Az indulás előtt három héttel viszont nem a szigeten, hanem a szárazföldön, a Mestre nevű kerületben sikerült csak szállást foglalnunk egy hostelben, ahonnan naponta utaztunk be busszal a központba. Ezért a Velence két arca közti különbséget nap mint nap megtapasztaltuk. Mestre egyes utcái, épületei és terei ugyanis olyanok, mintha Budapesten vagy egy másik európai városban járnánk: szürke háztömbök, hotelek és bevásárlóközpontok váltják egymást. A sziget felé utazva azonban már feltűnnek a hajóépítő üzemek és kikötők, majd a lagúnát átszelő autóúton a tenger. A szigetre érve már úgy érezzük, egyszerre járunk múltban és jelenben, hiszen elég csak a sikátorokba képzelni a középkori kereskedőket, árusokat, halászokat és a hajósokat, hogy máris az egyszer volt Velencei Köztársaságban találjuk magunkat. A város le sem tagadhatná, hogy évszázadokon át tengeri nagyhatalom volt, a mediterrán térség befolyásos ura. Erről tanúskodik a megannyi kereskedő boltja, a téglafalú Arzenál (hajógyár) és persze a kikötők, ahol egymás után sorakoznak a magánhajók és a gondolák.Noha kollégámmal az első nap késő délután érkeztünk meg, mi sem vártunk reggelig, hogy megnézzük a szigetet, így elindultunk a sötétben, hogy a kivilágított sikátorok között fedezzük fel a várost. Míg sétáltunk, eszembe jutott Szerb Antal klasszikusának, az Utas és holdvilágnak a főhőse, Mihály, aki a nászútján magára hagyja a feleségét a hotelszobában, hogy elmenjen egy pohár borért, és hogy bejárja a sikátorokat, mondván, „meg kellett már egyszer nézni a sikátorokat éjszaka, ez hozzátartozik, más is úgy szokta”.
Külön világok
A biennáléra eljutni szintén kaland volt. Egyrészt Velencében csak úgy hemzsegnek a turisták, másrészt a sziget eleji buszpályaudvartól (Piazzale Roma) az Arzenál robusztus téglaépületéig egy szövevényes labirintuson kell áthaladni: egyik utcán végig, aztán egy sikátoron be, majd egy lépcsőn fel, aztán egy hídon át, és mindezt addig ismételni, míg kikötünk a célnál. A klasszikus térképek helyett ezért Velencében tényleg hasznosabb a GPS, hisz azzal legalább tudjuk, hogy éppen merre tartunk az útvesztőben.Persze nemcsak a város szövevényes, de a biennálé is. A sziget középső felén elhelyezkedő Arzenál (Arsenale), majd a keleti részen fekvő Giardini területén rendezett eseményt még a fekete öves múzeum- és galérialátogatóknak is kihívás végignézni. Egyfelől mindkét területen látogatható a központi kiállítás – a kurátor, Cecilia Alemanni által válogatott művészek munkáiból –, másrészt itt sorakoznak a nemzeti pavilonok, melyekbe belépve a látogató túlzás nélkül külön világokban találja magát. Mi is nagyot néztünk, amikor betértünk a Koreai Pavilonba, ahol egy futurisztikus, gilisztaszerű installáció fogadott minket, vagy a Német Pavilonba, melynek magas falait Maria Eichhorn képzőművész azért bontatta le, hogy megmutassa az épület 1909-ben épített, majd a Harmadik Birodalom által 1938-ban kiegészített részét. A Magyar Pavilonban pedig Keresztes Zsófia mozaikkal kirakott, hússzerű szobrait láttuk, amelyek olyan érzést keltettek, mintha mozgó, lélegző, folyamatosan alakuló lények lennének. A biennálé tehát jócskán felnyitja a látogató szemét, és nemcsak a trendeket mutatja be, de bizonyítja azt a közhelyet is, hogy a művészet határtalan. Kollégámmal ezt főleg akkor állapítottuk meg, amikor betértünk a Görög Pavilonba, melyben a közönség egy sötét teremben, székekben ülve nézhetett meg egy tizenöt perces filmet virtuális szemüvegen keresztül, melyben amatőr színészek játszották el Szophoklész Oidipusz Kolónoszban című drámáját egy Athén közeli romatelepen. A címszereplő idős férfi bőrdzsekiben és fekete napszemüvegben jelent meg, míg a lánya (és egyben testvére), Antigoné szürke mackóruhában.
