Földön fekvő, különböző testhelyzeteket idéző egyenruhákra vetített arcok beszéltek hozzánk 2018 tavaszán a Ludwig Múzeum ukrán képzőművészeket bemutató kiállításán. Szerhij Petrik videóinstallációja megtörtént tragédiákra reflektált. Borzongtunk, értetlenkedtünk. Mert ahogy Szerhij Zsadan költő megfogalmazta: „Ukrajna hatalmas fehér folt Európa közepén. Túl nagy ahhoz, hogy ne lehessen észrevenni, és túl fehér, hogy bármi is kivehető és érthető legyen ebben az áttetsző fehérségben.” Egy fehér folt a „távolban” – a szomszédban.
Most újra beszélnek hozzánk az ukrajnai áldozatok. És beszélnek az élők, a túlélők is. „Kultúra nélkül egy nemzet sem létezhet” – Pavlo Makov képzőművész a Velencei Biennálén lapunknak arról beszélt, a putyini agresszió akként is eltörölné országát, hogy az ukrán kultúrát elpusztítja. A kultúrát, amit mi alig ismerünk. Vajon hányan hallottak a Picasso által is nagyra tartott Maria Primasenkóról, mielőtt bombatalálat érte a múzeumát? Sevcsenko sem csak egy kiváló focista neve lehet.
Megismerni az ukrán – és az orosz – kultúrát: a Vidnyánszky Attila által gründolt színházi fesztivál, a Mitem is sokat tett, tesz ezért. És ha nem is volt túl nagy hírverés körülötte: szolidaritási napot is szervezett Ukrajnáért. Épp ezért volt ellentmondásos, hogy a teátrum közleményben politikai provokációnak titulálta két litván társulat megmozdulását „Magyarok, ne legyetek közömbösek!” – kérte az egyik. A másik arra reflektált, hogy a magyar miniszterelnök a mai napig nem jelentette ki: Putyin agresszor. A Nemzetinek nem a kormány védelmezése volna a dolga.
Sokan segítenek a bajbajutottakon, így a Nemzeti is. De még ennél is lehet többet tenni. Ukrajnát nem csak fegyverek pusztítják, a közömbösség is. Még ha a fehér folt ma már vérző folt is Európa közepén.