Ha lejár a felmondási tilalom, tízből négy ápoló elhagyja az állami egészségügyet – írtuk tegnap. Értelmezhetetlenül magas szám, hasonló az ellopott ezermilliárdokhoz: csak az tudja nagyjából beárazni, aki a bőrén érzi, mert ott dolgozik, vagy még inkább, mert épp kezelésre szorul. De valahogyan mégis muszáj értelmezni, próbáljuk hát meg.
A koronavírus-járványban a túlélés elsősorban nem az életkoron, a krónikus betegségeken vagy a lélegeztetőgépek számán múlott, hanem azon, hogy ahova az adott páciens bekerült, ott mekkora volt az egy ápolóra jutó betegek száma. Egyetlen mutató sem jelezte pontosabban a végkimenetelt. Hogy csak egyetlen, nagyon konkrét példát említsünk: a lélegeztetésre szorulóknál azok a szakképzett, gyakorlott ápolók jelentették a szűk keresztmetszetet, akik tudják, hogyan kell egy altatásban lévő embert táplálni, mozgatni, a felfekvéseit megelőzni, a különféle életfunkcióit ellenőrizni és fenntartani. Ebben a szakmában öt év gyakorlat úgyszólván csak a kezdő szintnek számít – de azt az öt évet is pontosan öt, a pályán töltött év alatt lehet megszerezni, semmiképp sem gyorsabban. És ez olyasmi, amit a leggazdagabbak sem tudnak pénzért megvásárolni (legalábbis legálisan): egy járványhullám csúcsán – mondjuk a következőn –, amikor minden ellátóhely a saját kapacitásának a maximumán pörög, azon fog múlni az életed, hogy az állam hány ápolót tud megtartani a rendszerben.
Ráadásul a fenti összefüggés nemcsak pandémia alatt, hanem általában is igaz. Az a tény, hogy a baloldali kormányok idején (ha valaki még vissza tud emlékezni), amelyek a jelenlegi hatalom szerint leépítették és fizetőssé tették az egészségügyet, nagyjából kétszer annyi szakember dolgozott az ellátórendszerben, mint most, éppen kétszer annyi beteg számára jelentett életesélyt. És az, hogy a mostani hatalmasok nem hajlandók megfizetni a munkaerő valós árát az egészségügyben (sem), miközben például a fociban gavallérosan megfizetik, garantáltan életekbe fog kerülni. Lehetséges, hogy a tiédbe.