- Bántalmazott szörnyeteg - Keresztes Tamás Frankensteine

Számtalan Frankenstein-adaptáció létezik. Miért épp a Nick Dear-változat mellett tette le voksát? És miben tér el ez az eredeti műtől?

Megragadott ez az adaptáció, mert megtartotta e romantika korában íródott regénynek sajátos naivitását és történetszerűségét. Nagyon izgalmas volt benne az is, hogy amíg a regényben főleg a Frankenstein nevű tudós szemén keresztül látjuk a történteket, addig ebben az adaptációban a Kreatúra szemszögéből, ezáltal pedig sokkal dramatikusabbá válik a szöveg.

Naivitás alatt mit ért?

A szereplők és a jellemek motívumsze­rűek maradtak, vegytisztán hordozzák dramaturgiai jelentésüket és szerepüket. Ettől kicsit meseszerűvé válik a történet, ami közben nagyon is megrendítő. Ez a kettősség számomra rendkívül vonzó volt és sok lehetőséget rejtett. Nagyon meg is érintett, vágytam foglalkozni az anyaggal.

A báb még inkább adta volna a lehetőséget, hogy a horror, a rémtörténet irányába vigye az előadást. Ehelyett filozofikus síkra terelte inkább. Szándékosan kerülték a horror színt, miközben Mary Shelley regénye a horror őse és alaptörténete?

Azt éreztem, hogy ez a történet nem a riogatásról szól. Természetesen az eltaszítottság borzalmát nem szándékoztunk kivenni, a borzongató világa megmaradt, de nagyon lényegesnek és fontosnak tartottam a mélyebb rétegeit a történetnek.

Azonban nem egy értelmezési lehetőség felé viszi a nézőt, hanem többet is felkínál, mind újabb és újabb dimenzióit mutatva meg a műnek.

A regény már eredendően sokrétű, ezt igyekeztem meghagyni, és felkínálni a történetben lévő rétegeket a nézőnek, hogy ő válogathasson a kérdésfelvetések között. Próbáltam nyitva hagyni és nem ráerőltetni semmiféle saját értelmezésemet, megóvni annak a lehetőségét, hogy erről a történetről sokféleképp lehessen vélekedni, sok út mentén lehessen elindulni és sokfelé asszociálni, mert valószínűleg ez egy alapvető tudása ennek a történetnek. Azért is dolgozták fel ilyen sokféleképp, és ilyen kivételesen sokszor.

Akár felnövéstörténetként is értelmezhető a Frankenstein, és ez a gyermek az őt ért hatások, az elutasítások, érzelmi hiátusok hatására válik szörnnyé. Mindeközben működik a Pygmalion-effektus is, amilyennek látják, kezelik, olyanná lesz. Ez azonban felveti a felelősség kérdését is: mikortól lesz saját sarunk, amilyenné válunk, meddig okolható a környezet a szörnyeteggé válásért.

Örülök, ha ezt felveti. Nem biztos azonban, hogy erre tudok választ adni, de talán nem is ez a feladatom, inkább tartom egy ilyen előadás feladatának, hogy fel tudja tenni ezt a kérdést. A pontos választ pedig nem biztos, hogy az elő­adás közben kapja meg a néző, ellenben azt talán láthatja, hogy bizonyos tetteink, amelyekért különböző mértékben vállalunk felelősséget, hova vezethetnek. És persze, a lény önmaga is felelős azért, akivé lesz, nemcsak a környezet lenyomata. Egyszer csak önálló döntéseket hoz. Nyilván determinálja ezeket és a döntések irányát, hogy milyen mintákat kapott arról, ember és ember miképpen néz egymásra és miképpen kommunikál egymással.

A kisebbség, másság elfogadása, a szolidaritás is kulcsmotívum. A Kreatúrától rendre megrettennek, és félelmükben – esélyt sem adva arra, hogy megismerjék – elüldözik. No, de, mi sem feltétlen szavaznánk neki bizalmat. Ki kockáztatná saját vagy szerettei biztonságát, csak hogy megbizonyosodjon, nem tévesek-e előítéletei, nem megtévesztő-e a látszat?

