A Barátom, Harvey színlapján Rudolf Péter mögött egy magas árnyéknyúl szivarozik. Mary Chase vígjátékát a Vígszínház játszotta Magyarországon először Várkonyi Zoltán rendezésében 1963-ban, legendás színészek – Páger Antal, Bulla Elma, Latinovits Zoltán, Bilicsi Tivadar és Nádasi Myrtill – főszereplésével. A darabot a szerző 1944-ben írta, rögtön be is mutatták a Broadwayn, hatalmas siker lett. 1950-ben film is készült belőle, James Stewartot az alakításáért Oscar-díjra jelölték. Most a művet újra elővette a Szent István körúti teátrum, komoly vígszínházi színpadi visszatérési lehetőséget adva Rudolf Péter direktornak.
Bagossy Levente több helyszínes díszlete impozáns. A tervező többször bebizonyította már, hogy egy hatalmas teret is képes látványosan megtölteni. A forgóra épített díszlet színhelyváltáskor olykor átfordul, a középső térben pedig megjelenik egy trió, amely élőben játszik. Minden adott tehát egy jó színházi estéhez. Ám ahogy megyünk előre a történetben, úgy válik egyre felemásabbá a Valló Péter által rendezett játék.
Az ötlet izgalmas, a főszereplő Elwood P. Dowd legjobb barátja, aki történetesen egy nagyon magas fehér nyúl, csupán a fejében létezik, ezzel persze nagyon sok bonyodalom jár. (Örkény István fordítását felhasználva a vígszínházi változatot Kovács Krisztina és Valló Péter készítette.) A szöveg nyelvileg elég friss is, ám maga a sztori, vagy a figurák mégsem válnak igazán maivá. Nem tudunk eléggé kapcsolódni hozzájuk.
Az is nagy kérdés, hogy Harvey vajon hol létezik: csupán a főszereplő fejében, vagy mint elhangzik, hogy ő egy manó és olykor összetöri is a berendezést – tehát mi is látjuk, mit tesz. Ez aztán jókora zavart okoz, hiszen fokozza ugyan az abszurditást, de a harsány, végletes gesztusokat használó, a helyzetkomikumot és a gegeket előtérbe vivő játékmód felé viszi az előadást. A közönség nagy része önfeledten szórakozik, miközben vannak, akik kívül maradnak. A produkció többször felvillantja, hogy mélyebb emberi viszonyokat, sorsokat, helyzeteket ismerjünk meg. Izgalmas lenne például, ha a szanatórium belső élete jobban feltárulna, de a műfajból és a játékstílusból adódóan maradunk a felszínen és a hatásosabb poénokon pedig nevetünk.
Rudolf Péternek valóban való ez a szerep. Nagyon tud szeretni, illetve nagyon tud szánni való kisember lenni a színpadon, akinek megvan a maga őrülete, és ezt szórakoztató, olykor színészileg virtuóz módon meg is tudja mutatni. El is billenti az arányokat, mellette nem könnyű észrevehetően, de azért valamennyire hitelesen jelen lenni a színpadon.
Balázsovits Editnek például sikerül Veta Simons szerepében. Bár Elvood helyett először őt zárják be a szanatóriumba, aztán kiszabadul és őt is egyre inkább „elfoglalja” Harvey, a színésznő képes ezt a folyamatot végigvinni. A főorvost alakító Kőszegi Ákosnak is megvan a maga őrülete és ehhez a végén még Harvey is betársul. Mintha a főnővért játszó Szilágyi Csenge és a doktor Sandersont megformáló Brasch Bence lenne a legnagyobb gondban a játékstílussal, számukra kevesebb humorosabb szituáció jut, ám nem szeretnének kimaradni a helyzetkomikumokból, az egymással való évődés pedig sokszor a klisé szintjén marad. Kútvölgyi Erzsébet csak néhány percre jön be, Ethel néni szerepében azonban életbölcsessége mégis minden közhelyen túl mutat. Nagy-Kálózy Eszter a főorvos feleségeként folyamatosan aggódik, és nincs könnyű helyzetben az ápolót megszemélyesítő Orosz Ákos és a Veta lányát alakító Koós Boglárka sem, hogy egymás iránti vonzalmukat hihetően eljátsszák. Fesztbaum Béla ügyvédként hozza a helyzetekhez igazodó intellektuelt.
Lehet arról vitatkozni, hogy vajon jól tette a Vígszínház, hogy elővette ezt a vígjátékot, a kérdést azonban a közönség válaszolja majd meg azzal, hogy bizalmat szavaz-e a repertoárból kicsit stílusában kilógó előadásnak.
Infó:
Mary Chase: Barátom, Harvey
Vígszínház
Rendező: Valló Péter
