Dobozok. Mappák. A mappákban papírok, levelek. Némelyik boríték üres, csak tudnám, minek tettem el egyáltalán. Rengeteg évvel ezelőtt, amikor egyszer anyámra rájött a rendrakás, végre kidobálta a könyvszekrény fiókjából az összes üres borítékot. Ő sem tudta, minek őrizgette. Szenvedélyesen gyűrte, dobálta a papírokat, és csak akkor hagyott alább a lendülete, amikor az egyik elhajított boríték nagyra nyílt szájából kétszáz dollár szálldogált alá a szőnyegre. Vadul nyúlt utánuk, és láttam, erősen töri a fejét, nem kéne-e azt a halmot, amitől nagy nehezen végre megszabadult, tüzetesen újból, egyenként átvizsgálnia. Ki tudja, hány kétszáz dolláros borítékot dobtunk már ki, és még hányat fogunk? Olyan sokat persze nem küldtek a kanadai rokonok.
Erre a kétszáz dollárra gondolok, miközben szortírozom a dobozokat: ez kell, ez tele van gyerekkori emlékkel, ezek kavicsok, száraz virágok, ebben szavalóversenyek oklevelei vannak, esetleg meg lehetne már válni tőlük. Dobálom a mappákat, a borítékokat, órák óta ülök a nyitott szekrény előtt. Eredetileg arról volt szó, hogy felszabadítok egy kis helyet, kitakarítok egy-két polcot. Ehelyett egyre nagyobb kupacok épülnek előttem, és lassan minden visszakerül az eredeti helyére. Talán a szavalóversenyes okleveleket mégis sikerül kidobnom. Meg ezt a borítékot, amelyben valami ősrégi hímzőfonalak vannak, hibátlan állapotban, úgy, ahogyan a Röltexben megvettük. Mert biztosan együtt vettük anyámmal. Kék, piros, zöld fonalak. Varrótű is van mellettük, meg egy finomra szövött kongré alátét, rajta minta, amit nyilván ki kellett volna hímeznem valamikor. A kellékek mellett van egy másik boríték is, abban egy cédula. Én írtam, anyámnak. Kusza nagybetűkkel azt, hogy anyák napjára szeretettel. Meg azt, hogy mama, ezt ki fogom hímezni, és akkor egész ajándék lesz, de most még nem hímeztem ki.
Ez, mondjuk, faktum.
Úgy történhetett, hogy ki akartam hímezni. Gondoltam, szép lesz a kék kosárka, zöld szárú piros virágokkal. Föl se merült bennem, hogy lehetne a virágok szára kék, piros a kosár és zöld a virág. Akkoriban még egyszerűnek tűntek a dolgok. Aztán mégse hímeztem ki. Közbejöhetett egy könyv, amit azonnal el kellett olvasni, vagy egy barátnő, akivel beszélgetni kellett. Biztos ráértem, méláztam, hiszen volt időm bőven. Egy ilyen kis hímzés megy gyorsan. Pár nap az egész. Aztán egyszer csak eljött az anyák napja, és én ott álltam az el sem kezdett kis alátéttel. Mit tehettem volna? Ajándék kell, pénzem nincs. Jó ötletnek látszott összecsomagolni az egészet, és odaadni egy kis levélkével. Mint a nagyok.
Arra emlékeznék, ha anyám megsértődött volna. Biztos röhögött, vagy kicsit fegyelmezve magát megnyugtatott, hogy jó, majd másodszor is örülni fog neki, ha megcsinálom, és közben nagyobb tétekben fogadott, hogy ez soha nem fog megtörténni. Mégis eltette emlékbe, őrizte évtizedekig, aztán én tovább őriztem anélkül, hogy tudtam volna, mi van ebben a borítékban, és egyáltalán, emlékeznék erre az egészre. Most meg itt van a kezemben, és van két napom rá, hogy vasárnapig kihímezzem.