A választási eredmények megismerése óta sokan sokat foglalkoztak azzal, hogy mik az okai az ellenzék csalódást keltő szereplésének. Csábító kihívás megpróbálni újabb elméletekkel előállni (jómagam például azt a kérdést kapargatnám szívesen: miért van az, hogy miközben az emberek általában nem hisznek el bármit, bizonytalan szavazók tömegei mégis hajlandók voltak simán elhinni számos meredek állítást annak a politikusnak a szájából, aki persze a saját bevallása szerint soha nem hazudott); de most mégis inkább azzal foglalkoznék, hogy mi nem volt a vereség oka.
Többen felvetették, hogy az előválasztás koncepciója volt hibás. Szerintem ez megalapozatlan.
Az a jogszabályi és politikai környezet, valamint a civil, választói akarat, amely a hat ellenzéki pártból kikényszerítette az együtt indulást, adott volt. Kellett találni egy metódust, amelynek segítségével ki lehet választani a közös egyéni jelölteket, a közös lista tagjait és a miniszterelnök-jelöltet. Erre kínált módot az előválasztás.
Milyen más lehetőség lett volna még? Ha a részletszabályokban való eltéréseket is figyelembe vesszük, gondolhatunk nagyon sok különböző módszerre, de ezek alapvetően két csoportra oszthatók: vagy a választói tömeget kérjük meg arra, hogy segítsen a döntésben, vagy egy ennél lényegesen szűkebb csoportra, a pártok vezetőire, szakértőire, tárgyaló delegációira bízzuk. Mivel az első csoportba tartozó eljárásokat nevezhetjük előválasztásnak, az azt bírálók lényegében azt állítják, hogy jobb lett volna mégiscsak a pártok megegyezésére bízni a jelöltek kiválasztását.
A közös lista tagjai esetében ez történt, de nem látni, hogy az sokkal sikeresebb lett volna, mint az egyéni jelöltek és a miniszterelnök-jelölt előválasztása. A lista csak nagyon sokára állt össze, és elkészülte nem is volt súrlódásoktól mentes. A 106 + 1 jelölt kiválasztása sikerült volna ennél még rosszabbul? Lássuk, hogy milyen érveket szoktak hangoztatni emellett, és hogy szerintem ezek miért nem érvényesek!
Nagyon sok egyéni körzetben addig ismeretlen, be nem ágyazott személyek lettek a közös jelöltek.
Lehet, hogy ez hátrányos volt, lehet, hogy nem, ezt nem tudhatjuk biztosan. Most ilyen felállás mellett döntött a kollektív bölcsesség. Vannak érvek a már kipróbált, régi jelöltek és a megújulást hozó újak indítása mellett egyaránt. Ahogyan ezek az érvek hatottak az előválasztók gondolkodására, ugyanígy hatottak volna a pártok tárgyalásaira: ott is szempont lett volna, hogy valamilyen arányban fiatalítsanak, ott is megpróbáltak volna megfelelni a választói elvárásoknak. Nincs egyértelmű kapcsolat a fiatalítás mértéke és a használt döntési mechanizmus alapjellege között.
Nem volt jó ötlet egy túlnyomóan balközép közösségnek jobboldali vezetőt választani.
Sosem fogjuk megtudni, hogy más esetben mi lett volna. Mindenesetre ez a döntés nem csak előválasztói "hülyeségből" származott, hanem szóltak mellette komoly elemzői érvek is (célszerű lehetett a Fidesz szavazóinak elbizonytalanítása, a jobboldali érzelmű bizonytalanok megnyerése érdekében). Ahogyan a választók összessége végül ezt a megoldást tartotta reménykeltőbbnek, lelkesítőbbnek, ugyanígy megeshetett volna, hogy a pártok közötti tárgyalások eredményeként is egy ilyen húzás mellett döntenek. (Legalábbis remélhető, hogy az "erősebb kutya" elv 2014-es magától értetődő, Mesterházy Attila indítását eredményező, de aztán sikert nem hozó alkalmazása után a pártbéli stratégák is elgondolkodtak volna mindenféle más, szóba jöhető kombináción.)
A politikai hátország nélküli miniszterelnök-jelölt nem tudta jól összefogni a kampányt.
