Budapest;Kanada;szerelem;egyetemisták;

- Ami hiányzik - Nagy Gerzsonnal az elvarratlan szálakról

„Teljes volt a szabadság, nem voltak szabályok, nem volt kontroll” – idézi fel saját egyetemista éveinek nagyszerűségét Nagy Gerzson, akinek két évvel korábbi, Délután apámmal című novellafüzére után április közepén jelent meg az új kötete, az Ablak az Ontario-tóra című regény. A ’90-es évek pezsgő fővárosi életéről éppúgy kérdeztük, mint torontói élményeiről, Esterházy Péterről, Lorcáról vagy egy Duna-parti házról.

A regény fejezetei két idősíkban mesélik el a főszereplő András történeteit: hol egyes szám első személyben a ’90-es évek derekán megélt budapesti egyetemista-kollégista élményeket, hol egyes szám harmadik személyben tudósítva, tíz évvel később, a munkája folytán ideiglenesen egy kanadai nagyvállalatnál dolgozó gazdasági szakember körüli eseményekről. Nem azonosítva a szereplőjével, de mégis, nézzünk az időbeli messzeségbe: az ön életében milyen meghatározó szerepet játszott a múlt század utolsó évtizedének fővárosi közege?

Azt azért elmondhatom, hogy a történetek egy részének valós az alapja, velem vagy az ismerőseimmel esett meg, még ha nem is pontosan így. Így is történhetett volna. 1993-ban kerültem egyetemistaként Budapestre, előbb a Közgáz kőbányai, Tarkarét utcai kollégiumában laktam, majd két év múlva átköltözhettem a Ráday utcai kollégiumba. A fővárosi lét alapvető és óriási változást hozott az életembe, amit hatalmas felszabadulásként éltem meg. Az első félévet az egyetemen még nagyon komolyan vettem, bejártam az összes órára, szorgalmasan tanultam. Ám egy idő után a társaimmal rájöttünk, hogy kevés értelme van az erőfeszítéseinknek: a vizsgákon olyan dolgokat kérnek számon, amiket egyszerűen nem lehet megtanulni. Az első matekvizsgán pél­dául az évfolyam kilencven százaléka megbukott, lutri volt az egész. Egy idő után felhagytunk az órákra járással, főként a kollégiumban töltöttük az időt. Volt, hogy hetekig be sem jöttünk a városba, a vonatról egyenesen a kőbányai kollégiumba mentünk, majd onnan is indultunk haza. A szüleinknek fogalma sem volt, mi történik a köztes időben velünk. Teljes volt a szabadság, nem voltak szabályok, nem volt kontroll, csak amiket magunk alakítottunk ki a munkásszállónak épült, lepukkant ötemeletes panelházban, ahol a társalgó tévéjén este tíz után pornó ment minden este.

Emellett persze mégiscsak kihasználtuk a Budapest nyújtotta kulturális lehetőségeket, színházba, moziba jártunk, bulikra a Műegyetemre, a Közgáz Pinceklubba. A kocsmák is jóval olcsóbbak voltak – én ráadásul akkor kezdtem publikálni, 3-4 versért néha 2000-3000 forintot is fizettek, ami aztán kitartott egy hónapig, amellett, amit otthonról kaptam. A lányok is sokkal nyitottabban, felszabadultabban viselkedtek – és hát fiatal voltam!

Mi az, amit ehhez képest a jelenből hiányol?

Elsősorban a fiatalságomat. (nevet) És persze azt a lazaságot, ahogy hozzáálltunk a dolgokhoz. Mert mi is, ahogy a regénybeli szereplő, átéltünk nehezebb periódusokat, depressziót, a vizsgák stresszét, de a közösségben mindezt sokkal könnyebben viseltük és dolgoztuk fel – hiszen mindannyian átestünk rajta.

Akkor lépjünk most geográfiai értelemben is távolabb, hiszen ön Kanadában is megfordult, ahogy a regény főszereplője, András szintén Torontóban vállal munkát. Ő az ábrázoltak alapján mintha egy idegen bolygóra csöppenne. Tényleg annyira megrázóan más világ?

