– Milyen az élet most Angliában?
– Kifejezetten nyugodt. A feleségemmel Bristolban élünk egy kertes házban, mely egy hat és fél hektáros parkra néz. A karantén alatt költöztünk ide. Korábban Londonban éltünk, de a járvány alatt értelmetlen volt a fővárosban lakni. Itt kétharmadannyiból megélünk, mint ott, és megszerettük a várost. A feleségem kezét a kiköltözésünk másnapján kértem meg. Úgy gondoltam, ha már feladta értem az életét, mire várjak még? Arra meg külön büszke vagyok, hogy a pandémia még közelebb hozott minket egymáshoz. Már azt is közösen határoztuk el, hogy a politika miatt elhagyjuk Magyarországot.
– Mit tart a rendszer legnagyobb bűnének?
– A kormány kommunikációja gyűlöletre neveli az embereket, miközben az olyan szektorokat, mint a gazdaság és az oktatás, tönkretették. Utóbbi miatt esélyes, hogy egy olyan generáció nő fel, mely a logikus gondolkodásra kevésbé képes, és a tudást sem tiszteli. Persze, húsz évvel ezelőtt sem volt fantasztikus az oktatásunk, de azóta még inkább romlott a színvonal. A javulást azonban csak hosszú távú programmal lehet megvalósítani. Az embereket európai értékek1re kellene nevelni.
– Mikor kezdődhet el a kilábalás a problémákból?
– Amikor Oroszország erőt és lendületet veszít. Persze ez sem jelent feltétlenül gyökeres változást, de fel fogunk lélegezni. Ebben reménykedek, és hiszek is. Az ország problémáit viszont ezután is nekünk kell megoldani. És ezalatt nemcsak a gazdasági jellegű problémákra, hanem a mentálisakra is gondolok. A társadalom hozzáállásán kellene javítanunk.
– Mikor jött el a pont, amikor azt érezte, fel kell szólalnia a NER ellen?
– Öt-hat évvel ezelőtt. Akkor még nagyon hittem abban, hogy lehet közvetíteni bal- és jobboldal között. Szerettem volna, ha érvek által, és viszonylag érzelemmentesen lehetne hidat képezni az emberek között. Az elmúlt öt-hat évben viszont olyan szinten durvult el a párbeszéd, hogy nincs az a híd, ami össze tudná őket kötni. Már nincsenek érvek, csak érzelmek. Persze valahol logikus ez a politikai fordulat, amikor a választók egynegyede-egyharmada funkcionális analfabéta, akik értelmezni sem tudnak egy szöveget.
– Hogyan lehetne ezen javítani?
– Értő olvasás gyakorlásával, majd azzal, hogy a fiatalt nem a lexikális tudás, hanem az önálló gondolkodás elsajátítására ösztönözzük. Hogy ne csak nézze a híreket, de vizsgálja is meg, igazak-e. És lássa az összefüggéseket. Manapság viszont az emberek egybites, kész válaszokat várnak. Az az értelmiségi réteg pedig, amely képes és hajlandó is az értő olvasásra, egyre inkább a pálya szélére vagy akár külföldre szorul. Jelentős részük már Bécsben, Berlinben, Londonban vagy New Yorkban él.
– Ahogy az országot, úgy a kultúrát is megosztotta a rendszer. Miként élte meg a CEU-, az MTA-, az SZFE-ügyeken átívelő időszakot művészként?
– Mielőtt Magyarországról eljöttem, nemegyszer esett meg velem, hogy a színházak, amelyekkel dolgozni szerettem volna, közölték, hogy jó, amit csinálok, szeretik, de nem tudnak alkalmazni, mert hangosan kritizálom a kormányt. Legtöbben azért nem akartak velem dolgozni, nehogy elessenek a támogatásoktól. Ami érthető. Ezért sosem haragudtam senkire. Tisztában voltam vele, hogy a magyar művészeti élet finanszírozásában fontos szerepet kap a pártpolitikai identitás.
– Ezt az Operában is tapasztalta?
– Eleinte marketingesként dolgoztam ott, majd 2014-ben az operatársulatom, a Moltopera produkciójában, énekesként is bemutatkozhattam a Házban.
A színpadon sosem az a kérdés, hogy egyetértek-e a másikkal politikai kérdésekben, hanem hogy szakmailag együtt tudunk-e működni. A Moltoperában persze olyan művészekkel vettem körbe magamat, akikkel emberileg is egy hullámhosszon voltunk, de a politika sosem volt központi téma közöttünk. Aztán, amikor hangosan kezdtem kritizálni a kormányt a blogomon, előjöttek a különbségek, de ez így volt az intézményen kívül is.
– Miért kezdett blogot írni?
