Emlékeznek még, milyen elképesztően hosszú idő tudott lenni régen tizenkét év? Hatéves kis tökmagként beültünk az iskolapadba, és tizennyolc évesen, az érettségi után felálltunk belőle. Most pedig eltelt ugyanannyi.
Ha visszagondolok rá, csak a veszteséget látom. A legjobb barátom még a második ciklus elején költözött el Angliába, amikor a pedagógus-fizetéséből villamosbérletre sem telt. A testvérem családostul a harmadik győzelem után állt odébb: pechükre civil szervezeteknél dolgoztak. A lapomat, ahol felnőttem és ahol tisztes karriert építettem, addigra már bezárták – gazdasági okból, naná. És ne haragudjanak az érzelgősségért, de nem tudom elfelejteni apám tekintetét, amikor felmérte, hogy ő ennek az egésznek már nem fogja megérni a végét.
Ezen a tizenkét éven gondolkodom napok óta. Mint középkorú nő állítólag a Fidesz legmasszívabb bázisa volnék, és tegyük most fel, hogy nem történik meg velem mindaz, amit felsoroltam: akkor mit látnék bennük? Mi, középkorúak fiatal felnőttként, ambícióval telve értük meg a rendszerváltást, szinte állon vágott a csoda, hogy van választásunk, a világ kinyílt, a döntéseinknek tétjük van. Hogy lehet a ránk szakadt szabadság és normalitás, a működő demokrácia korából zokszó nélkül átzsilipelni egy olyan rezsimbe, amelyik bizonyos szempontból még rosszabb is annál, amitől 1990-ben megszabadultunk? Hogyan működhetett az aljas, gátlástalan agymosás négyévről négyévre, immár harmadszor is?
Nem találok más magyarázatot, mint hogy túl készületlenül érte a magyar demokráciát a Fidesz legelső, 1998-as győzelme. A létbiztonság-trabant-szotüdülő világ felrobbanásának sokkja még nem múlt el addigra, a demokrácia intézményrendszere nem gyökeresedett meg eléggé, és Orbán fiatal kora dacára megtalálta azt a nagy szimbólumokkal operáló, atyáskodó, nemzetvezetői modort, amely sok idősebből az ismerősség, a fiatalokból a lelkesedés reflexét hívta elő. Ellenzékben elég volt csak az összetartást sulykolni, újfent kormányon pedig ez a frusztrált közeg nem óhajtotta már látni az erdőt. Elég volt neki a fa, hogy magyarok vagyunk, üldözöttek vagyunk, de akkor is: újra meg újra győzünk.
Ez nem pusztán megtévesztettség vagy információhiány, ez klasszikus Stockholm szindróma. Amit az ellenzéki szavazó lopásnak, elnyomásnak, cinikus hazudozásnak, a demokrácia felszámolásának, a józan ész és a jó erkölcs tudatos semmibevételének lát, azt a fideszes választó legfeljebb járulékos veszteségnek érzékeli. Hiszen csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
Ha a holnapi választáson sikerül az ellenzéknek legyőznie a hívők hitének gátlástalan kihasználóit, akkor ott áll majd a következő, még nehezebb feladat: segíteni kell valahogy feldolgozni a hívők mérhetetlen csalódását is. Ahhoz, hogy ők ne érezzék ezt az országot olyan pokolinak, amilyennek mi tapasztaljuk immár tizenkét éve, a létező legbölcsebb politizálásra, a demokrácia alapoktól való újjáépítésére lesz szükség. Hogy önzetlen, bölcs, önmérsékletre és a nemzeti érdeket egy percre szem elől nem tévesztő politikusokra is, azt nem is említem. Az alap.