Az évfordulók néha meglepetésként érik az embert. Nahát – mondtam magamban – nem is gondoltam volna, hogy éppen 50 éve jelent meg „A növekedés határai”, a Római Klub jelentése. (Meadows, D. et. al 1972. The Limits to Growth: A Report for the Club of Rome’s Project on the Predicament of Mankind). Fél évszázada – ahogy visszaemlékszem – a világ, ha nem is egyszerűnek, de részeiben többé-kevésbé jól megismertnek tűnt. A gazdaság, a környezet, a társadalom, vagy éppen a politika „mozgástörvényeit” az adott tudományterület kutatói viszonylag pontosan feltárták. Ezért volt olyan meglepő, hogy egy sor területen a változások nem követték az elfogadott elméletek által felrajzolt pályát. És ami még érdekesebb, fokozatosan kiderült: ennek oka kevésbé a szaktudományok korlátozottsága volt, mint inkább az, hogy az ember – nagy hatású eszközöket megalkotva – a világát komplexebbé és szorosan összekapcsolódóvá tette. Így az egymástól addig függetlennek gondolt és így is kezelt területek egyre jelentősebben áthatották és befolyásolták egymást, vagyis rendszerekké formálódtak.
A történelmi fejlődés szükségszerű és kedvező velejárója, hogy az ember egyre több hatást volt képes működésbe hozni. Ennek eredményeként az egyének és a közösségek között mind szorosabb gazdasági, társadalmi és kommunikációs szálak szövődtek és ezzel párhuzamosan tranzakcióik olcsóbbá és gyorsabbá váltak. A vasút, a gőzhajó és a távíró, majd a repülés, a rádió és a tévé, végül az elektronikus kommunikáció és a logisztika egyre újabb hullámai szinte észrevétlenül, elválaszthatatlanul kapcsolták egybe a sokáig egymástól független közösségeket, műszaki hálózatokat, gazdasági aktorokat és a természeti folyamatokat. Ennek következményeként életünk nélkülözhetetlen eszközei – a termelő berendezések és az infrastruktúra, a szervezetek és intézmények – fokozatosan egyre sokrétűbbek, összetettebbek és egymást egyre jobban befolyásolók lettek, vagyis rendszerekké formálódtak.
A tudomány hagyományos modelljei sokáig nem törődtek ezzel a „minden összefügg mindennel” kapcsolathálóval. Idővel azonban egyre zavaróbb gondok keletkeztek és fokozatosan megfogalmazódott a felismerés: világunk egyszerű és egymástól független dolgok halmazából fokozatosan, elválaszthatatlanul egybekapcsolódó dolgok és szerveződések rendszereivé formálódott. Ezért a változások pontos modelljének megalkotásához elkerülhetetlen lett feltárni a különböző területek és jelenségek között – az ember tevékenységének eredményként – létrejövő bonyolult kapcsolat-rendszereket. Ezek következményeként ugyanis a korábban egyszerűnek látszó és így is kezelt eszközeink sajátos rendszer-tulajdonságokra tettek szert. A bennük lezajló folyamatok nem követték az „illetékes” tudományterületek várakozásait, hanem egyedi, csak az adott rendszerre jellemző és a korábbi modellek előrejelzéseinek ellentmondó viselkedést mutattak.
Mivel tehát környezetünk egyre „rendszerszerűbbé” vált, megértése egy új tudomány – a rendszertudomány – létrehozását teszi szükségessé. Erre a kihívásra válaszként fokozatosan formálódott ki a jelenség tanulmányozására szolgáló rendszerelmélet (Von Bertalanffy, L. 1956. General System Theory). Ahogyan azután környezetünk megtelt rendszerekkel, egybekapcsolódásuk nyomán egész világunk egyre nehezebben átlátható rendszerré vált. A szakemberek mind gyakrabban szembesültek azzal, hogy a társadalom különböző rendszerei „hajlamosak” lettek a várakozásokkal ellentétesen viselkedni. Ezt a különös tulajdonságot nevezte a „rendszerdinamika” megalkotója a társadalmi rendszerek anti-intuitív viselkedésének. (Jay W. Forrester, 1971. Counterintuitive Behavior of Social Systems). Ez a fogalom a komplex rendszerek a józan észnek és a hétköznapi gondolkodásnak ellentmondó, sőt időnként a tudomány modelljeit is meghazudtoló viselkedésére utal.
