interjú;zene;Kenny G;

- Akik tréfát űznek belőlem, ismerik a munkásságomat – Exkluzív interjú Kenny G-vel

Minden idők legsikeresebb hangszeres zenésze a szaxofonos Kenny G, sőt minden bizonnyal a leghíresebb élő jazzelőadója. Penny Lane az HBO Maxnek készített dokumentumfilmjében arra a keresi a választ, ez miért idegesít sokakat. A zenész Zoomon adott interjút a Népszavának.

Penny Lane dokumentumfilmjéből kiderül, ön egy igazi kontrollmániás – a szó pozitív értelmében. Adódik a kérdés: mennyire szólt bele az önről készült dokumentumfilmbe?

Meg fog lepődni: nem nagyon. Ezt már az elején, a szerződés aláírásakor szentesítettük, hogy a rendező, Penny rendelkezik majd a végső vágás jogával. Persze a forgatás során folyamatosan kikérték a véleményemet, de az csak tényleg egy tucat szempont volt, nem ért többet a rendező, az operatőr vagy a producerek álláspontjánál. Ezek után, ha arra vonatkozik a kérdés, hogy meglepődtem-e a kész filmen, akkor a válaszom: nem. Apróságok, delikát részletek voltak, melyekre abszolút nem számítottam. Például, hogy a világítás mennyit számít még egy beszélgetés során is: megilletődtem azon, hogy egy-egy arckifejezés, ha kiemelik, mennyire komoly arccal ruház fel. Ha ezt előre látom, biztos kértem volna, hogy egy-egy jelenetet vegyünk újra, mert nem voltam ennyire befeszülve és mint tudja, én nagyon szeretek mosolyogni. Ezen felül tényleg nem volt semmi problémám.

Azzal sem, hogy Penny Lane megszólaltatja az önt, fogalmazzunk úgy, nem annyira szerető szakembereket, kritikusokat, kortársakat?

Ez részemről teljesen rendben van. Számos olyan filmet láttam, melyben megszólaltatnak kritikusokat és a sértődött művész visszavág. Az, hogy én nem duzzogok ezen, úgy gondolom, egyedi.

Miképpen az is, hogy rendre elkerülik a botrányok. Hacsak a sikerei kapcsán elengedett beszólásokat nem nézzük, a bulvár mellőzi önt.

Ez utóbbiakat rendszerint kollégáktól érkeznek. Ugyanakkor, az is igaz, hogy mintegy negyven éve, mióta világszerte ismert vagyok, az emberek a zenéimet és a költeményeimet ismerik, nem a magánéletemet. Ez már csak azért is remek, mert le tudok menni az utcára, be tudok vásárolni a zöldségesnél, el tudom intézni az ügyeimet a tisztítóban anélkül, hogy ez túl nagy tömegcsoportokat generálna – azaz effektíve normális életet tudok élni. Ezen belátásom szerint a film sem fog változtatni. Nem arról szól ugyanis, hogy milyenek a mindennapjaim, hanem arról, hogy a személyiségem hogyan jelenik meg a zenémben, mely nem mellékesen, elképesztően sikeres.

Sosem bánta, hogy nem lett botrányokat halmozó zenészcsillag, mint sokan mások a showbizben?

Nem, elképesztő nagy mázli, hogy ezt sikerült elkerülnöm. Bár bevallom, nem egyszer előfordult, amikor bementem Los Angelesben vagy New Yorkban egy étterembe és hiába magyaráztam nekik, ki vagyok, hogy adjanak mégis asztalt. Ha például Beyoncé sétált volna be, neki rögtön húsz asztal állt volna a rendelkezésre. Ilyenkor néha igazságtalannak érzem a világot, de igazából ezt sem tartom igazán fontosnak, másoknak sokkal nehezebb az életük.

A filmben elmondja: ha meghívják a legnagyobb partikra, annak oka, hogy játszani hallják, nem azért, mert a személye fontos. Ez bántja?

