Ilyen vereség után roppant ellenszenves, ha valaki elkezd okoskodni, hogy ő bizony megmondta előre. Nem is akarok mást, mint elérni, hogy egyszer már gondolja át a helyzetét az ellenzék, és tegye fel a kérdést: Hogyan lehetséges ez, ami történt?
Romlott a forint, növekedett az államadóság, egekbe emelkednek az árak, itt ez a szégyenletes Putyin barátság, folynak a pedagógus sztrájkok, baj hátán baj, amerre nézzünk, és közben olyan győzelmet arat a kormányzópárt, amilyet még soha. Nem látja a tisztelt választópolgár a bajokat? De, a többség legalábbis gyanítja, és nem tagadja ezeket. Hát akkor mi lehet az ok?
Az egyik fő ok éppen ez, hogy a baloldal híveinek fogalmuk sincs az okokról, és a kormánypártra szavazókat tájékozatlannak, tudatlannak tartja. Holott nem erről van szó, hanem arról, hogy mást várnak a pártoktól, mint amit az ellenzék kínál.
Három dolgot keresnek a választásokkor, és más nem érdekli őket. Így azt a remek, 72 oldalas programot sem olvassák el, amit a voksolás előtt pár héttel sikerült összehozni. Ez nem irónia: ami benne van, az nem rossz, csak éppen az nincs benne, ami fontos lenne. Régen nyilvánvaló, hogy nem ezen múlik a népszerűség. A 2018-as választáson az akkor még létező Együtt párt jó és részletesen kidolgozott programot készített, a száz oldalt meghaladta, szépen adjusztálták. Ezek után sikerült 0,63 százalékot szerezniük, és aztán megszűnniük. Ezt az Egységben lévő pártok vezetői nem vették észre?
Nem a szakmai programok érdeklik a nagyközönséget, és nem lenne szabad ezért hibáztatni őket, mert nem értenek sem a joghoz, sem a fenntarthatósághoz, és nem is akarnak külön-külön mindenről köteteket végigolvasni.
Mi a fontos? Az egyik a személy. 1990-ben, az akkor igen népszerű SZDSZ-szel szemben az MDF győzött, a „nyugodt erő”. Nem állt ez távol négy év múlva a következő választást megnyerő miniszterelnöktől sem. És mind a két szó fontos: olyan vezetőre van szükség, aki kiegyensúlyozott, nem beszél össze-vissza, hanem kiszámítható, tekintélye van, és olyan erőt sugalmaz, amelyik képes működtetni az intézményrendszert, kezelni a szerteszét húzó sokféle érdeket, nyomulást, kavarást. Az ennek megfelelő személyt – úgy tűnik – most sem sikerült megtalálnia az ellenzéknek.
A másik elengedhetetlen feltétel annak a bizonyítása, hogy ez az erő a nemzet és polgárai biztonságát garantálja. Hogy értünk van, nem a tőkésekért, nem a hatalmi érdekekért, nem elvont eszmékért, hanem igenis, minden körülmények között a népért. Képviseli az érdekeit, megvédi és érvényesíti azokat. Ez aztán általában nem így történik, több törvény módosult az elmúlt években – például – kifejezetten a nagytőke kiszolgálása érdekében és a munkavállaló kárára, vagyis pontosan az ellenkező módon. De erről nem szólt a propaganda, azt viszont a kormánypártok meggyőzően hangoztatják, minden alkalmat megragadva harsogják, hogy NER a nép javát és akaratát szolgálja.
A harmadik fontos tényező az önazonosság segítése. Az emberek szeretnek önmagukkal azonosnak mutatkozni, sőt bele is betegszenek, ha ez nem sikerül. Igyekeznek azt mutatni, hogy van világképük, értékeik és határozott véleményük. Ám ez a mai roppant összetett társadalmi, gazdasági, ökológiai helyzetben egyáltalán nem egyszerű feladat. És ki venné a fáradságot, hogy eligazodjon az álhírek, a manipulatív csúsztatások, az egyértelmű hazugságok és az elméletek sűrű szövevényében?! A vallási és a nemzeti elkötelezettség azért erősödött meg ennyire, mert világos, egyszerű, felfogható tartalmat kínál az identitáshoz. Szilárd talajt tesz az emberek lába alá, amin büszkén lehet állni és délcegen feszíteni a díszmagyarban, vagy magasra ugrálva róla kiabálni, hogy Ria, Ria, Hungária!.
Az Egységben Magyarországért kiknek segíti ezt az önazonosságát? Sokaknak, igen, azoknak, akiknek erre nincs szükségük, mert a szakmájuk, vagy a vagyonuk, vagy a közéleti szerepük ezt már megadta számukra. Nekik nem kell keresgélniük, ők tudják, ők tanulták, sőt tanítják is, ők megírják és megszervezik. Ők az egyéniség sérthetetlen szabadságát igénylik, hogy meglévő és igen hasznos képességeiket korlátlanul érvényesíteni tudják a közjó érdekében. És ezt is teszik, valóban, csak az a baj, hogy ezt kevesen értik, és ők azzal nem tudnak azonosulni, amivel egy kutatómérnök, viszont nyilvánvalóan ők vannak – Budapest kivételével – erős többségben.
Ám meg lehetne teremteni az egyéni és nemzeti teljesítményekre büszke, szűkebb és tágabb környezetéért és közösségeiért felelős, hazáját szerető és építő, sikeres magyar és európai világpolgár nimbuszát. Új önazonosságra kellene módot adni, ezt tanítani, a médiában terjeszteni, ahelyett, hogy a meglévőt gúnyolná sok olyan értelmiségi, aki szebb feladatra is alkalmas lenne.