„A verses regény, hogy úgy mondjuk, nem spontán, nem primér, hanem mesterséges műforma. Létrejötte fejlett irodalmi tudatosságot, nagy műveltség- és mesterségbeli tájékozottságot tételez föl (…) Egyszóval erős irodalmi önszemléletet, intellektuális irodalmiságot” – írja Németh G. Béla Arany László: A délibábok hőse című művéről. Imre László, a műfaj legavatottabb tudósa szerint is „egyik fő témája az irodalom”.
Az itt kiemelt lényeges poétikai jegy, az irodalmiság Závada új művének is alapsajátossága, mert az Apfelbaum voltaképp Az ember tragédiájának parafrázisa: a hősök, a cselekmény struktúrái, a Madách alkotásából vett szó szerinti és lazább, tartalmi idézetek egyaránt erre a rokonságra épülnek. (A szállóigévé népszerűsödött sorok szinte mind megjelennek.) De jelöletlen idézetek formájában a mű a magyar és az európai irodalmi hagyomány megannyi képviselőjére utal, példaként itt csak néhány nevet említünk: Shakespeare, Molière, Goethe, Kleist, Dosztojevszkij, valamint Petőfi, Babits, Weöres, Orbán Ottó, Esterházy. A tizennégy soros strófák a műfaj – Byron Don Juanja melletti – legnagyobb klasszikusára Puskin Anyeginjére emlékeztetnek, az ötös és hatodfeles jambusi sorok, pedig a fő ihletforrást, Madách művét asszociálják.
A belletrisztikai jelleget ebben a közegben magától értetődő természetességgel erősítik azok az időről időre fölbukkanó strófák, melyek az írói pálya, az irodalmi élet emlékeit elevenítik föl: ezek között különös nyomatékot szerez a Holmi szerkesztőségében eltöltött évek élményköre, kiváltképp pedig a főszerkesztő, Réz Pál színes alakja. A legendás irodalmár remek sztorijai szervesen kapcsolódnak az ábrázolt események fősodrához, a fiktív történetet verisztikus adalékokkal fűszerezik.
Nagyvárad, Berlin – az alcím a cselekmény két fő helyszínére utal. Apfelbaum Ádám (a vezetéknév az édenkerti almafát juttatja eszünkbe), az ambiciózus zsidó fiatalember 1937-ben a partiumi városból indul el a német fővárosba, ahol Leni Riefenstahl náci propagandafilmes stábjának lesz a tagja. Majd egy 1941-es rövid látogatás után 1944-ben tér vissza Váradra, ekkor a gettó illegális kommunista sejtjének tagjaként találkozunk vele. Az ötvenes éveket is részben Romániában tölti, tudományos karrierjét építgeti, közben az ottani belügy ágense lesz, feladatul kapja például, hogy provokálja az 1956-ban Nagy Imréékkel együtt Snagovba deportált Lukács Györgyöt. Az 1989-es rendszerváltások idején ismét Berlinben bukkan fel, igen kétes kapcsolatai segítségével a szocializmusellenes megmozdulások egyik vezetőjévé válik. – E váltások, a madáchi mű szerkezetének logikáját követve, legalább négy újabb színt képeznek.
Az eddigiekből is kitűnhet, hogy Závada Ádámja korántsem az erény bajnoka, (ál)naivitásával csak karriervágya vetekedhet. Önzése pedig lehetetlenné tesz számára bármiféle szolidaritást a bajba jutottakkal.
Természetesen Lucifer mindvégig ott van körülötte: ő szerez neki munkát Riefenstahl csapatában. A gettóbeli pártszervezetben ezúttal tényleg szó szerint ördögi vezetőként teszi elviselhetetlenné alárendeltjei életét. A továbbiakban pedig dörzsölt, kíméletlen belügyes tartótisztként látjuk viszont. De a sátán – a gonoszság – szolgálatába ez az Ádám a maga akaratából lépett, később pedig afféle mefisztói szerződést is köt vele. Azzal, ahogyan aztán a családját semmibe veszi, ahogyan a kedvesét szüntelenül elárulja, a tisztesség elemi normáit szegi meg. „A legnagyobb bűn a gyávaság” – mondta Bulgakov feledhetetlen Jézusa. A verses regény alapüzenete szerint a gyávaság, a közöny és a bármihez alkalmazkodó karriervágy alkotja a táptalajt a történelem sötét erői számára, melyek – noha változó intenzitással – folyamatosan jelen vannak.
Závada – koncepcionális elemként – megkettőzi a műben eleve kulcsszerepű női princípiumot: Évával ugyanis egyenrangúvá emelkedik a mitológiából ismert Lilit is. Az előbbi az anyaság, egyáltalán a hagyományosabb feminin szerepek megtestesítője, az utóbbi pedig kifejezetten démoni jelenség, elementáris vonzerejű femme fatale. Autonóm, emancipált személyiség. A két alak azonban sosem különül el mereven egymástól. Ádám például nem véletlenül keveri állandóan össze őket, hiszen egy-egy jeleneten belüli is Éva hirtelen Lilitté válik. S mint erre a befejezésben az elbeszélő is utal: duójuk a nő lényének – és lényegének – eredendő kettősségét eleveníti meg.
A roppant aktív Luciferrel szemben az Úr leépülőben lévő öregemberként jelenik meg, már nem mindenható és mindentudó, a hajdani teremtésre szűkülő szerepe leginkább a deisták felfogására emlékeztet. A három angyal – Orsi, Lenke és Charlie – közvetít az istenség, a transzcendens szféra és a földi világ között, kommentálják az eseményeket, jelentenek az Úrnak, olykor igyekeznek menteni a menthetőt. Pletykásak és időnként elég naivak – többnyire komikus figurák.
„Nincs remény, mert / a világ iszonyú, de hassuk át / az ész derűjével” – mondja a verses regény egyik strófájában megidézett Eörsi István Brecht filozófiájáról. Ami az idézet első felét illeti, ma is folyamatos élményünk lehet a szörnyűségek szaporodása: a „küzdj és bízva bízzál” így már csak irónia lehet. „Rossz látni, hogy a soraim aktuálisabbak, mint gondoltam” – nyilatkozta néhány hete Závada a Rácz Attilának (Telex) adott interjújában. A műben megidézett Gonosz ugyanis ismét aktivizálódott, gaztettei a mindennapjaink részei lettek: lemészárolt emberek rémképei kísértenek bennünket. Újra tömegek állnak – méghozzá lelkesen – a szörnyetegek mellé. Igen, a világ tényleg iszonyú. Az ész pedig végképp elveszíti a maradék derűjét is.
Infó:
Závada Pál: Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin
Magvető, 2022
