Az április 3-i szerbiai választások hajszálpontosan feltárták a szerbiai politikai zűrzavart. Feltárták és elmélyítették. Aleksandar Vučić, jelenlegi államfő az elnöki választásokon az első fordulóban 59 százalékkal fölényesen győzött, de pártja, a Szerb Haladó Párt mindössze 42,97 százalékkal a legerősebb szervezetként került ki a küzdelemből. Többé nem alakíthat egyedül kormányt.
Az első részeredmények arra utaltak, hogy esetleg a Vajdasági Magyar Szövetséggel (VMSZ) ingatag többségre tesz szert, amit az elnök be is jelentett, de a végén kiderült, hogy a VMSZ hat helyett csak öt képviselői mandátumhoz jutott, minek folytán a két párt koalíciója nem elegendő a kormányalakításhoz.
A VMSZ-ben egyébként elégedettek a választási eredményekkel. Nem az a gond, hogy a két évvel ezelőtti kilenc helyett most csak öt VMSZ-képviselő ülhet be a parlamentbe, hanem az, hogy már két évvel ezelőtt a kb. 180 ezer magyar választópolgár közül 71893-an szavaztak a VMSZ-re. Már akkor felmerült a kérdés, hogy hová tűnt több mint 100 ezer magyar választópolgár. Most viszont 57955-en szavaztak. Szabadkán és Zentán a magyaroknak mindössze 20 százaléka szavazott rájuk. Szóra sem érdemes, derül ki a Magyar Nemzeti Tanács lapjainak kommentárjaiból. Pártszempontból nyilván a választási eredmény sikerként könyvelhető el, azonban nemzeti szempontból ez kétséges. Viszont a Családi Kör hetilap vezércikke szerfelett érdekes adatra derít fényt. Aleksandar Vučić 59 százalékkal nyerte meg az elnökválasztást, de a magyarlakta Tisza mente túltett az országos átlagon! Zentán Vučić nagy fölénnyel győzött (73,02), a rekordot viszont Magyarkanizsa állította fel (76,48). Ez azt jelenti, hogy a Tisza menti magyarok megbocsátottak Aleksandar Vučićnak, ami nyilvánvalóan Orbán Viktor és a VMSZ érdeme. Fátyol került a múltra!
Ez a fátyol azonban csupán a vajdasági magyarokra vérvényes, Szerbiában továbbra is tombol a múlt, amelyet Milošević bukása után kellett volna tisztázni. Zoran Đindić 2001-ben ült be a kormányfői székbe, de mielőtt tisztázhatta volna, 2003 márciusában gyilkosság áldozata lett. A végrehajtókat letartóztatták, bíróság elé állították, azonban a gyilkosság politikai hátterére mind a mai napig nem derült fény. Utána a nacionalista Koštunica vette át a hatalmat. Đinđić politikáját pártja, a Demokrata Párt nem tudta folytatni, amikor újból hatalomba került, hiszen az Ivica Dačić vezette Szerbiai Szocialista Párttal (Milošević pártjával) koalícióban kormányzott. A koalíció árát a Demokrata Párt megfizette, a Đinđić által megfogalmazott politikai identitása elhalványult, a belső frakcióharcok következtében felaprózódott és a továbbiakban már nem játszott fontos szerepet.
Đinđić szorgalmazta az EU-hoz való csatlakozást, ennek köszönhetően Szerbia bekerült a nemzetközi politikai vérkeringésbe, reformokat kezdeményezett, amelyek halála után befejezetlenek maradtak. Halála után a népszerűtlen Đindićből legenda lett, miközben Szerbia egyre inkább jobbra fordult. Szerbia Đinđićet gyászolta és a nacionalista Koštunicát ünnepelte.
2012 után a Vojislav Šešelj pártjából kivált Szerb Haladó Párt vette át a hatalmat, de csak annak árán, hogy koalícióra lépett a Szerbiai Szocialista Párttal. A haladók nem jutottak a Demokrata Párt sorsára, sőt, szatellitpárttá formálták Dačić pártját. Dačić pedig meghajolt és türelmesen kivárt. Ehhez a nagykoalícióhoz csatlakozott a Vajdasági Magyar Szövetség is. A 2012 utáni korszakban Aleksandar Vučić Szerbia karizmatikus vezetőjévé nőtte ki magát, fölényes győzelme tehát idén áprilisban is várható volt, népszerűsége rendkívül magas, annak ellenére, hogy pártjának népszerűsége csökkenőfélben van.