Lehetséges ez is, azt hiszem, ebből is többféle mintát mutat meg az előadás. A történet meg azt mutatja, általánosságban az emberek miként viszonyulnak egy tőlük nagyban különböző emberhez, legyen az sérült, valami miatt taszító vagy más kultúrából való. Amikor aztán a hasonlóan magányos Elisabethtel, Frankenstein menyasszonyával találkozik a Kreatúra, azért felfénylik annak a lehetősége is, hogy van út lélektől lélekig. Sosem értem, miért kell annyira vigyázzunk, különválasztanunk emberfajtáinkat. Jobban hasonlítunk, mint amennyire különbözünk. És hogyha nincsen szolidaritás és együttérzés, az előítéleteinket hagyjuk dominálni, akkor szörnyek termelődnek ki körülöttünk. És azt se feledjük, itt nemcsak megriadnak és óvatosak a másfélével, hanem bántalmazás áldozatává is válik ez a lény.

Istenült mindenható teremtő és teremtett, hatalom és neki kiszolgáltatott egymásrautaltsága is megjelenik. Az alárendelt azonban megbosszulja, ha elárulják, becsapják és nem törődnek vele. Ez akár áthallásos is lehet, vagy már csak mi látunk mindenben politikát?

Azt hiszem, hogy az emberi természet minden korban létrehozza, hogy valamiféle politikai hovatartozás mentén definiáljuk magunkat, és így valóban ez a réteg is benne. Ez a történet a fraktálokat juttatja eszembe, amik olyan komplex mintázatok, hogyha ráközelítek és elmélyedek benne, akkor szinte kozmikus távolságokban egy újabb mintázatot fogok felfedezni, és ha abba a mintázatba is belenagyítok, akkor további újabb és újabb mintázatok nyílnak tovább, amik ugyanolyan komplexek és káprázatosak. Tulajdonképpen a Frankenstein és teremtménye közötti kapcsolat értelmezhető úgy is, hogy egy isteni erő által életre hívott teremtményt látunk, de ha egy másik szintjére megyünk az értelmezésnek, akkor lehet egy apa-fiú kapcsolat, és lehet a hatalom és a társadalom viszonya, és aztán oda is ki lehet lyukadni, hogy az embernek saját magával való viszonya és találkozása. Ezt mind felkínálja ez az anyag. Egy mintázattal szolgál, egy motívummal, amelyet akár át lehet helyezni egy másik alapra, és minden esetben működő lesz.

Viszont akármelyik mintázatot is nézzük, nagyon pesszimista, sötét tónusú ez a beavatódástörténet. Ha a társadalom tagja akar lenni, romlottá kell válnia, bűnbe kell esnie. Érdekes, hogy anyaszínházában is épp nemrég mutatták be a Frankensteint. Véletlen csupán, vagy lehet valami oka, amitől fontosnak tartják, hogy színre vigyék most ezt a hazai színpadokon viszonylag ritkán játszott történetet?

Minden nagyszabású és érvényes műnek ismérve, hogy minden korban úgy tűnik, most a legaktuálisabb. Tíz, ötven, kétszáz, ezerötszáz évvel ezelőtt vagy tíz, ötven, kétszáz, ezerötszáz év múlva. Ez is egy ilyen történet, annyira az emberi természetről és az ember saját magához, illetve emberekhez való viszonyulásáról szól, hogy még jó sokáig aktuális marad majd. Egyébként az alapanyag különbözik a két színházban, a Katonában ott a kerettörténet is és egy kapitány meséli. Izgalmas, hogy egy történetet alapvetően két különböző adaptációban is meg lehet tekinteni, és nyilván maga a műfaj is nagyon különbözővé teszi a két előadást, hiszen a miénk a Bábszínházban készült.