;

pofon;nevelés;

- Megüssem vagy ne üssem?

A pofon mindig olyan egyszerűnek tűnik. És elég nagy „pedagógiai” nyomatékkal bír. Magyarázkodás nélkül zárja rövidre a kényes helyzetet, úgy tesz pontot a végére, mint egy csapóajtó döndülése. Vita nincs, a tanulság egy ideig még ott piroslik az érintett arcán. Amíg az ember csak távolról nevel gyereket, és ebben mi, magyarok szerintem igencsak jók vagyunk, mármint abban, hogy mások gyerekét neveljük tisztes távolságból, mert mindig van kéznél egy-két tuti jó tanács, szóval amíg az ember nem kap egy eleven alanyt maga mellé, addig nagyon is magabiztos. Mivel én is kaptam anno pár sallert rosszaságom csúcspontjain, és ahogy mondani szokás, még itt vagyok, valahogy úgy gondoltam, ahogy az otthoniak többsége: egy-két csattanás még belefér. Hiszen hogyan másként fejezhetném ki, hogy most aztán igencsak rossz fát tett a tűzre?

Szerencsémre a nejem e tekintetben a nulla tolerancia híve (ahogy a legtöbb szakember egyébként, érdemes e tekintetben Szél Dávid nagyszerű könyvébe – Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben – belepillantani, amelyben egy teljes fejezetet szentel az adni vagy nem adni kérdésnek), és ezt végül én is átvettem tőle. Ma, amikor ránézek Dusi mosolygós és felszabadult arcára, elképzelni sem tudom, hogy milyen érveim lehettek az agresszió mellett, mert ne tévedjünk: a pofon kicsiben bizony az. És az esetek többségében nem a gyerekről szól, hanem a felnőttről. Pontosabban annak lelkiállapotáról, fegyelméről, zsarnokságáról.

Engem egyszer vert meg apám szíjjal. Másodikos lehettem, és a füzet sarkára kapott fekete pontot tüntettem el, hogy ne lássák meg otthon. Azért kaptam, mert nem csináltam meg a házi feladatot, s bár apám előtte való nap rákérdezett, én gyorsan rávágtam, hogy nem adtak fel semmit. Már a strandon járt az eszem, és tényleg úgy emlékeztem, hogy nincs semmi feladat. (Melyik gyerek ellenőrizné még a strand előtt a dolgot?) Az apám szemében tehát kétszeresen voltam hazug, mert letagadtam a házit, majd próbáltam eltüntetni a fekete pontot. Valahogy véget kellett vetni a hamisítói karrieremnek. Talán ha átbeszéljük a dolgot, ma már nem is emlékeznék az esetre, így viszont mindmáig él bennem. Nevelésileg egyáltalán nem ért célba az elfenekelés: később, már gimnáziumban, is hasonló eszközökhöz nyúltam, amikor el akartam tüntetni a rosszabb jegyeimet.

Az utolsó pofont már érettségi után kaptam. Akkor azt hitte, hogy el akartam szabotálni a felvételi vizsgát a szatmári „főiskolára”, ahol asztalosokat képeztek. Volt benne valami. Előtte pár héttel nem sikerült bejutnom Kolozsvárra a gépészmérnöki szakra, és anyámék úgy gondolták, hogy addig se üljek otthon tétlenül, amíg kiötöljük a B-tervet. Tudat alatt egészen biztos voltam benne, hogy amint a gépekhez, úgy a bútorokhoz sincs és nem is lesz sok közöm. Nem akartam direkt elrontani, egyszerűen csak nem égtem harminchat fokos lázban a siker érdekében.

Volt egy speciális arckifejezése. Megfeszült az arca, a szája pengévé keskenyedett, sötét felhők úsztak a szeme elé, és akkor már durr, jött is a nyakleves. Nem tudom, hogy ezután miért nem kaptam többet. Pedig nem javultam meg látványosan, nem lettem engedelmes, alázatos beosztott. Talán attól tartott, hogy a növekvő önérzetem miatt visszaadom? Vagy mert kinőttük, mint valamilyen gyerekbetegséget? Érdekes módon soha nem nehezteltem rá emiatt, de igazat sem adtam neki. Rossz döntést hozott, a kor, a közvélekedés meg támogatta ebben.

Az viszont egészen meglepett, ami nyolcadikban történt. Már mentünk volna haza, amikor a nyüzsgésre és a zajra, bejött egy idegen tanár a folyosóról, és mintegy demonstratíve kiosztott nekem egy atyait. Mert a szomszédban még óra volt. Talán azért nekem, mert én álltam legközelebb, vagy nem tudtam idejében elfojtani a nevetést, vagy mert belőlem nézte ki leginkább a kiabálást. Még akkor is ott piroslott az ujjak nyoma az arcomon, amikor hazaértem. Legnagyobb megdöbbenésemre nem büntettek meg otthon, hanem másnap apám felháborodottan ment be az iskolába, hogy mégis milyen eljárás ez. Az indoklása viszont felért egy katasztrófával. Órák után ugyanis ismét bejött a pofozós tanár, és leszúrta a többieket, hogy miért nem szóltak neki, hogy én sérült vagyok. Gondolom, a dadogásomat fordította le így magának. Vagy lehet, hogy apám is ezt a kifejezést használta? Ott álltam megsemmisülve. Azt hiszem, akkor már inkább kiegyeztem volna egy otthoni pofonnal az arcom másik felére, pár nap és elfelejtem. De így…

Sokat töprengtem ezen. Ha tudta, hogy a „sérültségemnek” nem tesznek jót a nyaklevesek, akkor az otthoni sokkterápia miért volt elfogadható? Vagy nem talált ki jobb indokot? Megpróbálta valamilyen elfogadható mederben tartani a dolgot, és nem kiadni a kezéből a „nevelés” monopóliumát? Nincs tanulság, csak szerencse. Mármint, hogy nem tekeredtem rá a dologra, nem vált belőle címke, billog. Lepergett rólam, kicsivel többet kellett bohóckodnom az osztályban, hogy ne gondoljak rá. Inkább lettem önkéntes udvari bolond, mint kinevezett sérült. De talán az a legnagyobb szerencse, hogy nálam megszakadt a lánc: én már nem adom tovább a pofonok hagyományát.