Forrester fokozatosan minden a „keze ügyébe” kerülő és az irányítóik szándékainak „ellenszegülő” rendszer viselkedésének elemzésébe belefogott. Először a vállalati rendszerek – a menedzsment életét megnehezítő – anti-intuitív viselkedését tárta fel (J. W. Forrester, 1961. Industrial Dynamics). Ezt követően, a modern városok fejlesztésével foglalkozó várostervezők és a politikusok jószándékú igyekezetét akadályozó folyamatok keletkezését vizsgálta (J. W. Forrester, 1969. Urban Dynamics). Innen azután már csak egy nagy lépés volt hátra: világunk egybekapcsolódó gazdasági, ökológiai, demográfiai rendszereinek viselkedését vette górcső alá. Ennek munkaeszközeként alkotta meg a „Világdinamika” számítógépes modelljét, amely a föld különféle részrendszereinek kapcsolatát számszerűsítette és foglalta egy bonyolult egyenletrendszerben össze (J. W. Forrester. 1971. World Dynamics). Ez a modell keltette fel a Római Klub – a világ állapota iránt elkötelezett magánemberek csoportjának – figyelmét. Kutatócsapatuk Forrester modellje alapján számolta végig – az 1960-as évek végéig rendelkezésre álló adatok alapján – a „világrendszer” várható viselkedését az elkövetkező 130 évben.
Az eredményeiket éppen 50 éve, a Római Klub „The Limits to Growht” jelentése hozta nyilvánosságra. A jelentés óriási érdeklődést váltott ki. Akkoriban önmagában az is újdonság volt, hogy a világ számára ilyen fontos elemzést egy civil csoport – kutatók, vállalkozók, független értelmiségiek összefogva – szervezzen, finanszírozzon és alkosson meg. A résztvevők nem politikai mozgalmakat és nem is egyes nemzeteket képviseltek, hanem az emberiség fenntartható jövőjének feltételeit kutatták. Ennek során bebizonyították: világunk elemezhető a rendszerdinamika módszerével. A számítógépes program által felrajzolt és a jelentésben nyilvánosságra hozott ábrák jól mutatták világunk dinamikáját. Ám az érdeklődés legfontosabb tényezője, hogy az emberek a görbék félremagyarázhatatlan üzenetének hatása alá kerültek: a növekvő népesség, a bővülő fogyasztás, a források kimerülésére és a szennyeződés fokozódik, és mindez elkerülhetetlenné teszi az összeomlást.
A bonyolult matematikai konstrukció – a tudomány sok területeken elért sikereivel a háttérben – a modell helytállóságát érzékeltette, ugyanakkor egy különös félreértésre is vezetett. A rendszerdinamika módszerét ugyanis nem előrejelzések készítésére szánták. Ezzel az eszközzel a rendszerek viselkedésmódja vizsgálható, vagyis feltárhatók a növekedés lehetséges pályái, illetve ezeknek a külső körülmények és a belső feltételek alakulása következményeként bekövetkező módosulásai. Az átlagemberekből, a rájuk ömlő információtömeg ellentmondásos reakciókat váltott ki. A modell alapváltozata ugyanis súlyos kríziseket jelzett előre. A demográfiai görbék lefutásából arra lehetett következtetni: a Föld népessége – valamikor 2040–70 között – megközelítőleg 10 milliárról 7 milliárdra esik vissza. A szakemberek ugyan hangsúlyozták, hogy a jelentést nem szabad – bár sokan mégis ezt tették – elkerülhetetlen próféciaként olvasni. Az embereket azonban nem ez a figyelmeztetés, inkább az időtáv „nyugtatta” meg. Ne feledjük, az 1970-es években vagyunk, és sokan azt mondták magunkban: azt sem tudom mi lesz a jövő héten. Ehhez képest a 70–80 év távlata beláthatatlan messzeségben volt. A többség úgy folytatta életét, ahogy addig, legfeljebb kicsit szorongva.