– Bizonyos értékeket vallok, és ezekről szívesen beszélek. Amúgy baromira nem akartam politikai témákkal előhozakodni, csak azt vettem észre, hogy Magyarországon nincsen olyan téma, amit ne hatna át a politika. Ha most arra kérném az olvasót, hogy gondoljon egy témára, ami nincs átpolitizálva, rögtön gondba kerülne. Mondok párat: oltások, sport, művészet, közlekedés, menekültek. Mindegyikben benne van a politika.
– Milyen reakciókat kapott, amikor leírta a véleményét?
– Rendesen megkritizáltak. Amikor csak egyszerűen az emberi jogok tiszteletéről írtam, akkor én lettem a nagy liberális megmondóember. Miközben én itt, Angliában jobboldalinak számítok. Arról nem beszélve, hogy van egy latinnyelv-vizsgám, Shakespeare-t olvasok eredetiben és operaénekes vagyok. Ezek inkább konzervatív értékekről árulkodnak, nem?
– Szakadtak meg barátságai ebben a kiélezett, esztelen kultúrharcban?
– Konkrétan a kultúrharc miatt nem. Azokkal az emberekkel, akikkel a kultúrába pártpolitikát akartak erőltetni, alapból nem lettek a barátaim. Aki a művészetet át akarja politizálni, azzal eleve nincs miről beszélnem. A művészetnek amúgy is az a lényege, hogy merjünk kísérletezni, akár olyan témákat felvetni, amelyek szokatlanok. Az a kulturális mű, amelyik nem feszeget határokat, nem izgalmas. Ezeket a határokat pedig nem lehet kontrollálni. Ez művészietlen álláspont.
– Ezt az Operaházban is érzékelte?
– Talán a műsorban. Idővel feltűnt, hogy Amerikában sokkal több a kortárs darab, mint nálunk. Otthon viszont sokkal hangsúlyosabb a Verdi–Puccini-vonal. Persze, amíg a nagyközönség az Aidát sem tudja egykönnyen befogadni, addig meg van kötve a műsorszerkesztő keze. Nem biztos, hogy érdemes olyan darabot elővenni, amit nem tudnak értelmezni. Szóval nem az a kérdés, kell-e játszani Traviatát, hiszen kell játszani. A kérdés az, hogy beengedünk-e merészebb darabokat. Olyat, mint mondjuk a Jerry Springer: The Opera, amelyben Jézus és a Sátán háromperces duettet énekel. Zseniális darab, de lehet, hogy a magyar közönségnek túlságosan polgárpukkasztó lenne.
– A közbeszéd megreformálása, a kulturált párbeszéd létrehozása a céljai közé tartozott. Vannak még reményei?
– A Covid alatt sok minden változott bennem. Írtam például a témáról egy cikket, amelyhez három nyelven százötven tanulmányt használtam fel. A Szegedi Tudományegyetem biológusprofesszora lektorálta, rengeteg orvos osztotta meg, és a Magyar Orvosi Kamara ajánlotta hírlevélben. Dolgoztam vele egy hónapot, félórás olvasmány volt. Amikor kiposztoltam, három percen belül érkezett meg az első komment, melyben hazugnak neveztek. Akkor értettem meg, hogy létezik egy réteg, mellyel érvelés szempontjából semmit sem tudok kezdeni.
– Mit gondol, miért sikerül a jobboldalnak úgy kormányoznia, hogy az ország másik felét lenézi, sértegeti?
– Mert rátapintott egy igényre. A Fidesz kutatásokkal mindig jól felméri a hívei igényeit és azt szolgálja ki, agresszíven kommunikálva. Ilyen szempontból az egyetlen valóban célzottan kommunikáló párt Magyarországon. Más kérdés, hogy ez jó vagy rossz. Nem is érdekli őket, hogy az ország másik fele erről mit gondol, amíg a saját táboruk elégedett. Eközben meg barbarizálódik a közbeszéd. Mondjuk, ez nem csak hazai sajátosság, Amerikában is ezt látom.
– A NER megbicsaklott Putyin ukrajnai agressziója miatt. Ad ez okot reménységre, hogy a világ jobboldali és szélsőjobboldali populistái háttérbe szoruljanak?
– Nevezzenek kincstári optimistának, de szerintem nagy változás elején állunk. Egy idő után a világban leköszönnek azok a politikai vezetők, akik az ötvenes, hatvanas években szocializálódtak. Egy orosz szempontból rosszul sikerült ukrán háború a NER-nek is véget vethet. A világnak az új, fiatalabb generációra van szüksége a vezetésben, amelyik nem a hidegháborús gondolkodást viszi tovább.
– Mit várna egy ellenzék által alakított kormánytól?
– Hogy álmot adjon az embereknek. A mai magyar társadalomnak ugyanis nincsen közös álma. És ezalatt nem gazdasági álmot értek, hanem egy olyan közös, pozitív célt, melyért az emberek össze tudnak kapaszkodni, és azt tudják mondani: ezért érdemes küzdenünk. És ez a cél nem a kétszáz forintos csirke far-hát, hanem, hogy a gyerekeinkre egy olyan országot hagyjunk, amelyben érdemes élni.
