Utoljára tavaly nyáron találkoztunk. Egy dokumentumfilmet forgattunk 1956-ról, arról, hogy a színházi életet miként érintette a forradalom. Görgey Gábor solymári otthonában adott interjút, a tőle megszokott higgadtsággal és eleganciával idézte fel a forradalom sorsfordító napjait, azt például hogy miként reggeliztette meg a Debrecenből Budapestre érkező forradalmár Mensáros Lászlót, vagy milyen barátság fűzte a szintén forradalmár Darvas Ivánhoz.
Kifelé menet büszkén mutatta a háza falán lévő Görgey-családfát. Nem akármilyen családból származott, hiszen az 1848-as szabadságharc honvédseregének főparancsnoka a dédnagybátyja volt. Jóval később később, már idős korában drámát is írt róla. Legtöbbet játszott drámája az első darabja volt, a Komámasszony, hol a stukker?, melyet külföldön is nagy sikerrel játszottak. A mű azt firtatja, ami nagyon érdekelte őt, lehet-e átjárás a különböző társadalmi rétegek között. Mindig is az írást tartotta a legfontosabb feladatának. Arról is beszélt, hogy rövid terjedelemben is pontosnak és hatásosnak kell lenni, de a drámák mellett írt ötkötetes nagyregényt is. Ő írt a magyar sajtóban elsőként tévékritikát, de publikált rendszeresen tárcákat, publicisztikákat is. Minden körülmények között megteremtette, hogy tudjon írni, ebben a súlyos szembetegsége sem tudta meggátolni.
Sok szerepben feltűnt, volt a Magyar Televízióban művészeti vezető, sőt 2002-ben egy éven át kulturális miniszter is. De ahogy ő is mondta, ezek a hatalmi pozíciók sem változtatták meg. Közéleti ügyekben is megszólalt, harcosan kiállt például az újra feléledő antiszemitizmus ellen. Ám mindig is az maradt, amilyennek született, egy igazi polgár, egy kíváncsi alkotó, aki számára az írás volt a legfőbb kifejező eszköz. Most végleg letette a tollat, de a látásmódja, szellemi hagyatéka szerencsére velünk marad. Érdemes vigyáznunk rá.
