Győztes miniszterelnökünk szerint innen csak rosszabb helyre lehet menni, ezzel máris vitatkoznánk, ám a kivándorlás traumatikus, valójában gyászfolyamat – már az is, ahogy eddig a döntésig eljut valaki. Lászlónak nem volt maradása, családja azonban nem akart menni, így 18 éves fiát és 23 év házasság után feleségét is hátrahagyta. Azóta fiával nem, feleségével alig beszéltek.
Fájdalmas ez mindannyiuknak. Könnyű lenne Lacit elítélni, meg is teszik, akik a blogbejegyzéseire (elhungaro.net) kommentelnek. Mások épphogy irigylik bátorságát, mert bár sokan hangoztatják, hogy mennének, végül mégsem teszik.
A rossz is jobb, ha más
Videóchaten beszélgetünk, nálunk délután 5, Lacinál délelőtt 11 óra van. Már elment a boltba reggeliért, összerendezte a ruháit és azóta folyamatosan írt. Égkék szeme okosan csillog, szépen fogalmaz, íróemberként és a hispán kultúra rajongóiként könnyen megértjük egymást. Ő most Pablo Neruda és Isabel Allende levegőjét szívja, ezért irigylem, meg a napsütésért, ami őt inkább megégeti – nincs tökéletes földi paradicsom. De ott most a rossz is jobb, legalábbis más számára.
– Győrben születtem. Szüleim böcsületes emberek voltak, egész életükben rengeteget dolgoztak, hogy mindent megteremtsenek nekem és az ikerhúgaimnak. Arra neveltek, legyen tisztességes foglalkozásom. Csak én mindig különböztem az elvárástól. Amikor mondtam nekik, hogy írni meg festeni akarok, mondták, abból nem lehet megélni. Belenyugodtam. A '90-es években Győrbe jött a Mária Iskolatestvérek Rendje, egy liberális szerzetesrend, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy eldöntöttem, szerzetesnek állok. A tanítóképző főiskola után Spanyolországban lettem novícius, de pont előtte megismerkedtem a későbbi feleségemmel, így végül nem lettem testvér – emlékezik vissza. Miután megszületett a fiuk, a tanítást elhagyta, pedig szerette, de nem jöttek volna ki a fizetéséből úgy, hogy a felesége otthon van a gyermekükkel. Grafikai vállalkozásba kezdett, majd cégvezető lett egy nyomdánál.
Korábban rengeteget utazott Európán belül, feleségével mielőtt összeházasodtak, elbicikliztek Győrből Rómába, másfél hónapon keresztül, a rá következő évben Franciaországba, közben ott aludtak, ahol befogadták őket, vagy az út mellett, ahol rájuk esteledett. Ez volt élete legnagyobb élménye, évekig kérlelte a családját, menjenek újra. – A feleségem azt mondta, amikor még nagyon szerelmes volt belém, bevállalta, most már ilyet nem tudna. Én legszívesebben csavargó lennék. Engem ez vonz, megismerni a világot, akár minden nap máshol felébredni. A korábbi életem abból állt, hogy kora reggeltől délutánig dolgoztam a nyomdában, hazamentem, ott is meg kellett oldani dolgokat, aztán pihenés, csakhogy másnap reggel újra mehessek dolgozni. Közben festettem, kiállítottam a képeimet, folyamatosan írtam, erős vágy élt bennem, hogy az alkotásnak éljek, de elnyomtam magamban. Úgy éreztem, be vagyok zárva a munkámba, az életembe, olyan volt, mint egy börtön. Próbáltam rábeszélni a családomat, hagyjunk itt mindent, menjünk el máshová, éljünk máshogyan. Mindig az volt a válasz, várjunk még, inkább ne adjuk fel az egzisztenciánkat. Hiába ott a fiam, akit nagyon szeretek, büszke vagyok rá, de van egy pohár, ami csak gyűlik, és egyszer csak kicsordul. Ez 2020 közepén csordult ki nálam, akkor azt mondtam, ha jönnek velem, jó, ha nem, nekem akkor is el kell mennem. Most volt olyan helyzet, hogy úgy láttam, meg tudnak élni, boldogulnak már nélkülem.
