A Torkolatcsönd még csak a harmadik, de egyben a legmeglepőbb kötete is. 2007-től publikál, hogy értékeli az elmúlt 10-15 évet?
Az ország elmúlt 15 éve jóval viszontagságosabbnak tűnik, mint a rendszerváltást követő másfél évtized. A teljes felnőttéletem az utóbbi 15 évben telt, ez a korszak nyelte el a húszas éveimet. Négyévente jöttek a versesköteteim, mintha egy ilyen anyagnak az érlelése is épp egy parlamenti ciklusnyi időt igényelne. És bár ez véletlen, azért hangsúlyozom mégis, mert az, amit csinálok, nagyon sokszor a társadalmi valóság inspirációjából is születik. A Garázsmenet egy nemzedéki, politikai költészeti megszólalás volt, amelyben egy hagyományos versnyelvet használtam. A Holtidény esetében már voltak experimentális, a szövegből kibeszélő kísérletek. A Torkolatcsönd szövegeinek legtöbbje pedig eleve a megszólalás módjaira igyekszik fókuszálni. Mindemellett továbbra is az érdekel, hogy a korszak nyoma és a tapasztalat művészi időtlensége egyként rögzítődjön a versben. Ezt a kettős kódolást akartam megcsinálni, ugyanúgy, ahogy 15 évvel ezelőtt.
Garázsmenet, Holtidény, és most Torkolatcsönd. Mintha vonzanák a tömör, de sűrű jelentésréteggel rendelkező címek. Miért választ mindig ilyen címet?
– A sűrítésnek a technikája és az én törekvésem arra, hogy minél keményebben, résmentesen, a fölösleget elhagyva szólaljon meg egy adott tapasztalat, valahogy evidensen az összetett szó formuláját követeli ki. Talán most van meg igazán, amit eddig kerestem. A költészetnek van valami mágikus jellege, abban az értelemben, hogy ez egy idegen nyelv az anyanyelven belül. És számomra ezek az összetett szavak „varázsigeként” is működnek. A Torkolatcsönd mint cím eleve sokféleképpen értelmezhető. Maga a csönd legelemibb módon jelöli meg a kötet témáját, a megszólalás nehézségének a kérdéskörét. Az előző kötetekhez képest talán ez a legkonkrétabb cím, és közben a legabsztraktabb is, hiszen eddig a Google-ban sem létezett ez a szó.
És miért éppen a nyelvi zavarokat, a hétköznapi beszéd határterületeit választotta témául?
A valóságban diszfunkcionálisnak tekintett megszólalások (dadogás, afázia, amnézia, demencia stb.) nyelvét idézem meg ebben a könyvben, de nem imitálom. Költészetként minden nyelv ugyanolyan érvényes, nincsen hierarchia köztük. Számomra az volt a döntő, hogy ezt a mellérendelést, demokratizálást lehet-e a költészet által társadalmi kérdéssé is tenni. Hiszen a társadalmi valóságban a nyelvi képességektől függetlenül is vannak elhallgattatott, meghallatlan közösségek, csoportok, egyének. Bizonyos értelemben mindannyian hallhatatlanok vagyunk. Mindannyiunknak van olyan lelki sarka, ami belenémult a múltba, akár gyász, fenyegetettség, elnyomás vagy szégyen következtében. Engem az foglalkoztatott, hogy ez a megkeményedett, néma burok meghasad-e egyáltalán, és hogyan szólal meg a költészet, ami előszivárog, beletorkollva egy könyvbe, tehát a nyilvánosságba.
A kötet elején egy gyerekkori kép látható a szerzőről ábécéskönyvvel a kezében, számos vers pedig gyermekkori élményeket idéz fel. Önéletrajzi alapokon nyugszik ez a kötet?
A szerzői fotótól talán evidensen azt várjuk, hogy olyan életkorban mutassa a költőt, amilyenben az adott könyv írása idején volt. Én a költői nyelvem visszabontásávál együtt a szerzői képet is vissza akartam bontani. Épp azelőttre, hogy a szerző elkezd iskolázódni az ábécéskönyvvel. Ez a képválasztás talán szintén versként kezd működni. Van egy kézírásos szöveg is a kötetben, amit bal kézzel írtam, mert az kezdett érdekelni, hogy elnémult-e valami bennem akkor, amikor leszoktattak a balkezességről. Hasonló, mégis másféle tapasztalat, hogy az életünk melyik szakaszában és mit hallgatunk el magunk elől. Hogy egy felnőtt férfinak a gyerekként elszenvedett apai, fizikai erőszak néma tanúságához milyen szavai vannak, ha vannak egyáltalán. Ha elkerülhetetlen, hogy végül legyenek. Talán a költészet.
Említettük a kísérletezést, az avantgárd hagyomány mennyire hatott önre?
