Szerencsések lehettünk az elmúlt hetekben, a bachi életmű olyan hatalmas alkotásait hallhattuk világhírű szólisták, karmesterek előadásában, mint a Goldberg-variációk, a Máté-passió, a h-moll mise. Teljesen elégedettek csak a fiatal francia csembalista, Jean Rondeau produkciójával lehettünk, Herreweghe, Koopnam, ha más módon is, kisebb-nagyobb csalódásokat keltett.
Koopman a hetvenes évek végén nyolcvanas évek elején a régizene-játszó muzsikusok második nagy generációjának tagjaként – Harnoncourt, Brüggen, Leonhardt után – vált az egyik legelismertebb régizenészé, Bach-előadóvá csembalistaként, orgonistaként, karmesterként. 1979-ben megalakította saját együttesét az Amszterdami Barokk Zenakart és Kórust. A tagok nyilván változnak – a fiatal énekesek aránya a kórusban feltűnő volt –, de mégiscsak az ezen a néven megismert együttes jött el most Budapestre, hogy a h-moll misét szólaltassa meg.
Nagyjából a hatvanas évektől kezdve a régizenészek – akkor még leginkább csak Harnoncourt – fő törekvése volt, hogy a nagy Bach-alkotásokat megfosszák túlsúlyos, emlékmű jellegüktől, megmutassák, nem az örökkévalóságnak készült, szinte csak csodálatra méltó „piramisok”. Ebben a minőségükben olyanok, amilyenek, ha kíváncsiak vagyunk rájuk, viseljük el, hogy szinte elviselhetetlenül hosszadalmasak, nehézkesen megszólaltathatók. Sok tehetséges, az új elveket követő zenész produkciója vált azért is érdekessé, mert azon igyekeztek, hogy bebizonyítsák, élénkebb tempókkal, kisebb zenekarokkal, kórusokkal, a tőlük elvárható áttetszőbb hangzással ezek valódi előadási darabokká, élvezhető hangversenyszámokká tehetők. Az előadási sztenderdek a nyolcvanas évekre kialakultak, és attól sem kellett félni, amire az irányzat ellenzői igyekeztek kissé rosszindulatúan utalni, hogy kialakul az „igazak” stílusa, vagyis egy olyan merev előadási rendszer, amely nem enged meg semmiféle kilengést. Maradt bőven tér az egyéni elképzeléseknek, jöttek is sorban az autentikus Máté-passió, János-passió, h-moll mise felvételek: az elmúlt évtizedekből lényegében mindenki kaphat magának tetszőt. Mint hallhattuk, Herreweghe még most is talált koncepcionális igazítani valót a Máté-passió felfogásán, az más kérdés, hogy talán nem a legjobb irányba indult el.
A h-moll mise efféle kezdeményezéseknek nem enged olyan nagy mértékben teret. Koopman kórusa szépen tisztán, áttetszően szólt, a szólamok követhetők voltak, az igazán szép, magával ragadó hangzás azonban hiányzott. A zenekar viszont sok kívánnivalót hagyott maga után: érthetetlen, hogy Brüggen országából ilyen szintű, gyengén, hamisan játszó fuvolista érkezzen, nem tetszett az oboista sem. De a legnagyobb hiányosság a basszus szekcióban volt. Valójában kis kamarazenekar játszott a megfelelőnek tűnő két csellóval, két fagottal, egy nagybőgővel, de a mise esetében sok tételben nagyon is szükség van a jól megfogott, pregnánsan szóló basszusszólamra, amely a bonyolult felépítésű tételeknek biztos alapot szolgáltat: erről itt nem nagyon volt szó. Nem segített a picinyke orgona sem – a basszus szólamot az is játssza –, ilyeneket kamarazenében egy-két hangszer kísérésére lehet alkalmazni. (A kicsit nagyobbikon Koopman a szólótételeket kísérte.)
Koopman legjobban a gyorsabb, energikusabb kórus tételeket vezénylete, azokat amelyek visszafogottabbak voltak, nem sikerült eléggé feszesre, összefogottra vennie. A szólisztikusabb számok megszólalását nagyban befolyásolták – sajnos nem mindig a jó irányba – a hangszeresek és énekesek. Az énekesek közül a szoprán, Elisabeth Breuer még éppen megfelelt az előadás átlagszínvonalának, de a tenor, Tilman Lichti alatta teljesített, gyakorlatilag nem volt ide való. Az altszólamot a kontratenor Maarten Engeltjestől hallottuk, ő mondhatni kiváló volt. Megbízhatóan énekelt a Bach- előadások évtizedek óta biztos pontja a 73(!) éves basszista, Klaus Mertens, az első ütemei sikerültek még a megérthetőnél is gyengébbre.
Nagy és szép mű a h-moll mise, örülhetünk, ha ilyen előadásban meghallgathatjuk, de az is hallatszik, ma már azok az előadási jellemzők, amik néhány évtizede még önmagukban is elegendők voltak, örömünkre szolgáltak, ma már kevesek: hiányzott az igazán formátumos karmesteregyéniség jelenléte. Brüggen 1989. március 11-én vezényelte a művet az Erkel Színházban, lemezre a néhány nappal későbbi utrechti előadásuk került, úgy tűnik, annak emléke nehezen halványítható.
Infó:
Bach h-moll mise
Elisabeth Breuer, Maarten Engeltjes, Tilman Lichdi, Klaus Mertens ének
Amsterdam Baroque Orchestra & Choir, karmester Ton Koopman
Müpa, Bartók Béla Hangversenyterem, 2022. április16.