Fia most 18 éves, Alberto Contador spanyol országúti kerékpáros-bajnok junior csapatának tagja. Laci tudja, ez az ő álma volt, kitanulta az edzőséget, kerékpáros egyesületet alapított. De most hogy eljött, a fia eldöntheti, tényleg ezt akarja-e csinálni, nem csak az apai ösztönzésre lép a profi sportolói pályára. – Éppen ma írtam a blogomba, mennyire hiányzik nekem, nagyon szerettem vele és a kerékpárjával foglalkozni – mondja elcsukló hangon. – Óriási ára van annak, hogy eljöttem, de annak is óriási ára volt, amikor otthon voltam. Mikor tavaly kikísértem a fiamat Spanyolországba a csapatához, hosszú idő után először volt módom gondolkodni. És arra gondoltam, ha én ma meghalok, saját magammal szemben nem teljesítettem az elvárásokat. Nincs semmi, amit fel tudok mutatni. Hiába alkotsz és írsz, ha nincs mögötte egy élet. Én nem vagyok Mallarmé, aki a saját otthonából tud tájleírásokat írni, nekem muszáj élnem, tapasztalnom ahhoz, hogy írhassak.
Kincskeresés Chilében
A Cervantes Intézetben végzett spanyoltanári képzést, onnan lettek chilei kapcsolatai. – Most próbálom megszervezni, hogy az írásból itt megéljek, vagy lehet, hogy iskolában fogok tanítani. Szívesen tanítok, és itt könnyű elhelyezkedni. Rengetegen jönnek ide, főleg más latin-amerikai országokból, Venezuelából, Peruból, Kolumbiából. Van végre lehetőségem írni, rengeteg új impulzus ér. Például a piacnál van egy nagy szemétkupac, abban fekszik két hajléktalan. Egyikük tanárember, folyton visznek neki könyveket és olvas. Itt nem kergetik el az utcáról, ahogy az illegális árusokat sem. Sokkal mozgalmasabb, élettelibb ez a közeg, erre vágytam.
Egyelőre nem akarok hazamenni, de ha visszamennék, akkor sem tudnék ugyanabba az életbe. Keresztény embernek tartom magam, sokan erre azt mondanák, akkor nem mentél volna el. De én nem úgy élem meg a kereszténységet, ahogy a bigott magyar vallásosok. Én úgy hiszem, hogy az embernek kötelessége bizonyos dolgokat megtenni, mint a talentumokról szóló bibliai történetben. Aki elássa a talentumát, mehet a kárhozatra,
de aki felhasználja, kamatoztatja, megkapja a jutalmát. Egy másik tanításban Jézus azt mondja, aki nem hagyja el házát, atyját, feleségét, nem méltó az Isten országára. Igen, néha el kell hagyni a kényelmest, a megszokottat, hogy változás jöhessen. A harmadik történet, ami hatással volt rám, mikor egy ember talál a szántóföldben egy kincset, de visszatemeti, eladja mindenét, majd megveszi ezt a földet, hogy övé legyen a kincs. Remélem, hogy ezt a kincset megtalálom. Akár itt, Chilében.”
Világgá mentem, ne keress, az új címem Antofagasta
Öt ing, három farmer, néhány váltás fehérnemű, majd mosok, egy két könyv, ami befér, kettő, annyi fér be. Azt berakom. A hálózsák, ha az utcán kell aludni, az is jól jön. Hátha nem kell. Remélem, nem. A papírok, Pase movilidad, PCR, biztosítás, útlevél, az nehogy maradjon. Madridig egyszerű lesz, Bécsben hét órát várok, úgy jövök el otthonról, hogy ne vegyék észre. Lehet, hogy meggondolom magam. Nincs jegyem vissza. Csak oda. Bécsben majd alszom a reptéren, nem merek, nehogy valaki meglopjon, ha alszom. A telefonomat nézem. Le fog merülni, ha lemerül, nem lesz beszállókártyám. Minden töltő foglalt, kikapcsolom, akkor nem merül. Egy hátizsákom van, meg a számítógép.