Pizza és villámlás
Esténként hazatérve aztán újra a valóságban találtuk magunkat, pontosabban Velence szürkébbik felében. Ilyenkor bejutni egy étterembe is kihívás volt, ebben a városban ugyanis nem kell a pincéreknek az étlapot mutogatva beinvitálni a közönséget. Egy, a szállásunkhoz közeli pizzéria előtt például akárhányszor sétáltunk el este tíz után, várakozó vendégeket láttunk a bejárat előtt. Bejutva aztán egy másik helyre, megkóstoltunk egy klasszikus, sonkás pizzát, és hamar konstatáltuk: az olasz pizza bizony jó. Később aztán egyre nagyobb „szakértelemmel” kerestük az újabb helyeket. A kollégám egy helyitől megtudta, hogy érdemes egy kicsit buszoznunk egy jobb étteremért, míg a harmadik alkalommal már a jól hangzó Napul E’ nevű helyre ültünk be – elvégre az olasz pizzák közül is a nápolyi a legjobb. A sejtésünk beigazolódott, nemcsak itt volt a legízesebb a pizza, de a legomlósabb is.Velencében a másik kihívást az időjárás jelentette, mely akár félóra alatt is képes megváltozni: egy verőfényes napon bármikor leszakadhat az ég, hogy aztán újra kisüssön a nap, vagy éppen fordítva. A városiak persze felkészültek, sokaknál ott lapul az ernyő, a szupermarketben pedig már a bejárathoz közel elhelyezték az esőkabátokat. Az ernyő Velencében amúgy is fogyóeszköz, egy nagyobb vihar könnyen tropára teszi a legjobb darabokat is. Láttunk párat eldobálva az utcán.Apropó, utcák: Velence jórészt csak sikátorokból és csatornákból áll, így a zöld területek után kutatni kell. Talán ezért kapta a város keleti részén található nagy, parkos terület a megtisztelő Giardini (Kertek) nevet. Aki sportolni szeret, ide jár: van itt foci- és kosárpálya, meg egy stadion is.
Ünnepel a város
Ahogy teltek a napok, séta helyett a biennáléra már a vaporetto nevű „vízibusszal” utaztunk, ami egy külön élmény, hisz a sziget mentén vagy a Canal Grandén haladva tárul fel csak igazán a város mediterrán oldala. Persze, a vízibuszozás sem fenékig tejfel, hiszen egy zsúfolt napszakban a vaporettón is kisebb heringparti alakulhat ki – tekintve, hogy irdatlan mennyiségű turista veszi igénybe az eszközt. A vízen amúgy állandó a mozgás: a csatornákban szélsebes vízitaxik, szerelmeseket szállító gondolák és motorcsónakok szelik a habokat.Éppen ezért Velencében remek fotókat lehet készíteni, a kollégám is alig győzte megörökíteni a várost, hiszen minden egyes történés – sikátorban focizó gyerekek, kutyát sétáltató néni vagy kávét kortyoló helyiek – szinte kiabálnak, hogy lencsevégre kapja őket az ember. Ebből a szempontból a legszebb (és legzsúfoltabb) helyek a Rialto híd és a Szent Márk tér – utóbbin a székesegyház, a Dózse-palota és a közel száz méter magas harangtorony, na meg a tér három oldalán futó Prokurátor-palota igazi történelmi gyöngyszem – a köztársaság aranykorát idézi.Nem csoda hát, hogy e központi helyre mindenki kíváncsi, a turisták garmadája nyüzsög itt reggeltől napestig. Utóbbi helyen még a földre sem lehet leülni, a karabélyosok és a rendőrök ugyanis közlik a turistákkal, hogy az tiltott. Sikerült is meginterjúvolni egy lányt, aki az „Enjoy Respect Venezia” (Élvezd, tiszteld Velencét) feliratú mellényt viselte, és akinek a feladata az, hogy tartsa tisztán a teret, vagyis utasítsa a turistákat, hogy álljanak fel, ha éppen leültek, vagy rakják el a szendvicseiket, amiket elővettek a hátizsákjukból.Az utolsó nap, április 25-én pedig még Velence védőszentje, Szent Márk ünnepébe is belefutottunk, mely ráadásul egybeesik a felszabadulás napjával, amikor 1945-ben megbukott Mussolini, Olaszországban pedig véget ért a német megszállás. A Szent Márk terén ezen a napon az ünneplők is a magasba emelték az oroszlános zászlóikat, miközben hangosan skandálni kezdtek. Közel egy hét után aztán búcsúznunk kellett a várostól. A hazaúton egy kicsit megint úgy éreztük magunkat, mint Szerb Antal hőse, Mihály, akiért Olaszországba végül az édesapja megy el, hogy hazavigye Budapestre „mint egy elszökött diákot”. De ez már csak ilyen. Az álom egyszer véget ér.
Invázió vízivárosban
Hogy Velence elkerülje a tömegturizmust, júniustól kísérleti jelleggel, a jövő év elejétől pedig végleges hatállyal bevezetik az előjegyzési rendszert az egynapos turisták esetében a városban, ahova első ízben húsvétkor tértek vissza igazán tömegesen a látogatók – írta meg a turizmus.com. Luigi Brugnaro, Velence konzervatív-populista polgármestere a La Repubblica című lapban megjelent interjúban jelentette be, hogy júniustól életbe léptetik az évek óta tervezett előjegyzési és belépődíjas rendszert, hogy szabályozzák az egyre növekvő turistaáradatot. Elmondása szerint Velence a világon az első olyan város, ahol bevezetik ezt a „nehéz kísérletet”. A tervek szerint az egy napra érkező, tehát Velencében szállást nem foglaló turistáktól beszedett belépődíj 3 és 10 euró között lesz.
