Igaz, hogy csapos volt két felvételi között?
Igaz, és sokat köszönhettem ennek. Amikor először felvételiztem, nem indult rendezői osztály a színművészetin, ezért mentem a színészi szakra azzal az elhatározással, hogy amint lehet, átjelentkezem. Majd kidobtak, de Básti Lajos odalépett hozzám, és azt mondta: Gyere vissza jövőre rendezőnek! Addig a Zichy Jenő utcában mértem az italt, majd a második alkalommal Major Tamás azt kérte tőlem a Vas utcában: olvassam fel Petőfi Csokonairól írt versét, és rendezzem be a pincét, ahol az játszódik. A Zichy után, mondhatom, jutalomjáték volt. Major előbb elhűlt, majd szinte hálásan rebegte: Köszönöm! Amikor később az Irodalmi Színpadra állítottam Örkény István egyperces novelláit, ugyanezt mondtam a szereplőknek, a többi közt Major Tamásnak.
Az összesítések szerint 108 rendezése volt. Ahhoz hány darabot kell elolvasni?
Több színházban direktorként is dolgoztam, s az igazgató is folyton darabot olvas, úgyhogy csak azt válaszolhatom: rengeteget. Pontos számot nem tudok mondani, de azt leszögezem: olvasni nem kényszerűség, hanem gyönyörűség. Olyasmi, mint a négy boldog év a főiskolán. Csak hosszabb távon.
Megannyi színháznál dolgozott. Hol érezte magát a legjobban?
Inkább azt mondom, mi hatott rám a leginkább. A Tháliában töltött tíz év alatt az, hogy a repertoáron keresztül személyes kapcsolatba kerültem a magyar irodalommal, a ma már klasszikusnak tartott műveket jegyző kortárs szerzőkkel Görgeytől Örkényig. Nyíregyházán, ahol először lettem színigazgató, az, hogy a társulatot, amelyet nagyon szerettem, meghívták az avignoni fesztiválra, és Hrabal Őfelsége pincére voltam című darabjával – túlzás nélkül – zajos sikert arattunk, a francia közönség állva bravózott. A József Attila Színház-i két évtized során pedig az, hogy idehaza abban a teátrumban találkoztam igazán a sikerrel. Gondolja meg, A miniszter félrelépből és a Made in Hungariából utóbb filmet készítettek. De legalább ennyire büszke vagyok arra is, hogy József Attila születésnapján meghívtam a kor legjelentősebb íróit, Faludit, Fejtőt, Kányádit, Konrádot, Spirót, és ők mondták el a nagy költő egy-egy versét. Azt hiszem, a rendszerváltozás után ez is hozzájárult a színház polgárosodásához.
Hallgatnám ezt sokáig, de a sportrovatban vagyunk, úgyhogy hadd kérdezzem a labdarúgásról is.
Tessék, csak tessék! Elvégre két dolog varázsolt el életemben: a színház és a futball. Édesapám a Müller testvérek vegyészeti gyárában volt pénzügyi igazgató. A kereskedelmi igazgatót Nádas Adolfnak hívták, őt széles körben az FTC elnökeként ismerték. Így aztán apukám is bekerült a ferencvárosi elnökségbe, és nemhogy minden meccsen, de minden edzésen ott voltam az Üllői úton. Az 1948/49-es évadban száznegyven gólt szerző bajnokcsapat összeállítását ma is fejből fújom: Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor. Rudasért, Deák Bambáért, Kocsis fejeseiért kiváltképp odavoltam, de most már bevallhatom: a legjobban Bozsik és Puskás játéka bűvölt el.
A legemlékezetesebb mérkőzés?
Ez olyan, mint az, hogy hány darabot olvastam el. A legmegrázóbb bizonyosan az 1947 májusában rendezett magyar–osztrák volt, amelyen leszakadt az Üllői úti tribün. Szerencsére senki nem halt meg, s bár több százan megsérültek, a meccset néhány perc szünet után folytatták, hogy ne törjön ki kezelhetetlen pánik. A találkozók közül választani már csak azért sem tudok, mert felnőtt koromban a hozzám hasonlóan fradista Sztankay Istvánnal és Tordy Gézával szinte valamennyi meccsre kimentünk, és – hogy stílszerű legyek – állva tapsoltunk Albert Flóriánnak, Varga Zoltánnak. Apropó, Sztankay! Ez kihagyhatatlan, mint a gólhelyzet: színészek–rendezők meccs volt a főiskolán, a színészeknél Pista védett, ők nyertek alig 16:1-re, a gólunkat én rúgtam. Örök barátom később bevallotta: szándékosan engedte be a szépítő gólt. Ezzel nemhogy csalódást nem keltett, de egyenesen felemelt.
Ma is kijár az Üllői útra?
Már régen nem. Ez a futball, amelyből tovatűnt a játék, mérsékelten érdekel. Ám még most is megnézem az újságban, mit játszott az FTC.
Ki volt ön szerint a színpadok Puskása?
Ezt nem mondom meg, mert az összes többi színészt – vagy azok emlékét – megsérteném. Egyébként sem teszünk különbséget, legföljebb magunkban. Keres Emiltől megtanultam, hogy a direktornak mindig mindenki előtt legyen nyitva az ajtaja. Ennek szellemében igazgattam mindig.
A papája is igazgató volt, ön is. Lehet, hogy direktornak született?
Ezt alighanem poénnak szánta, de veszedelmesen igaz. Amikor felvettek a főiskolára, apám azt mondta: „A háború óta ez az első jó dolog, ami velünk történt.” Ám ez csak a családi legendárium – igaz, egyáltalán nem elhanyagolható – része. Nyolcvanhat évem egészét tekintve az a lényeges, hogy két dolgot nem akartam: megnősülni és igazgató lenni. Aztán kétséget kizáróan e kettő lett az életem pillére.