Nem megyek vissza, elhatározom, hogy nem. Madridból még vissza tudnék, Santiagóból már nem. Jól meggondoltam? Egy éve gondolkodom rajta, vagy több, három évtizede, azt hiszem. Jól meggondoltam. Harminc év alatt volt rá idő. Nem mindig volt rá harminc év alatt. Nem hagytak gondolkodni. Nem szeretik, ha valaki gondolkodik, még rájön valamire, rájön, hogy el akar menni.
Írok egy levelet a reptérről. A családomnak írom. Hogy eljöttem. Egy időre. Az egy idő az bármennyi lehet. Tizenhat negyvenkor elküldöm, amikor már észrevették, hogy nem vagyok otthon. Hogy nem mentem haza. Rájövök, hogy rohadt szemét vagyok. Azt hiszem, most szemétnek kell lennem. Rohadt szemétnek. Annak. Aki nem szemét, otthon marad, aki az, eljön. Szemét vagyok.
Antofagastára gondolok, a sivatagra, hogy két óra múlva ott leszek, ahol két óra múlvától fogok élni. Ha sikerül ott élnem. Fogalmam sincs, milyen Antofagasta, fogalmam sincs, milyen Chile. Csak képeket láttam róla, még filmet se, csak fotókat, és meséltek róla. Azt mondták, én nem tudnék ott élni. Ezért megyek oda, mert azt mondták, ilyen vagyok. Süt a nap, sivatag van, nincs pénzem, csak kevés van, de süt a nap, mindig süt. Ha valahol lehet a napból élni, akkor ez az a hely. Arra is gondolok, hogy valaki talán idővel megveszi, amit írok, akkor nem kell csak a napból élnem, akkor lesz másból is. Ha megveszi valaki. Mi kell még ahhoz, hogy megvegyék?
Befejezem majd a novellát, amit Antofagastáról írtam, és otthon kezdtem el, de itt fejezem be Antofagastában. Kellenek a részletek, amiket otthonról nem látni, az emberek, az utcák, a barátok, a piac, a kutyák az utcán.
Három napig nem írok semmit. A szobám egy verem, nincs ablaka, négy négyzetméter, egy ágy, meg hogy elférjek mellette, van ablak, a sötét folyosóra néz, olyan, mintha nem lenne. A vécében nincs vécépapír, kérek, alig adnak. Egyedül vagyok. Munkásszálló. Átmeneti. És drága. Ahhoz képest nagyon drága. Fogy a pénzem, két napra foglalták nekem ezt a szobát. Barátokat kell szereznem, szállást kell szereznem, másikat, itt képtelen vagyok bármit csinálni. Azért megpróbálok írni. Pénzt kell váltanom. Lemerül a gépem, a fali dugalj túl szűk, nem tudom tölteni a laptopomat. Nem írok. Amíg nincs helyi pénzem, nem tudok a buszra se szállni. Addig gyalogolok, viszem magammal, mindenem, amim van, lelkemre kötötték, ne hagyjak semmit a szobában, ha mondják, hogy hagyhatok, akkor se. Nem hagyok, viszek mindent, a bank, amit kinéztem a Google-on, hat kilométer. Süt a nap, fő fejem, jól leégek, azt mondják, itt én nem válthatok. Ha nincs számlám, nem válthatok. Kiállom a sort, aztán mondják, hogy nem. Gyalogolok. Javasolnak egy helyet, nyolc kilométer. Gyalogolok. A pénzváltó nincs nyitva, kell egy másik. Gyalogolok. A másik nyitva, várjak fél órát, és nyitva lesz. Vizet kell vennem, ha lesz helyi pénzem, veszek vizet. A környéken nincs élelmiszerbolt, gyalogolok. Már huszonhárom kilométernél járok a Samsung Health szerint, szerintem ma elérem a harmincat. Szállást keresek, egy másikat. Harmincöt kilométer. Gyalogolok. Harminchat. Találok egy szállást, még drágább, de van ablaka, és jó a fali dugalj. Kipróbálom előre. Másnap jöhetek. Két napra foglalom, azalatt kell találnom egy olcsót, hosszú távra. És már vannak barátaim, itt kedvesek, beszélgetnek velem. Nem tudom, honnan jöttél, de szívesen látunk, szimpatikus vagy, szívesen látunk.
(Magyar László Róbert írása a Népszavának)