Csak részben igaz az az állítás, hogy ezen a választáson fordult Szerbia erőteljesen jobbra. A fordulat már a tízes évek elején végbement, miután Vučić vezetésével a kilencvenes évek rangos politikusai átvették a hatalmat. Tévedés lenne azonban teljesen egyenlőségjelet tenni Vučić és Milošević közé, hiszen Vučić új szint vitt be a szerbiai politikába: meghirdette az Európai Unióhoz való csatlakozás prioritását, és ezen, de csak ezen a ponton vállalta a đinđići örökséget, ugyanakkor erőteljesen hangsúlyozta a NATO-ellenességet és az oroszbarát politikát.
Közel tíz évig Vučić sikeresen játszotta a hintapolitikát az EU és Putyin között. Élvezte Angela Merkel támogatását és kiérdemelte Vlagyimir Putyin kitüntetését. Merkel szerbiai búcsúlátogatása valóban megható volt, a német kancellár nagyobb megértést tanúsított Vučić, mint Orbán Viktor iránt. Ugyanakkor Putyin belgrádi látogatása valóságos diadalmenetre hasonlított. Számtalan szerbiai város díszpolgára lett, így például Újvidéké is, amit a város polgármestere ma sem hajlandó visszavonni.
A hintapolitikának azonban ára volt, amit Vučić az idei parlamenti választásokon kénytelen volt megfizetni. A veszélyt érzékelve szemet hunyt afölött, hogy a kilencvenes évek háborús bűnösei egyre kitüntetőbb szerepet kaptak. A hágai bíróság által háborús bűnösnek nyilvánított Ratko Mladić falfestményei díszelegtek Belgrád, Újvidék, Niš és más szerbiai városokban, egyre több horogkereszt csúfította a házak falait, komoly kampány indult Đinđić gyilkosainak rehabilitálása érdekében. Ennél is fontosabb, hogy a nemzetállam-építés során egyre erőteljesebb hangot kaptak a nacionalista csoportosulások, a kormánypárti médiumokban pedig felerősödtek a Putyint dicsőítő szlogenek és az EU-ellenes hangok. A szélsőjobb „üzent” Vučićnak, amit ő azzal szándékozott semlegesíteni, hogy a pártját egyre inkább jobbra terelte.
A saját csapdájába esett bele. Történt ugyanis, hogy a választási hajrában az orosz intervenció felszínre hozta azokat az ellentéteket, amelyek a szerbiai társadalomban látensen mindig is fellelhetők voltak. Ezúttal azonban felerősödtek és a választási kampány „titkos fegyverévé” váltak. Érdekes, hogy az orosz intervenció egyes országokban a szélsőjobb erősödését idézte elő, másokban viszont a gyengülését. Szerbia az első csoportba sorolható. A szélsőjobb nyíltan támogatta Putyint, a Szerb Szocialista Párt Dačić-tyal az élen pedig erőteljesen hirdette az orosz-barátságot. Dačić odáig ment, hogy még a Szerb Haladó Párt nagygyűlésén is az „orosz anyánkról” szónokolt. Vučić elnök viszont továbbra is kitartott a hintapolitika mellett, igaz némileg halkabban, de továbbra is hangsúlyozta az EU-csatlakozás fontosságát, miközben erőteljesen hangoztatta Szerbia hagyományos orosz-barátságát is. Ez azonban nem segített. Balszerencsére közvetlenül a választási hajrában Szerbia az ENSZ közgyűlésen megszavazta az orosz agressziót elítélő nyilatkozatot. Hiába magyarázkodott Vučić, hogy Szerbia iszonyú nyomás alatt volt, és hiába ígérgette, hogy semmi áron nem vezeti be az oroszellenes szankciókat, a szélsőjobb előretört és a Szerb Haladó Párt passzív védekezésre kényszerült, Vučić pedig „kiérdemelte” a nemzetáruló címet. Az új helyzetben egyszerre három szélsőséges párt jutott be a parlamentbe: a Remény koalíció (5,4 százalék), a Dveri (Oltáriszentség) koalíció (4 százalék) és a Fogadalomtevők pártja (3,9 százakék).
