A felnőtté válás jelentősebb lépései között volt, amikor végre egyedül mehettem locsolkodni. Magam dönthettem arról, hogy meddig maradok egy-egy helyen, mit eszem, s főként, mit iszom, milyen sorrendben haladok. Addig apám állította össze a menetrendet, voltak kötelezők és kötelezőbbek, rokonok és családi barátok, szomszédok, egy-két ismerős – leginkább attól függött, hogyan bírtuk lábbal. Autó a benzin hiánya miatt nem jöhetett szóba, de ezt sokan nem is nagyon bánták, mert így lehullott az utolsó visszatartó erő is a likőrökkel, kisüstikkel, borokkal és egyéb lőrékkel szemben.
Ha egy külföldi ilyenkor jött volna velünk, könnyen úgy vélhette volna, hogy nyoma sincs a nélkülözésnek, a fejadagnak és jegyrendszernek. Húsvétra ugyanis mindenki mozgósította a kapcsolatait, a szerencsésebbek a pártkantinból vagy pult alól szerezték be a nélkülözhetetlen hozzávalókat, mi pedig kiélveztük, hogy apám Szaniszlóba ingázik – navétázik, ahogy otthon mondtuk – fogorvosként. A Nagykároly melletti falu hálás és félős páciensei bőven elláttak minket olyasmivel (a tojástól a lisztig), amit a boltban nem, vagy csak silány minőségben lehetett kapni. A húsvét így a találékonyság ünnepévé vált mind magyar, mind román oldalon, a Géniusz népe néhány hétnyi gyűjtögetés és beszerzés után egy pillanatig elhitethette magával, hogy nem lát szükséget semmiben. Ha kicsiben is, és egész más formában, mégis csúcsra ért a sokoldalúan fejlett szocializmus, amely szemet hunyt a vallás és a népszokás eme fékezhetetlen keveredése fölött. Ilyenkor nem büntetett a rendőr, legföljebb a nagyon tántorgó bicikliseket szállították le a nyeregből, de más vegzálásra nem vetemedtek. Érthetően, hiszen rájuk is számítottak a locsolni vágyó virágok.
A nénik és kislányaik kirittyentve vártak minket, a hervadás parányi jelét sem mutatták, viszont annál inkább körül lengte őket az óráról órára sűrűsödő és egyre émelyítőbb pacsulifelhő. Később tapintatból és mert elfogyott az évek óta csak erre használt kölnivíz, sima csapvizet töltöttünk az üvegcsékbe, de olyanok is akadtak, akik semmit, s csak úgy tettek, mintha bőven szórnák az elixírt. Néhányan felvágtak a külföldről kapott drága holmikkal, szórófejes szuper-locsolókkal, ám hiába voltak ezek külön-külön csodás illatok, végül – nem kis kárörömünkre – beleolvadtak az általános émelybe.
Önálló locsolóként hamar letudtam a kötelezőket, ami a havi zsebpénz megduplázása miatt sem volt elhanyagolható, és máris jöhettek az osztálytársak. A lányok. Eleinte úgy gondoltuk, hogy a legszebbeket, mint a koronaékszereket, a legvégére hagyjuk, így a napnak is lesz valamiféle fokozása és csúcspontja. Lassan jöttünk rá, hogy a szépség és a lazaság ritkán kapcsolódik össze. Hiába tetszetős valaki, hiába indít el gyanús és felforgató dolgokat odabent, ha közben meg karót nyelt házi díszként viselkedik, szemben a bulizós, bevállalós, vagány csajokkal, akiket vagányságuk percről percre szépített meg. Rutinos öntözőként így aztán a leglazább lányoknál fejeztük be az estét, akiknek rendszerint a szüleik is lazábbak voltak. Ekkor már az alkohollal is közelebbi ismeretséget kötöttünk. Így lett a húsvét amolyan beavatási szertartás is, annak kipróbálása élesben, hogy mit tesz a gyanútlan szervezettel, ha a tojáslikőr összekeveredik a fröccsel vagy az óvatosan ízlelgetett pálinkával. Sok ténfergés és hányás vezetett rá minket a helyes útra, mert az atyai tanácsok valahogy akkor is leperegtek rólunk, a tapasztalatot viszont csak a hülye nem hasznosította.
Kimondatlan szabály volt egyébként, hogy húsvét hétfőt nem követte a röpdolgozatok és feleltetések keddje, mert a másnaposság ritkán segítette a matematikai érzéket, a dátumok pontosságát vagy a kovalens kötés ma is rejtélyes mibenlétének feltárását. Nehéz gőzben párállott az osztály, a pacsulit még nem vitte ki egészen a sampon, a gyomrunk pedig bőven eregette a meggyötörtség súlyos felhőit. Regenerálódtunk.
Mit lehet mindebből átadni Dusinak, az új generáció képviselőjének, akinek csak most kezdenek bokrosodni a locsolási teendői? A nagyváros hamar lekoptatja a locsolkodás intimitását, könnyen üres gesztussá sorvasztja. Egyelőre még ott tartunk, hogy a decsi rokonokat öntözgetjük a hagyomány szellemében: vödör, hideg víz. Ahogy a nejem gombnyomásra meséli, őt tizenhárom éves korában frissítették fel így utoljára a néptáncos ismerősei (jól tették, mert azóta sem hervadt el), és a gyerek mindent megadna, ha megint hallhatná az anyja tiltakozását. Még nem tudja, hogy a cseperedő lányok lelke igencsak összetett, az ellenkezés éles hangjaiba a boldogság mélyebb, s nehezebben kihallhatóbb hangjai vegyülnek, a sok nem közé az önfeledt igenek, s bizony hosszú évek, keserű tévedések és csontrezegtető eufóriák kellenek ahhoz, hogy ezt egy férfifül szét tudja választani. (Még ma sem megy százszázalékos biztonsággal.) A húsvéti locsolkodás ezekről a hangokról is szól, a piros tojás másik, cseppet sem árnyékos oldaláról. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen büszke leszek, hogy velem teheti meg az első lépéseket ebben a birodalomban.
