- Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma (Részlet a regényből)

Elhatározásunk értelmében a Részes Felek huszonkilencedik konferenciáján felállításra kerül egy végrehajtást támogató testület, amely az Éghajlat-változási Kormányközi Testülettel, az Egyesült Nemzetek Szervezetének összes szervével és a párizsi megállapodást aláíró kormányokkal együttműködésben jár el a világ jövőbeli állampolgárai érdekvédelmében, akiknek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában lefektetett jogai éppen olyan érvényesek, mint a mieink. Ez az új támogató testület arra is megbízást kap, hogy óvja és védelmezze a jelen és a jövő összes olyan élőlényét, akik nem tudnak felszólalni a saját érdekükben, azáltal, hogy kiáll a jogaik és fizikai védelmük mellett.

Valamelyik sajtótermék „a Jövő Minisztériumának” nevezte ezt az új testületet, ez a név rajta ragadt és elterjedt, és onnantól fogva így emlegették. A svájci Zürichben állították fel 2025 ja­nuárjában.

Nem sokkal ezután csapott le a hőhullám Indiára.

Az Eidgenössische Technische Hochschule campusa felett egy parkerdő indul felfelé a Züriberg oldalán, a város keleti peremét szegélyező hegyen. A település nagy része a Limmat folyó két partján terül el, ami a Zürichsee vízelvezetőjeként indul, majd észak felé folytatja az útját két hegy, a keleti Züriberg és a nyugati Üetliberg között. A kettő határolta terep elég sík, legalábbis svájci viszonylatban, ezért a svájciak majdnem egynegyede ott tömörült össze, és hozott létre egy kompakt szép kis várost. Akik vannak olyan szerencsések, hogy a Züriberg oldalán élhetnek, gyakran úgy gondolják, ők laknak a legszebb részen, ahonnan leláthatnak a város háztetőire és a nagy tóra délen, sőt néha még az Alpokat is megpillanthatják. A késő délutáni napfényben derűs nyugalom sugárzik ebből az emberi és természetes elemekből álló tájból. Ez egy jó hely. Az idelátogatók gyakran unalmasnak találják, de a helyiek nem panaszkodnak.

A Kirche Fluntern megállóban, nagyjából a Züriberg felénél az ember leszállhat a kék villamosról, és ha észak felé indul a Hochstrassén, akkor el fog haladni egy régi templom mellett, amelynek tornyát hatalmas óra díszíti, harangja pedig minden órát elüt. Mellette található a párizsi megállapodás értelmében létrehozott Jövő Minisztériuma. Mindkettő könnyű sétatávolságra helyezkedik el az ETH-tól és a benne összpontosuló geotechnikai szakértelemtől, nem sokkal felettük pedig a nagy svájci bankok irodái találhatók, a hatalmas tőkéjükkel együtt. Mindkettő aránytalannak hat egy ilyen apró államban. A közelségük nem a véletlen műve: a svájciak már évszázadok óta úgy próbálnak maximális biztonságot teremteni hazájukban, hogy a békét és a jólétet támogatják a nagyvilágban. Láthatóan az az elvük, hogy „senki nincs biztonságban, amíg mindenki biztonságba nem kerül”, és ezt a projektet mind a geotechnikai szakértelem, mind a pénz nagyban elősegíti.

Ennek következtében, és mivel a WHO több másik ENSZ-szervvel együtt már rég Genfbe költöztette a székhelyét, amikor a párizsi megállapodás értelmében létrejött az új intézmény, Zürich vehemensen hangoztatni kezdte, hogy Genfben már lépni nem lehet a nemzetközi szervezetektől, ami alaposan megdrágítja a helyet, egy kis heves kantonközi tusakodást követően az új szervezet kivételesen nem a fővárosba került. Ebben kétségkívül nagy szerepet játszott a felajánlott bérmentes elhelyezés is a hoschstrassei létesítményben és néhány közeli ETH-épületben.

A minisztérium vezetője – Mary Murphy negyvenöt körüli ír nő, az Ír Köztársaság volt külügyminisztere, azelőtt szakszervezeti jogász – egy olyan krízisre ért be az irodájába, ami cseppet sem lepte meg. Mindenkit lebénítottak a halálos indiai hőhullámról szóló beszámolók; lehetett tudni, hogy meglesznek a következményei. És most eljött az első.

Maryt helyettese, egy alacsony, vékony férfi, Badim Bahadur követte az irodába, és azt mondta:

– Biztosan hallottad, hogy az indiai kormány napsugárzás-menedzsment akcióba fogott.

