A néző, ha rászánja az időt és hajlandó belefeszítenie magát a történésekbe, ugyanúgy bekészíthet valamilyen italt, hátradőlhet a fotelben, elnyújtózhat az ágyban. Azzal igazolja magát, hogy ő most egy felelős állampolgár, aki számára fontos hazája sorsa. De valójában pihen. Elemelkedik a hétköznapoktól, átringatja magát a nagypolitika mesevilágába, amelybe ma ő is váltott egy jegyet – ha elment szavazni, ha nem. Izgul a hőseiért, a csapatáért. Várja, merre billen a játék, hogyan alakulnak a tőzsdei számok, kinek jön ki a kártya, ki rúg több szavazót a hálóba.
Türelmetlen. Hallgatja a sok-sok szakértőt, de idegesítik az okoskodásukkal. Ő is tudja, hogy az nyer, aki ma több szavazatot kap, tisztában van az előrejelzésekkel, igen, ha itt meg itt így sikerül mozgósítani, akkor úgy lesz. Nézi a helyszíni tudósításokat, a rövid nyilatkozatokat, fantasztikus, a politikusok feszülten várják az eredményeket, és remélik, hogy a pártjuk nyer, mert mindent megtettek a győzelemért. Átesik a versenyzők bemutatásán, na, ki az esélyesebb, billeg vagy nem billeg a körzet. Jönnek a statisztikák. Valaki ugyanott négy éve veszített ugyanaz ellen, de akkor sütött a nap, más diadalmaskodott az önkormányzatin, de most vajon megkapja-e a környező falvakban is a voksokat.
Jó, megvan a feszültség, gyerünk már. És igen, be lehet kapcsolni az öveket, indulnak a számok. De nem tart sokáig az izgalom. Jön a biztos, unalmas rajt-cél Fidesz-győzelem. Kétharmaddal, ahogy szokott. A győztesek örülnek, a vesztesek lógó orral magyarázkodnak: ezt ki kell még elemezni, nem szabad csüggedni, most már azzal kell foglalkozni, mi lesz négy év múlva. Az elemzők még értékelgetnek, miből született a diadal, hol voltak hibák, mi a tanulság. Aztán valahogy vége, de aludni nehéz.
Mindez három, hat, esetleg nyolc órában. Ki mennyire akarja megadni a módját. Utólag az egész értelmetlennek, meddőnek, elnyújtottnak tűnik. Pedig nem lehet másképp csinálni. Kiemelkedő közéleti eseményt kell követni élőben, amíg lehet tartani a nézőben az érdeklődést, a feszültséget, majd szépen levezetni, segíteni a történtek feldolgozását. Ez egy folyamat, hagyni kell, míg lezajlódik, nem kellenek hozzá nagy gondolatok, attrakciók. A tévék két ponton hibázhatnak: technikai problémák csúszhatnak be, nem sikerülnek a helyszíni kapcsolások, lemaradnak eseményekről. Vagy unalmasan beszélő, nehézkesen fogalmazó szakértőket ültetnek be a stúdióba. Nos, az idei választási műsoroknál egyikért sem érheti kritika a csatornákat. A TV2 ugyan kicsit színtelen volt, de egészében mindenkinél minden klappolt. A Partizán és a 24.hu közös műsoránál is, ami igazolta, hogy ma már a neten is lehet szinte bármilyen műfajban minőséget produkálni. Ezt a vállalkozást egyébként tartalmilag is ki lehet emelni kicsit a sorból: Gulyás Márton és Krizsó Szilvia stúdiójában sokféle vendég, szakértő váltotta egymást, és a választás alakulásán túl érdekes közéleti, társadalmi témákat is körbejártak.
Alapvetően a hangütésre sem lehet panasz. A Hír TV-től az ATV-ig mindenhol kulturáltan, visszafogottan jelent meg a politikai elkötelezettség. De valahogy mégis sápadtra sikerült ez az este. Hiányzott az ünnepi emelkedettség, nem lehetett érezni az esemény súlyát. A vártnál jóval nagyobb volt a Fidesz győzelme, és az ellenzék veresége, mégis elég egykedvűnek tűnt a reagálás. Mintha a háború nyomasztó tudata, a vele kapcsolatos szorongások rátelepedtek volna a hangulatra. Nem tudott átélhetővé válni a súlya. Valami fontosabb lebegett felette. Ami valóban sokat változtathat az életünkön, de semmi befolyásunk rá. Miközben gyakorolhattuk apró demokratikus jogunkat, kiszolgáltatottnak éreztük magunkat.
Talán jobban illett volna most a választási műsorokhoz egy kicsit több érzelem. Főleg ellenzéki oldalon.
Igazán plasztikusan egyedül Rónai Egon mert elkeseredni. Jót tett a műsorának ez az őszinteség. Volt min keseregni, és lett volna min felháborodni is. Nyugodtan lehetett volna gyalázatosnak minősíteni, hogy az ellenzéki politikusok többsége magára hagyta az eredményvárón a miniszterelnök-jelöltet a közös kudarccal, megkérdőjelezve ezzel az összefogás hitelességét. A szurkolók hazamehetnek a vesztes meccs vége előtt, de a játékosoknak a sípszóig tart a megpróbáltatás. Hogyan bízzunk ilyen emberekben, hogy képviselnek minket, közösen kidolgoznak valamilyen alternatívát, és minden erővel küzdenek érte? És a miniszterelnököt is ordítva lehetett volna elküldeni a francba. Vigyoroghat, tömjénezheti magát, énekelhet, hazudozhat kedvére Brüsszelről, a nemzetközi baloldalról. Győzött, boldog. De az ukrán elnökkel ne szórakozzon! Azzal, aki bajban van, akit tényleg el akarnak taposni, de kitart, és valóban véráldozatokkal harcol országával egy nagyhatalom serege ellen. Őt hagyja ki mondókájából, és kímélje meg gúnyos mosolyától! De képtelen rá. Amivel Orbán Viktor végleg bebizonyította, hogy egy bunkó. Igazi joviális fasiszta.
