Ugyan ki emlékezne már a nevére, ha nincs az a túszdráma? Az, amikor palesztin terroristák eltérítettek egy olasz óceánjárót a Földközi-tengeren, megöltek és a vízbe dobtak egy tolószékes utast (1985).
Pedig ő igazán nem tehetett a gyilkosságról. Meg sem érte. A sors fintora, hogy így maradt fenn az utókornak: egykori hajója után, amelyet szerényen önmagáról keresztelt el. Merthogy hitvány gazember volt Achille Lauro (1887–1982).
Hosszú életében volt milliárdos tengerfuvarozási vállalkozó és korrupt politikus, sajtómágnás és futballklub-tulajdonos. Világnézetét váltogatta, mint a zoknit. Fasiszta, antifasiszta, neofasiszta, közben kereszténydemokrata és „népi monarchista”. Tehetségesen és gátlástalanul manipulálta a táborát, a nápolyi nyomornegyedek iskolázatlan, babonás lakóit.
Mussolini alatt zsíros állami megrendelésekből, fegyverszállítással szedte meg magát. A háború után Nápoly polgármestereként (1952–57) panamázott, a kikötőváros értékes telkeit passzolta át strómanoknak. Pofátlanul gázolt át törvényeken, közben ökölrázva uszított az üzleti-politikai elit ellen, mintha nem lett volna tagja maga is.
Sovány alamizsnával, makarónit osztogatva vásárolta meg a külvárosi sikátorok szerencsétlen népét.
Cipőt is adott ajándékba: fél párat a választások előtt, a másik lábra valót majd csak utána, ha győzött.
Munkásait kizsigerelte és megfélemlítette. Püspökökkel és camorra-keresztapákkal mutyizott. Privát rohamosztagot verbuvált huligánokból. Kiskorúakat dolgoztatott éhbérért.
Megvonta a gyerekeknek járó iskolai ingyen tejet, de nagy csinnadrattával új stadiont épített, közpénzből a saját focicsapatának. Az SS Napoli meccsei előtt a pályán ünnepeltette magát a közönséggel. Csak a játék, az nem ment sehogy se. Egyszer háromgólos előnyt pocsékoltak el a fiúk, a lefújás előtt tizenegyesből egyenlített az ellenfél Bologna. Erre a felheccelt plebs elözönlötte a gyepet, és randalírozott (1955).
Persze még azt a botrányt is sikerült a maga hasznára fordítania. Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, dicsőítette a csőcseléket, habzó szájjal szidta a bírót, csalást kiáltott, és szokás szerint Észak felé mutogatott. Bűnbakja „Róma” (a központi kormány) volt, „Torino és Milánó” (a fejlett iparvidék). Zagyvaságait laurizmusnak nevezte, önmagát parancsnoknak meg a Dél királyának.
Rendszerint a saját kis szemétdombján kapirgált, de néha a nagypolitikába is beleütötte az orrát. Például a szuezi válság idején, vagy az általa kommunista mesterkedésként átkozott itáliai tengerészsztrájkkor (1959), tehát mindig olyankor, ha a bizniszét fenyegették a történelem viharai. Pénz és hatalom megszállottja volt.
Már a nevét is elfelejtették volna, ha nincs az Achille Lauro túszdrámája. Merthogy megbukott ő is, elúszott az összeharácsolt vagyona, vénségére csődbe ment. Villáit és luxusautóit elárverezték, még a szmokingjait is. A törvény értelmében egy ágyat, egy szekrényt, egy asztalt és egy széket, továbbá két rend ruhát tarthatott meg magának. Az ilyenek mindig megbuknak a végén.