Nem. Ha valaki a popszakmát választja, pontosan tudja, hogy partikra járni nem önfeledt szórakozás, hanem a munka kötelező része. Delikát apróság: ha a hangszeremen játszom, azt üres gyomorral teszem. Így minden egyes rendezvényre éhesen érkezem, végignézem a sok ételt és italt és azt, ahogy az emberek networkingelnek, társalognak. Tudom, hogy nekem kell majd egy órát vagy másfelet játszani, így kibírom, hogy a háttérbe húzódom. De tudja mit? Ha egy ilyen „fontos” partin azt gondolják az emberek, hogy a zeném hozzátesz valamit az estéhez, az felemelő. Aztán, ha végeztem, akkor elmehetek akárhova enni és inni – semmilyen protokollnak nem vagyok így rabja.

A Zenedobozban ugyanolyan őszintén beszél a mélypontokról, mint a csúcsmomentumokról.

Mert Penny igencsak megnyerő személyiség és sokat beszélgettünk a forgatás előtt, így sejtettem, nagyjából mi fog rám várni. Sikerült úgy jelen lennem, mintha csak nem is volna ott a kamera és ekképp válaszolni a kérdésekre. Penny és köztem kialakult az abszolút bizalom, teljesen természetes volt a számára, hogy megnyílok előtte. Most, miután megnéztem a filmet, magam is elcsodálkoztam azon, mi mindent elárultam, amiket korábban nem, és ez jót tesz a produkciónak. Remélem, tetszik majd a nézőknek, ha nem, akkor az azt jelenti, én nem vagyok nekik szimpatikus.

Mivel győzte meg Penny, hogy kvázi fejest ugorjon az egészbe?

Azzal, hogy kerek perec közölte: azokat szeretné szembesíteni, akik szeretik a zenémet azokkal, akik, nem csak hogy nem szeretik, kifejezetten ingerültek lesznek tőle. Egy olyan kisebb csoport véleményével, akik – véleményem szerint – túlságosan védik a klasszikus jazzt, bármiféle innovációt károsnak tartanak. Erre persze reagálhatok én is, így kialakulhatott egy személyes – ám minden személyeskedéstől mentes – vita. Ezzel nekem nincs problémám, mert nem vagyok tipikus zenész: ha nem tetszik nekem, amit valaki csinál, attól még nem utálom, mint előadót. Ez pedig manapság nagyon ritka. Penny ezt megmutatja.

Volt, ami meglepte a filmben?

Igen, az eleje, amikor Penny felteszi a kérdést: mikor éreztem magam jól a pályafutásom során? Erre nem hiszem, hogy jó választ tudtam adni. Mindemellett imádtam hallgatni azokat a kritikusokat, akik nem voltam restek visszafogni a véleményüket. Általában ezt sosem mondja senki a szemembe, így üdítő élmény volt látni, milyen szenvedélyesen tud az ember utálni. Persze, nekem az is fontos pillanat volt, amikor Clive Davis producer megdicsért, mivel ő nagy példaképem. De szerintem az is menő, ahogy ide-oda repültünk a forgatás során a repülőmmel és mindannyian túléltük.

Mit gondol, mire jó egy ilyen dokumentumfilm?

Csak saját vélemény: hogy lássák, hogy ha valaki elhivatott valami iránt, sokat dolgozik érte, pozitívan gondolkodik, a siker nem lehetetlen. Ne hagyjuk, hogy lebeszéljenek a valós céljainkról. Illetve talán még az belefér az üzenetbe: ez a folyamat nagyon hosszú is lehet. Én már több mint negyven éve lépek fel nagy nyilvánosság előtt, de nem telik el nap, hogy ne gyakoroljak négy órát. Ez nem volna kötelező, élhetnék a korábbi sikereimből kényelmesen, de ez egyfajta szerelem. Tenni kell a tudásért – hacsak nem olyan istenadta tehetség vagy, aki négyévesen magétól eljátssza a Csajkovszkij-összest. Egy átlagos emberi lénynek azonban ez nagyon sok gyakorlást jelent.