Ahogyan fent, itt is azt tudom mondani: az ilyen típusú jelöltek mellett is szóltak, szólnak érvek, a pártok is juthattak volna ilyen elhatározásra, ahogyan ez például 2002-ben Medgyessy Péterrel is bekövetkezett, mindenféle előválasztás nélkül (és akkor az sikert is hozott). A megszokott pártokból való kiábrándulás, az új szereplők iránti igény is egy meglevő választói attitűd, amit érdemes az előválasztás útján megmérni és beépíteni a jelölti kínálatba; ennek figyelembe nem vétele a választástól való tömeges távolmaradást eredményezhet. Ezért az előválasztást nem háttérbe szorítani, hanem inkább még nyitottabbá, átláthatóbbá kellene tenni: hadd indulhasson rajta minél könnyebben bárki. Azok a jelölt-jelöltek, akik egyáltalán nem képesek csapatot szervezni maguk köré, várhatóan már az előválasztáson sem lesznek sikeresek.
Túl nagy ideológiai különbségekkel rendelkező pártok jelöltjei közül kellett választani, és aztán a nyertesek mögé állni.
Az amerikai előválasztásokon is jelentős világnézeti eltérések vannak a jelöltek között, tehát önmagában ez nem lehet baj. Amikor szűk pártérdekek mozgatnak megmagyarázatlan összefogásokat (mint pl. a DK-Jobbik különalkuk esetében), akkor az nem feltétlenül találkozik választói megértéssel. A hat párt együtt indulását azonban jórészt a civilek kényszerítették ki, és legitimálták is a magas előválasztási részvétellel. A kampány további szakaszában sokkal jobban ki lehetett volna használni, hogy a közös jelölteket az emberek választották ki, és ki akartak állni mögöttük. Ez sok kritika élét el tudta volna venni.
A szavazói bázis összekovácsolása helyett az egymás ellen kampányolás folyt.
Az ellenzéki választói közösség számára értéket jelent a sokszínűség, a vita, ezért bizonyos mértékig ez egyáltalán nem volt baj. Lehetséges, hogy a végefelé, a második fordulóra már túlzottá vált a civakodás; erre azonban gyógyír lehetett volna, ha egyfordulós, rangsoroló előválasztást tartunk, ahogyan "A szavazási rendszer megválasztásának tanulságai" című cikkemben (2021. november 6.) írtam.
Az előválasztás alatt nem a Fideszre és a választási felkészülésre koncentráltak a pártok.
Pedig az előválasztási kampány másról sem szólt, mint hogy mi mindenért felelős a Fidesz, és melyik jelöltnek milyen elképzelései vannak a választásokra. A viták során ezek terítékre kerültek és megmérettek. Az előválasztás, amennyiben a tapasztalatokat abból megfelelően leszűrik és alkalmazzák, éppen hogy egy kiváló felkészülési lehetőség minden résztvevő számára.
Az előválasztás feleslegesen mozgatta meg a választás előtt fél évvel a szavazóbázist.
Miért lett volna felesleges? A választások előtt épp ilyesmire van szükség! A probléma inkább az volt, hogy a feltüzelt lelkesedést később nem sikerült fenntartani.
Az előválasztás lebonyolítása komoly erőforrásokat emésztett fel.
Ez így van, de mivel komoly mozgósító hatást ért el, ezért ez a kiadás nem volt hiábavaló. Attól vált azzá, hogy utána a közössé váló kampány leült, illetve jó darabig el sem kezdődött.
A budapesti és városi szimpatizánsok ráerőltették az akaratukat a vidékiekre.
Ha ehelyett a budapesti és városi pártelitek hozták volna meg a döntéseket, az mennyire lett volna vidék-központúbb? Mindkét fajta döntési metódusban felülreprezentáltak a politikában aktívabb városiak, így a vidékiek szempontjainak erőteljesebb figyelembevétele csak a bölcsességükön múlik. A jobboldali miniszterelnök-jelölt kiválasztása talán azt is jelzi, hogy az előválasztók odafigyeltek ezekre a szempontokra.
Ha az előválasztók valóban hibás döntéseket hoztak, akkor az ezzel kapcsolatos tapasztalat remélhetőleg beépül majd a közös tudásunkba, és hatással lesz az elkövetkezendő jelöltállításokra. Jó esetben ez ugyanígy működik a pártok által hozott döntések esetében is. De ha egy kisebb számosságú csoport bölcsességére apellálunk, akkor nagyobb annak a kockázata, hogy egyes egyéni különérdekek és különvélemények a kelleténél jobban érvényesülnek. Nagyobb létszámú döntéshozói közösség esetében a nagy számok törvénye alapján az ilyen kilengések belesimulnak az átlagba, és az optimálishoz közelebbi eredmény születhet.
Éppen úgy igaz az előválasztásra, mint a demokráciára magára: lehet, hogy nem tökéletes, de jobbat még nem találtak ki.