Óriási megpróbáltatás volt számomra az a másfél év – egy céges csereprogramban vettem részt –, pedig én nem is egyedül vágtam neki, mint a főhősöm, hanem a jelenlegi feleségemmel. És nem abból adódott a nehézség, hogy Toronto lakosságának a felét már akkor is kínaiak és indiaiak alkották – velük jól kijöttünk. Inkább a mindennapi kommunikációban érvényesültek az általunk megszokottól eltérő szabályok. A felszínen mindenki iszonyatosan, talán túlzottan is kedves, ám mégis nehéz közel kerülni hozzájuk, van egy határ, amit elérve igencsak távolságtar­tóak, a kedvesség visszahúzódásba csap át. Még az indiaiak voltak a leglazábbak, az ő viselkedéskultúrájuk állt legközelebb a miénkhez.

Az idegenséget a nyelvismeret is meghatározta. Az anyanyelvűek nagyon gyorsan beszélik az angolt, az első generációs bevándorlóknak viszont gyakran nehézségeik vannak a nyelvvel.

Kontrasztban a sokszínűen gazdag budapesti kulturális élettel, ott ez jóval visszafogottabb volt. A Pesten megszokott művész- vagy repertoárszínházból például keveset találtunk, a nagyobb színházakban évekig-évtizedekig játsszák ugyanazt a darabot.

Toronto valódi metropolisz hatalmas épületekkel, ám ha elhagyjuk a várost, hamar a természet csodálatos területére érhetünk – mi is többször vettünk részt jéghorgászaton vagy kenutúrán északon. Egy elhagyatott szigeten táboroztunk le, és éjszaka féltünk kimenni a sátorból, bármennyire is nagy volt a szükség – a medvék miatt.

A regény eltérő idősíkú fejezeteinek történései közt párhuzamok, ismétlődések, kereszteződések, akár ellentételezések is előfordulnak. Sokszor az elbeszélőnek és az olvasónak is csak sejtései vannak egy-egy eseményről, kimaradnak, hiányoznak, megszakadnak bizonyos történetszálak. Nem minden mesélhető el, vallja András, utalva arra is, hogy mi adható át a megélt tapasztalataiból az érdeklődő öccsének. Ez az elbeszélői dilemma egyben a szerzőé is?

Alapvetően nem volt szándékos részemről, hogy az elmondhatatlanságot latolgassam a regényben, ugyanakkor nagyon szeretem a kihagyásos történeteket. Joyce Ulyssese is, annak ellenére, hogy egyetlen nap eseményeit beszéli el ezer oldalon, tele van kihagyással: képtelenség mindent elmesélni. De ha már az elbeszélés nehézségei: az Iskola a határon esetében Ottlik is megírta előbb magát a történetet (lásd Továbbélők), majd azt bővítette, írta át 10 éven át az elbeszélhetőség kérdéseivel foglalkozva. Nem hasonlítva persze magam Ottlikhoz, én is előbb a ’90-es évek történeteit írtam meg, majd utána a torontói szálat, az egybedolgozásuk során sok mindent módosítva, hangsúlyokat áthelyezve, kísérletezve a „közeli” egyes szám harmadik személyű narrátor hangjával.

Forszírozva azért a háttérben meghúzódó történetek lehetőségét a perspektívák által: a regényben ugyanabból az Ontario-tóra néző ablakból egészen mást lát András és a kanadai barátnője, Kim – akár a testmagasságuk, akár a kulturális különbség folytán…

Nem lehet kétszer ugyanazt látni, ahogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba sem belépni. Persze az olvasó számára akár idegesítőek is lehetnek ezek a „hiányok”, elvarratlan szálak…

Megerősítem, ugyanakkor izgalmasak is, nem utolsósorban poétikailag, hiszen éppen a krimijellegű történetek szövetei szakadnak meg: hol egy ablakon lőnek be, és rogy össze a találattól egy lány, hol a torontói alvilág áldozata kér segítséget a főszereplőtől, hol nyomozni indulunk a kollégiumi portás, Géza bácsi múltjába, hogy nyilas volt-e vagy sem – de végül egyik történet sem nyer folytatást. Miért nem?