– Igen, ma reggel láttam – válaszolta Mary. – Beszámoltak már a tervük részleteiről?

– Fél órával ezelőtt kaptuk meg őket. A geomérnökeink azt állítják, ha ezt végre is hajtják, az nagyjából olyan hatással lesz mindenre, mint a Pinatubo-vulkán kitörése ’91-ben. Az egy-két évre nagyjából fél fokkal csökkentette a globális átlaghőmérsékletet a hamufelhőben lévő kén-dioxid miatt, amit a vulkán a sztratoszférába lőtt. Az embereink szerint az indiaiaknak hónapokra lesz szükségük ennek a kén-dioxid-szintemelkedésnek a megismétléséhez.

– És megvan hozzá a kapacitásuk?

– A légierejük valószínűleg képes lesz rá, igen. Megpróbálni mindenképpen meg tudják, megvannak a repülőik és felszereléseik. A művelet nagy része egyszerűen csak a légi üzemanyag-feltöltés rekonfigurálásából fog állni. És a repülők rendszeresen engednek ki üzemanyagot, ez sem lesz nehéz.

A legnagyobb problémát az fogja okozni, hogy minél magasabbra fel kell jutniuk, onnantól viszont csak mennyiségi kérdés az egész, a szükséges küldetések számáról szól. Ami biztosan több ezer repülés lesz.

Mary elővette a zsebéből a telefont, és kikereste Chandra profilját. Jól ismerte a párizsi megállapodás indiai delegációjának vezetőjét. Delhiben későre járt már, de általában ilyenkor szoktak beszélni.

Amikor felvette, Mary így szólt bele:

– Chandra, Mary vagyok, beszélhetnénk egy pillanatra?

– Egy pillanatra igen – válaszolta Chandra. – Nagyon nagy itt a kavarodás.

– Azt nem csodálom. Mi ez, hogy a légierőtök egy Pinatubóra készül?

– Vagy egy dupla Pinatubóra, igen. Ezt javasolta a tudományos akadémiánk, és a miniszterelnök elrendelte.

– De a megállapodás! – ült le Mary a székébe a kollégája hangjára összpontosítva. – Tudod, mi áll benne. Semmi légköri intervenció konzultáció és megegyezés nélkül.

– Megszegjük a megállapodást – felelte Chandra szenvtelenül.

– De senki nem tudja, hogy az milyen következményekkel jár!

– Mint a Pinatubo, vagy remélhetőleg a duplája. És most erre lenne szükségünk.

– Nem lehetsz biztos benne, hogy nem lesznek más következményei…

– Mary! – kiáltott fel Chandra. – Ezt most hagyd abba. Még a szádat se nyitod ki, már tudom, mit akarsz mondani. Elárulom, mi a biztos Indiában: az, hogy most halt meg több millió ember. Soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan hányan, mert túl sokan vannak. Húszmillió ember is lehet. Érted, hogy ez mit jelent?

– Igen.

– Nem. Nem érted. Meghívlak, hogy a saját szemeddel is megnézhesd. Tényleg el kéne jönnöd, hogy megtudd.

Mary azon kapta magát, hogy elakad a szava. Nyelt egyet.

– Elmegyek, ha akarod.

Hosszú csend következett. Chandra végül kimért, elcsukló hangon folytatta.

– Nagyon köszönöm, de most talán túl sok a bajunk egy ilyen látogatás megszervezéséhez. Meg fogod látni a jelentésekben. Nemsokára elküldök néhányat a most készülőkből. Egyelőre elég, ha annyit tudsz, hogy nagyon félünk, és dühösek is vagyunk. Ezt a hőhullámot Európa, Amerika és Kína okozta, nem mi. Tudom, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteg szenet elégettünk, de a Nyugathoz képest az semmi. Mégis aláírtuk a megállapodást, hogy megtesszük, ami tőlünk telik. És mi meg is tettük. De senki más nem teljesíti a kötelezettségeit, senki nem fizet a fejlődő országoknak, és most itt van ez a hőhullám. Sőt akár a jövő héten jöhet egy újabb!

A körülményeink nem változnak!

– Tudom.

– Igen, tudod. Mindenki tudja, de senki nem csinál semmit. Úgyhogy most a saját kezünkbe vesszük az irányítást. Pár évre lecsökkentjük a globális hőmérsékletet, ami mindenkinek jó lesz. És így talán megúszhatjuk a következő hasonló tömegmészárlást.

– Tegyétek.

– Nincs szükségünk az engedélyedre! – kiabálta Chandra.

– Nem úgy értettem – válaszolta Mary. De a vonal már megszakadt.

                                                                          Farkas Veronika fordítása