;

Tóth Krisztina;Költészet napja;skandináv irodalom;

- Megtanulni úszni (Ferencz Mónika: Búvárkodás haladóknak)

Hátam mögött dél című első kötete egy ötletesen szerkesztett, a hétköznapi élményeket delejes álomjelenetekkel bravúrosan vegyítő nyitány volt. Egyszerre mutatta a kortárs ­fiatal költészet, és igen sajátos és meglepő módon a skandináv kultúra lenyomatát. Meglehetősen kevesen hivatkoznak itthon alkotói szinten is az északi országok költészetére, ráadásul ez az érdeklődés Ferencz Mónika műfordítói érdeklődésében is megjelenik. A szerző el is nyerte később a Szépírók Ju­nior-díját.

Mindig izgalmas kérdés, hogy egy debüt után milyen irányokba lépnek tovább az alkotók. Dolgoznak még a korábbi hangon, vagy valami váratlant húznak, és új dolgokkal próbálkoznak? Ferencz Mónika második, Búvárkodás haladóknak címet viselő könyve az utóbbi kategóriát képviseli. Az előző kötethez képest ezúttal jóval több a kísérletezés és az enigmatikusság, aminek csak örülhetünk, hiszen így nagyobb teret kapunk mi, olvasók. A fülszöveget jegyző Tóth Krisztina szerint „zavarba ejtő” a kötet, és igazat kell adjak neki. Jóval radikálisabb és ezáltal sokszínűbb is lett ez a kötet, mint elődje. Találhatunk itt rúnajelekből, kizárólag női művészek nevéből vagy lexikoncikkekből álló verset, aki pedig igazán figyelmes, annak a tartalomjegyzék is tartogat meglepetéseket. A borítótervező Papp Rita, aki a kiadó kortárs szépirodalmi sorozatának egyébként is igen mutatós arculatot álmodott meg, ezúttal is ötletesen nyúlt a könyvhöz: a mély vízre figyelmeztető közlekedési tábla nem a vásárlók riogatására, sokkal inkább a kötet kvázi alcímeként funkcionál.

A versekben a költői nyelv közvetítésével merülünk alá a tudat és a „tudattalan vákuumjába” némi analízisre. Az első kötethez hasonlóan álomszerű képekben olyan szinte mitologikus tájon kelünk át, ahol előttünk a „csillagképek vágtázó csordái” húznak el, valakinek meg egy „bálnaraj átsuhan fejében” vagy „meghasad egy öreg nő álma / és kirepül belőle egy madár”. Ez az önvizsgálat azonban nem válik öncélúvá, a lírai én narcisztikus önmarcangolásává: a versek a párkapcsolatok mellett, az egyén és a közösség (a kirekesztettek szonettje, az új nő), valamint ember és természet viszonyát taglalják. És eljutunk egészen a költészet forrásvidékéhez. Számos vers foglalkozik – formai szinten is – a versalkotás kérdéseivel (a lényeges szavakat keresve), vagy a költészet funkciójával (kitisztul minden, mélytengeri hangon felcsendül).

Az egzisztenciális és nyelvi kérdéseket a természeti képekkel vegyítő szemléletmód ezúttal is az északi irodalmakat juttathatják eszünkbe. Kifejezetten izgalmas, hogy ez a párhuzam már nemcsak bizonyos költők megidézésében (pl. Maria Wine), hanem egészen mély, nyelvi szinten is jelen van. Legyen szó a rúnaversekről, vagy a skandináv nyelvek hangtani sajátosságait, akusztikáját imitáló képzeletbeli szavakból álló gyűjteményről (pl. „arvaal fn. a köztes holdfázisok elnevezése”; „móla fn. ritkán használt, világos színárnyalat, aminek a kikeveréséhez tengervizet és ámbrát használnak” stb.). Ebből is érzékelhető, hogy Ferencz egyáltalán nem tolakodóan, hanem éppen ellenkezőleg, rendkívüli műgonddal, megfontoltan feszegeti a határokat.

A vékonynak tűnő Búvárkodás haladóknak verseire mindenképpen érdemes időt szánni, hogy feltáruljanak a mélyebb rétegek. Egyszerre természetközeli, klasszikus és modern, finoman ívelt és merész versek ezek. És biztos vagyok benne, hogy érdemes lenne északi exportra (is) kínálni. Kevés olyan egyedi hangú, fiatal magyar alkotó van, aki a verseiben ennyire jól beszéli a skandináv irodalmat is. (Scolar Kiadó, 2021. 56 o.)