező szenvedéstapasztalatokra reflektálnának. Ösztönözni kéne például a munkavállalók differenciáltabb kezelését. Rugalmasabbá tenni a munkaszerződéseket, figyelembe véve mondjuk az alkalmazott családi viszonyait.
– Milyen veszélyei vannak, ha belátható időn belül nem történnek jelentős változások?
– Miután a modernitásban kialakult, erősen normatív társadalombiztosítási rendszer nehézségekkel küzd, egyre többen érzik úgy, hogy a problémáikkal magukra vannak hagyva, a munka világától az oktatásig. És ha nem számíthatunk társadalmi segítségnyújtásra, mi is egyre kevésbé leszünk motiváltak abban, hogy az éppen létező társadalmi szerződést, szabályrendszert érvényesnek tekintsük. És jönnek a különutas stratégiák az egyéni érdekérvényesítésre. Ami tovább roncsolja a makrotársadalmi szövetet. Ez egy veszélyes spirál, mert a szolidaritási viszonyok meggyengülése általános közönyt szül, és idővel akár a társadalom teljes szétesését eredményezheti.
– Hogyan határozná meg a megoldást jelentő irányt?
– A szabványosított, egydimenziós keretek csak kevesek igényével találkozhatnak. A problémák kezeléséhez sokkal finomabb mechanizmusokra van szükség. A szociológia ezek kialakítását segíti a hálózati társadalom modelljével. Ez szakít azzal a szemlélettel, hogy a társadalom működését, állapotát egyszerűen nagy csoportok, osztályok viszonyai mentén írjuk le. Helyette a munkatípusú, családi, baráti, kulturális, információs hálózatok szerveződésére helyezi a hangsúlyt, és próbálja feltárni, ki melyik hálózatba, miként, mennyire van beágyazódva. Ezen keresztül sokrétűbb és dinamikusabb képet lehet kapni az egyének társadalmi pozíciójáról, és a kép sokféle mozgásteret vázolhat fel. Ez alapján lehetőség nyílik az új keretek közös formálására, olyan reflektív intézményi viszonyok megteremtésére, amelyek az érintettek bevonásával, sajátos igényeik figyelembevételével dolgoznak ki megoldásokat. Ehhez persze mindenekelőtt demokratikus intézményi tapasztalatokra is szükség lenne, elsősorban az oktatási rendszerben és a munka világában.
– A magyar társadalomnak jelenleg súlyos nemzetközi válsághelyzetekkel kell szembenéznie. Hogyan értékeli a Covid-járvány hazai kezelését?
– Részt vehettem egy kutatásban, amely a koronavírus-járvány szolidaritási viszonyait vizsgálta. Részben társadalmi krízishelyzetről van szó. Sokak számára ez elsősorban gazdasági nehézségeket jelentett, volt, ahol a gondozási feladatok növekedtek, vagy a társadalmi intézmények, így például az oktatás átalakítása miatt lehetetlen életfeltételek alakultak ki. Sok, egymással ütköző társadalmi érdek bukkant föl, és nagy kihívás volt a kezelésük. Sajnos ezeket kevéssé sikerült tisztán artikulálni és higgadtan ütköztetni, ami ártott a társadalmi szolidaritásnak. Sokakban sérelemérzet maradt a járvány után, főleg azért, mert nem kapták meg a várt gazdasági segítséget. A lelki problémákra, a szorongásra, félelemre, összezártságra elég jól tudtak reagálni az informális kapcsolathálózatok. A gondozási munkák megnövekedett terheinek kezeléséhez viszont nem volt elég tartalék. Márpedig egy ilyen válság társadalmi megoldásokat igényel, és a szolidaritáshiány tapasztalata könnyen beindíthatja a közöny korábban említett spirálját. Véleményem szerint
a magyar társadalom nem jött ki jól ebből a válságból.
Amiatt sem, mert elmarad a tanulságokat feltáró, nyilvános, kollektív gyászfolyamat. A járványt a lecsengés időszakában mindenki próbálja inkább elfelejteni. Pedig érdemes lenne beszélni a tapasztalatokról. Arról, milyen stratégiák közül választhattunk, hogyan működtek a társadalmi intézményeink.
– Az ukrán–orosz háború is súlyos kérdéseket vet fel. Mivel magyarázható, hogy maximálisan kívül akarjuk helyezni magunkat a konfliktuson, nem vállalunk fel határozottabb szolidaritást, nem keressük az eszközeit a béke megteremtésének?
– Ebben egyértelmű a kormány politikai felelőssége. Ez a háború szerintem történelmi sorsforduló. A morál újra élesen jelenik meg a politikában, míg hosszú évek óta úgy tűnt, hogy az egyszerű hatalomtechnikai, kommunikációs kérdéssé vált. A második világháború után a náci Németország és a holokauszt határozott elítélése olyan morális keretbe helyezte a történelmi emlékezetet, amelyre ráépült az új európai identitás. A mostani háború hasonló hatást vált ki. Meglepően gyors és határozott a NATO és az Európai Unió Ukrajna melletti összefogása. Ami azt jelzi, hogy itt morális felkiáltójel van. A Fidesz úgy döntött, hogy ezt negligálja, és a választási győzelem érdekében inkább az emberek félelemérzetére játszik rá. Mondhatjuk, hogy a társadalmi elvárást érezte meg, csakhogy soha nem egyértelmű, mi kell a társadalomnak. Az emberekben kétségtelenül él a félelem, de ott van bennük a morális érzület is. A politikai kommunikáció mindkettőre rá tud erősíteni. Persze, hogy a bezárkózó félelem vagy inkább a morális értékek melletti kiállás kerekedik felül az emberben, attól is függ, milyen tapasztalatai vannak személyes életében a két opcióról. És itt megint előjön a szolidaritás sérülésének problémája. Ha a kiállás irányába akarunk mozdulni, előbb a saját szolidaritási viszonyainkat kéne kicsit rendbe tenni. Aminek első feltétele, hogy rendszerszerűbben, tágabb társadalmi összefüggésekben lássuk, hogyan épülnek rá a különféle társadalmi stratégiák és reakciók az elsődleges szenvedéstapasztalatokra.
– Mennyire erősítheti a társadalmi közönyt az ellenzéki szavazótábornak a választási vereséget követő depressziója?
– Észlelési torzítás, hogy most bármi eldőlt volna hosszútávra. Túl kell lendülni ezen a választáson, el kell gyászolni, és építkezni tovább. A késő modernitásban a politika irányítási potenciálja jóval kisebb, mint korábban, amit az intenzívebb kommunikációval próbál elfedni. Fel kell ismernünk, hogy alapvető problémáink nem egy adott kormányhoz, hanem inkább globális kapitalimus ellentmondásaihoz vagy a klíma átalakulásához vagy a globális gazdasági folyamatokhoz kötődnek. Ennek figyelembe vétele nélkül nem lehet reális alternatívákról gondolkozni. Nem érzem úgy, hogy megszűnt volna az érdemi problémákkal való küzdelem játéktere. Ismétlem, a társadalmi építkezés, a szolidaritási viszonyok alakítása a fontos, ami független attól, ki van kormányon. Nem a nulláról kell indulni, hiszen rengeteg elképzelés működik már, főleg a civil szférában. Ezeknek a tapasztalatait kéne becsatornázni a társadalmi létbe, politikai pártokat is megnyerve képviseletükhöz. Nem kell hát tehetetlennek éreznünk magunkat, mert vannak jól belátható feladatok, és lehet csatlakozni értékrendünknek, érdekeinknek megfelelő kezdeményezésekhez.