Ám mégis alapvetően fontos lett, hogy egy olyan számítógépes modellt kaptunk a kezünkbe, amely képes leírni a sok összetevőből és az azokat egybefűző sokféle kapcsolatból álló bonyolult rendszer viselkedését. Így, bár a modell nem mondja meg pontosan, mikor és miért következik be a katasztrófa, cserében viszont kínál egy fontos eszközt: a szimulációt. A modell lehetővé teszi, hogy különböző feltételezésekkel újra-számoljuk, majd ismételten „lefuttassuk” a programot. Így feltárhatók lettek a lehetséges beavatkozások következményei, vagyis a döntéshozó – de akár az átlagpolgár is – „kísérletezhet” a világon. Méghozzá úgy próbálhatja ki ötleteit, hogy – szembesülve annak elkerülhetetlen következményeivel – mégsem idéz elő „végítélet”. Mintha egy repülőgép-szimulátorral játszana: ha egy rossz húzása katasztrófával jár, egyszerűen „Start again”, és újra lejátszhatja a leszállást. Így a valóságos helyzetekben végzetessé váló, véletlenül vagy óvatlanságból elkövetett hibák, késlekedések, mulasztások elkerülhetővé válnak.
Jól tükrözi ezt a lehetőséget, hogy az elmúlt fél évszázad során – a lezajlott változásokat tekintetbe véve – többször újra-számolták a trendeket. Ezek az ismételt vizsgálatok egyaránt szolgálnak jó és rossz hírekkel. A jó hír: van olyan fejlődési változat, amely a világrendszer számára fenntartható pályát kínál. Vagyis, az emberiség rendelkezik mindazokkal az eszközökkel és forrásokkal, ismerettel és bölcsességgel, amivel helyzete stabilizálható. Ám az újrafuttatás azt is megmutatta, hogy az 1970-es évek adatai alapján kirajzolódó – és akkor még csak a XXI. század távolában felsejlő – különböző jellegű krízisek, nemhogy nem tűntek el, hanem – a dolgok természeténél fogva – ma már belátható közelségbe kerültek. Meggyőzően tükrözik ezt a legújabb elemzések, amelyek a különböző valószínűsíthető feltételezések mellett követték végig az alternatív fejlődési pályákat, felkutatva, hogy ezek melyike és milyen feltételekkel kínál stabil világot (Herrington, G. 2020. Update to Limits to Growth. Journal of Industrial Ecology).
Az alapkérdés: kínálkozik-e kivezető út a válságokból, azaz, lehetséges-e szabadulni az egymásba fonódó krízisek béklyójából? Az idézett elemzés négy alternatívát követ végig, aszerint, milyen mértékben módosítja viselkedését az emberiség. Az első forgatókönyv – a „business as usual” (BAU) modell – feltételezte, hogy az emberiség nem változtat alapvetően addigi életmódján. Bár kicsit visszafogottabb lesz, de a világ továbbra is a múlt fogyasztáscentrikus nyomvonalán halad. A szimuláció ítélete egyértelmű: ebben az esetben a világrendszer összeomlása elkerülhetetlen, amit alapvetően a nyersanyagforrások kimerülése idéz elő.