Mert így élünk. Nagyjából mindenkinek több lehetősége adódik az életében, amikor megváltoztathatná azt, mégsem változtatja meg, vagy nem úgy, ahogy szeretné. Andrásnak is lehetősége nyílik, hogy a magyar sztriptíztáncosnőt kimentse a bűnözők karmai közül – bár nem tudja sem ő, sem az olvasó, igazat mond-e a lány –, fölcsillan előtte a lehetőség, hogy valami jót, értelmeset csináljon, mégsem teszi meg. Hagyja megtörténni a dolgokat. Ahogyan mi is a mindennapokban nem tesszük meg, amit megtehetnénk, és nem tudjuk, visszagondolva sem, hogy miért nem. Füst Milán A feleségem története című regényében szintén van egy portás, aki folyamatosan beszédbe elegyedik Störr kapitánnyal – ő mondja azt, hogy minden tévedés, és az eszünk csakis arra való, hogy ezt észrevegyük. Mégis, teszi hozzá: a világ működik, s ez így talán különös kegyelem.

A kegyelmi állapot lehetősége mellett azonban a közállapotokat illusztrálja a regényben a többször felbukkanó zsidózás – a főszereplőt zsidónak nézik, esetenként inzultálják. Ez a szál hogyan szövődött a történetbe?

Korábban ez volt az egyik fő szál. A regény mottója Németh Gábor Zsidó nyaralás című doktori dolgozatából származik. Gábor megpróbálta felkutatni azt a Pozsonyi úti, Duna-parti házat, ahová 1944-ben Szép Ernőt a családjával együtt költöztették, s aminek az erkélyén rótta, fel-alá, több kilométeres sétáit, miközben rálátott „imádott Margitszigetére, ahol az elhurcolását megelőző harminchárom évben élt”. Ebben a házban egyébként én is éltem egy hónapig.

Ez az a ház, amiről Vámos Miklós ír a Dunapest című regényében?

Azt hiszem, igen, meg is kérdeztem őt, nem bánja-e, hogy írok róla, amire azt felelte, egy ház közkincs.

Ahogy a kulturális terek, a színházak, a mozi, az irodalom is, aminek közegében András többször összefut a Mongol művésznevű költővel a könyv lapjain. Próbáltam beazonosítani, kevés sikerrel. Van konkrét mintája?

Nincs, fiktív karakter, aki érdekes módon kerül bele a főszereplő életébe, ám az útjaik másfelé viszik őket.

Esterházy Péter azonban nem kitalált személy, ő és a művei is nemegyszer említésre kerülnek a regényben. Hogy jellemezné a viszonyukat?

Sajnos nem volt alkalmam találkozni vele. Bár írói technikában nem áll közel hozzám, mindig is imádtam, amit ír, tárcáit hétről hétre elolvastam az Élet és Irodalomban. A regényeivel nehezebben ment, azokat kisebb adagokban olvastam, de mindig élvezettel. Ő azon kevés írók egyike, aki konkrétan benne volt az életünkben, tudtunk róla, ha írása jelent meg, ha nyilatkozott valamit.

Én pedig az ön nyilatkozatára emlékszem („Apai harcok”, Nyitott mondat, 2020. április 3.), amikor a spanyol nyelv és Federico García Lorca versei iránti vonzalmát említi – az Ablak az Ontario-tóra című regényben pedig meg is jelenik ez a kitüntetett odaadás.

Annak idején oroszul, majd angolul tanultam, de pont Lorca versei miatt már az egyetemen szerettem volna spanyolul is. A Covidjárvány kezdetekor Spanyolországban éltünk, a lehetőség megvolt, ám a munka mellett nem maradt a spanyol nyelvre elegendő időm. Ragadt azért rám valami. A Lorca-versek iránti szeretet változatlan. Csak nemrég tudtam meg, hogy a költőnek a madridi egyetemista évei alatt Luis Buñuel volt az egyik legjobb barátja, Salvador Dalí mellett. Buñuel filmjei abszolút kedven­ceim. Már a ’90-es években lenyűgöztek, ahogy ma is, és ez kevés filmről mondható el. Buñuel szürreális világa nem avul.

Ablak az Ontario-tóra.

Nagy Gerzson regényét április 28-án, csütörtökön 17 órai kezdettel mutatják be a budapesti Írók Boltjában. A szerzővel a kötet szerkesztője, Mészáros Sándor beszélget, a könyvből Gurubi Ágnes olvas fel részleteket.