Az az ösvény, amelyen a költészet felé elindultam, az nem avantgárd hátországból vezet. Viszont mindenféle avantgárd hatás ér más művészeti területekről, képzőművészetből, experimentális zenéből és kortárs komolyzenéből. Amíg a Holtidény esetében a képzőművészeti ihletettség volt domináns, most radikálisan a kortárs (komoly)zenei hatások. A zenében nincsenek szavak, ettől a nyelvtől meg van fosztva a komolyzene, viszont éppen az érdekelt, hogy hogyan lehet ezeket az eszközöket használni. Például John Cage 4’33” című darabjának nagyon erős avantgárd gesztusai vannak, tulajdonképpen csak csöndből áll. A zenében nagyon szerves alkotóerő, teljesen magától értetődő eszköz a szünetjel, a költészetben viszont nincs ilyen, ott szavakkal kell a csöndet is elmondani. Nem lehet olyan verset alkotni, mint Cage a zenében, mert az akkor nincs. Esterházy Péterről se gondoljuk, hogy az avantgárd hagyománynak része lenne, mégis, amikor az Iskola a határont lemásolja egyetlen lapra Ottlik hetvenedik születésnapjára, és olvashatatlanná válik a regény, akkor az egyfelől a tiszteletnek, másfelől a továbblépésnek egy nagyon erős, kísérleti gesztusa. Noha nem jelenik meg a Torkolatcsöndben, de az a munka, amit én a saját hagyományommal el akartam végezni, bizonyos értelemben ennek az Esterházy-szőttesnek a visszaradírozása is. A radírozás, a romokból, a néma törmelékből való újraépítkezés volt a fontos, ami persze lehet, hogy újra csak törmelékhez vezet. Clive Wearing zongoraművész (aki retrográd és anterográd amnéziában szenvedett – a szerk.) esetében viszont az emlékezésnek és az ismétlődésnek a funkciója érdekelt, mert a rövid memória folyamatos ismétlődése olyan loopot csinál, ami a kötet szerkezete esetében is működtethető. Hogy a nyelv hogyan veszti el a szavait, hogyan maradnak csak hét másodpercre szava, mit tudsz elmondani, érdemes-e megszólalni ebben a hét másodpercben.
A roncsokról a [ki-be-tűz-he-tet-len] című vers jutott eszembe, ami a tatárszentgyörgyi romagyilkosságok tragédiájával foglalkozik. A visszabonthatatlanság kudarca a társadalmi emlékezet szintjén is megjelenik.
Kaptam egy felkérést a tizedik évfordulóra, és élesen azzal kellett szembesítenem magamat, hogy mit is tudhatok én mondani egy költői esten, Budapest belvárosában minderről, arról, hogy megszűnik a hazám politikai közösségnek lenni, amikor egy ötéves gyereket megölnek a származása miatt. Egyszerre lett kegyeleti, politikai és költői probléma, hogy nem találtam a méltó módját a művészi megszólalásnak. Úgyhogy inkább talált szövegeket vettem használatba: egy helytörténeti beszámolót Tatárszentgyörgyről és egy nagyon steril, jegyzőkönyvszerű leírását a gyilkosságnak. Nem tudtam mást tenni költőként, mint elkezdeni görgetni ezt a kulturális és emlékezetpolitikai szöveghordalékot. Ennek következményeként valamilyen módon mindig elferdült ez a talált szöveg is, hol dadogni kezdett, hol törlések vagy törések keletkeztek a versben, és ekként lett kibetűzhetetlen. De lehet-e valójában máshogy beszélni egy tragédiáról, ha nem a hétköznapi beszédhez képest felforgatott mondatokkal? Kertész Imrének például a Sorstalanságban olyan abszurd, mégis normatív nyelvet kellett találni, amin a koncentrációs tábor élménye leírható. Az a nyelvi munka, amit Kertész elvégzett, számomra nagyon példaértékű volt. Mind poétikailag, mind etikailag jelölte ki azt, hogy mi a nyelv és a kompozíció kötelessége, akkor is, ha mindez közben a kudarccal fenyeget, hiszen még az irodalom sem képes visszafordítani a valóságot.
Az említett nemzedéki és politikai költészet valóban gyakori jelzője a költészetének. Szűknek érzi már ezt a kabátot?
Tulajdonképpen mindig ezt a kabátot hordjuk. Mind a három könyvem az orbáni Magyarországon született, ez a harmadik ráadásul egy világjárvány közepén, és épp zárult a kézirat, amikor kitört egy újabb kelet-közép-európai háború, aminek még nem is látjuk a végét. Az én verseim születésére pedig mindig is hatással van a korszak közérzete. Feltűnnek a szövegekben olyan motívumok, amiket az elmúlt két-tizenkét évben vagy az elmúlt másfél hónapban tanultunk meg, de mindemellett azt is körül akartam járni, hogy az a beszéd, ami hol magánemlékezeti, hol politikai, hol digitális nyomás alatt van, hogyan lesz képes megszólalni egyáltalán. Ebben az akadályoztatásban benne van az egyre táguló online tereink fokozódó zaja, a szobánk mint klausztrofób karantén- és mint világtörténelmi helyszín egyszerre, és az a manipulatív félautoriter rendszer is, amiben élünk. Ezek azok a miliők, ahol ma keressük a csöndet és a szavakat.