A második forgatókönyv egy – a BAU-hoz képest – a körülményeket jobban tekintetbe vevő, alkalmazkodni igyekvő, de csak kevéssé változó viselkedésű emberiséget tételezett fel. A BAU csődjéből okulva – amelyet a nyersanyagok kimerülése sodor az összeomlás felé - ez a változat abban reménykedett, hogy felfedeznek és kiaknáznak újabb nyersanyagforrásokat. Ám ez a szimuláció feltárta: az összeomlás ebben az esetben sem kerülhető el, legfeljebb azt a környezetszennyezés idézi elő.
A harmadik forgatókönyv a technológiai fejlődésre épített, feltételezve, hogy az a legtöbb problémát megoldhatja. A szimuláció azonban ezt csak részben igazolta vissza: bár a „végítélet” így elkerülhetőnek tűnt, de még ez sem kínált „puha landolást”. A világ ugyan nem omlott össze, de a költségek kezelhetetlenné válása miatt hanyatlani kezdett.
A világ-rendszer stabilizálódását csak a negyedik forgatókönyv tette lehetővé. Ez a változat azonban az emberek fogyasztói viselkedésének és életmódjának alapvető átalakulását, a térségeken belüli és azok közötti különbségek csökkenését tételezte fel. Ilyen feltételek mellett hosszú távon biztosítható a globális rendszer fenntarthatósága. Vagyis a szimulációk egybehangzó üzenete: nem bízhatunk abban, hogy a problémák maguktól megoldódnak és nem dőlhetünk nyugodtan hátra, nem folytathatjuk változatlanul megszokott életünket
Az emberiségnek alapvetően változtatnia kell életmódján, a természeti környezetéhez való viszonyán, a szűkebb és a tágabb közösségek tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolatán. Mindez arra utal, az emberi történelem újabb nagy jelentőségű változása előtt, illetve eközben vagyunk. A körülmények egyszerre érzékeltetik a változtatás kényszerét, ugyanakkor az előttünk álló korlátokat és akadályokat is. Fél évszázada, a Római Klub jelentésének nyilvánosságra kerülésének idején a világ a növekedés lázában égett. A fejlett és a fejlődő társadalmak – ez alól nem volt kivétel az akkori szocialista rendszer sem – különböző problémáikra a gazdasági növekedésben látták a gyógyírt. Ettől remélték a fejlődés felgyorsulását, a fogyasztás növekedését, az életminőség javulását és a társadalmi különbségek csökkenését. Ezért volt olyan félelmet keltő a jelentés üzenete – a „növekedés határai” –, amely arra figyelmeztetett: feltűntek áthághatatlan korlátok és a megszokott módon való továbbhaladás lehetetlen. Ráadásul, a határokba ütközés következménye nem koccanás, hanem súlyos katasztrófa lesz. Ezt a megállapítást azóta minden újabb vizsgálat megerősítette.
A helyzet napjainkra – gondoljunk az éppen kifutó(?) járványra és a szomszédunkban zajló háborúra – inkább kuszáltabbá, semmint egyszerűbbé vált. Az emberiséget – nem függetlenül a „növekedés határaitól” – válságok és krízisek sorozata rázza meg. Életünk áttekinthetetlen kapcsolati hálók alkotta rendszereiben a folyamatosan keletkező, önmagukban nem feltétlenül veszélyes zavarok könnyen elszabadulnak és kezelhetetlenné válnak. Ez az oka, hogy világunk a józan ésszel ellentétes módon viselkedik és ez felkészületlenül érte nemcsak az átlagembereket, hanem a rendszerek irányítóit is. A döntésekért felelősök úgy érzik magukat, mint egy személyautó-vezetői jogosítványt szerzett sofőr, aki egyszer csak arra ébred, hogy az általa vezetett jármű átalakult repülőgéppé, amellyel éppen kényszerleszállást kell végrehajtania. Én – mint a „jármű” milliárdnyi utasának egyike – csak annyit kérek tőlük: legalább gyakoroljanak egy keveset a „Világdinamika” számítógépes modelljén, hogy megértsék, mi is a tét.