Hogy néz ki egy normális napja?

A mai nem az, mert egy hotelben ülök New Yorkban és interjúkat adok, így nem lesz meg a négy óra gyakorlás. Két óra fért csak bele és be kellett burkolni a szaxofonom egy törölközőbe, hogy ne legyek túl hangos. A normális napokon a Los Angeles-i otthonomban ébredek. Mivel soha nem iszom kávét, vízzel kelek fel – egy fürdés vagy tus. Ezután rögtön előveszem a szaxofont. Tizenegykor visszateszem a tokjába, reggelizem – aztán jöhet a nap többi része.

Ahogy a film is rámutat, Kenny G karaktere állandó viccforrás a professzionális és a közösségi médiákban egyaránt. Ezt is kötélidegekkel bírja?

Szeretem a humort. Ha pedig jó a vicc, akkor nevetek rajta, még akkor is, ha én vagyok a tárgya. Ha nagyon gonosz vagy ízléstelen egy poén, akkor annak persze nem nagyon örülök, de nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ezeknek, mert tudom, hogy az is csak egy vélemény. A legjobb, amit ilyenkor gondolok, hogy akik tréfát űznek belőlem, akkor ismerik a munkásságomat, a zenéim áttörték a falat.

Méghozzá olyannyira, hogy már hollywoodi sikerfilm sincs az ön említése nélkül. A hat Oscar-díjjal elismert Kaliforniai álomban is ön és John Legend az ős-jazzt átíró popos „veszélyes” új hullám.

Pont erről beszélek. Ez a szememben egyrészt apróság, mármint, hogy negatív kontextusba helyeznek, ugyanakkor egészen szenzációs, hogy Hollywood legnagyobb világsztárjai egy kidekorált filmben rólam vitáznak. Ezen óriásit nevettem. De ha már filmes kérdés: ott van a Jégi dicsőségünk című vígjáték, melyben Will Ferrell az, aki szintén kifiguráz. Az efféle „kritikák” ellen nincs kifogásom, mert nem bántóak, nem befolyásolják, hogyan viszonyulok a zenéhez. Ha nem a saját elgondolásaim alapján mennék előre és megfogadtam volna a szakmai tanácsokat, ma biztosan valaki mással beszélgetne.

Hogyan élte meg a Covid-világjárvánnyal járó korlátozásokat?

Szerencsésen – én egészséges vagyok. Ezen felül csupa önző dolgot tudok mondani. Jól jött a pihenés, melyre mindig vágytam, de sosem bírtam meglépni. Így, hogy kötelező volt, nem volt lelkiismeret-furdalásom. A szünet után pedig az előadók és a közönség is jobban élvezi majd az élő zenét, mert most már tudják, milyen törékeny iparág ez.


Zenedoboz Első évad negyedik rész: Kenny G Rendező: Penny Lane Bemutatja az HBOMax

Névjegy

Kenny G (polgári nevén Kenneth Bruce Gorelick) (Seattle, Washington, 1956. június 5. –) Grammy-díjas amerikai jazz-szaxofonos. Szülei zsidó származásúak voltak, maga a zenész is egy zsidó negyedben nőtt fel. Már tízéves korában játszott a hangszeren. 1982-ben indult el szólózenészi karrierje. Első lemeze ugyanebben az évben jelent meg. Második albumát 1983-ban adták ki, a harmadikat 1985-ben jelentette meg. Ez a három album számít Kenny G legsikeresebb lemezeinek. Az évek során hatalmas sikert ért el, turnézott, számtalan zenei fesztiválon vett részt , amerikai elnököknek is játszott. 

Bach h-moll miséjét az elmúlt évtizedek egyik legelismertebb régizene-specialistája, Ton Koopman együttese hozta el Budapestre. Sajnos az előadás több sebből vérzett.