A választások éjszakáján Vučić elismerte balfogását. Szerbia jobbra tolódott, panaszkodott, és sajnálattal állapította meg, hogy pártra a választási kampányban teljes gőzzel a Đilas vezette, „ősellenségnek” nevezett Európa-párti Együtt Szerbia győzelméért koalíció ellen vívta harcát, miközben a szélárnyékban a szélsőjobb pártok ellenállás nélkül nyomultak előre. Vučić keserű nyilatkozata azonban nem csak őket célozta meg, hanem tegnapi szövetségesét a Szerbiai Szocialista Pártot is, amely a kampány során sokkal erőteljesebben hangoztatta a Putyin-barátságot, mint Vučić, és eddigi legnagyobb sikerével (11,6 százalék) éppen a Szerb Haladó Párt radikálisabb részét hódította el. Ivica Dačić pártelnök az oroszbarát szlogenek hangoztatása közben bejelentette, hogy a kormányfői posztra pályázik. Dačić kivárt, nem kívánt többé szatellitpárt lenni, hanem zsarol. Ez pedig azt jelentené, hogy Vučić elnök kénytelen lesz korrigálni eddigi hintapolitikáját.
Paradox helyzet született: a fölényes győzelmet arató politikusnak a választásokat megnyerő pártja magára maradt. Elvben élhetne az orbáni „centrális erőtér” stratégiájával, de csak elvben, hiszen Szerbiában nem létezik balliberális szárny. Liberális párt a rendszerváltás után önállóan nem jutott be a parlamentbe. Tulajdonképp Đinđic kormánya sem nevezhető baloldalinak vagy liberálisnak, akkor sem, ha annak bizonyos elemeit használta. Đinđić meggyilkolása után pártja inkább a jobbközépen foglalt helyet. Ugyanez érvényes az európai irányú ellenzéki pártokra. Legfeljebb egy mérsékelt pártkoalíció a 4,3 százalékkal parlamentbe jutó Muszáj rendelkezik szerény baloldali színezettel. A Szerbiai Szocialista Párt ugyan baloldalinak nevezi magát, de elfogadta a neoliberális gazdaságpolitikát, nacionalizmusával pedig radikálisan eltávolodott a baloldali értékrendtől. Putyinizmusával pedig a masszív jobboldaliságot vállalta, tehát jobbról kerülte volna meg szövetségesét, Aleksandar Vučićot.
Ezen a választáson kiviláglott a harmincéves szerbiai történet minden gubanca. Élet-halál harcot vívtak egymással az európai irányvételű ellenzéki pártok és a kormánypárt, annak ellenére, hogy a választásokat eldöntő kérdésben az egyik és másik blokk is hasonló elveket vallott: mindketten az EU csatlakozás hívei, teljes mellhosszal hirdetik Koszovó megtartását, egyaránt NATO-ellenesek, elutasítják az oroszellenes szankciókat, és az Oroszországhoz fűződő szoros kapcsolatot kívánják ápolni. Az Európa-párti ellenzékkel való szövetség a Szerb Haladó Párt belpolitikáját ingatná meg, a szocialistákkal vagy a szélsőjobb pártokkal való koalíció pedig a külpolitikáját. Az egyik változat nagyobb demokráciát, a másik pedig nagyobb orosz-barátságot helyez kilátásba. Az a kérdés, hogy Vučić számára melyik a kevésbé rossz. A győzedelmes patthelyzetben Vučić nem köthet koalíciót az európai irányultságú ellenzékkel, hisz ezzel megfelezné szavazótáborát. Az ellenzéki pártok sem léphetnek koalícióra Vučić-tyal, mert ezzel elvesztenék hitelességüket. Marad tehát a kompromisszum a Szerbiai Szocialista Párttal, amelyben mindkét fél engedményeket tesz. Bizonyos jelzések szerint Ivica Dačić belenyugszik abba, hogy mégis jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, s hajlandó lesz feladni kormányfői ambícióját, attól való félelmében, hogy az esetleges új választások az ellenzék esélyeit növelnék. A szerbiai választások valójában elodázták az ország jövőjéről való döntést.
