Az, hogy ma már egyre kevesebbet hallunk az ózonlyuk okozta problémákról, annak a példátlan nemzetközi intézkedéssorozatnak köszönhető, amit a kormányok tettek a megoldásért. 1987-ben fogadták el az országok a Montreali Protokolt, amely az ózonkárosító vegyületek kivonását célozta: az 1990-es és 2000-es évek elején sikerült is a CFC-k (freon) termelésének és felhasználásnak mennyiségét megfelezni, és 2009-ben már a veszélyes anyagok 98 százalékát is kivezették a piacról. ,,Nincs már okunk arra a riadalomra, mint régebben. A montreáli egyezmény vitathatatlanul sikeresebb, mint bármilyen más klímavédelmi megállapodás” - mondta Laura Revell, az Új-Zélandi Canterbury Egyetem docense. Ez az egyetlen klímadokumentum, amelyet minden ország elfogadott és aláírt.
A hetvenes évek végén vette észre Jonathan Shanklin, a British Antarctic Survey meteorológusa, amikor Cambridge-ben elemezte méréseinek adatait, hogy a déli sarkvidék fölött vékonyodik az ózonréteg. 1984-ben az antarktiszi Halley Bay kutatóállomás felett már egy harmadával csökkent a vastagsága. 1985-ben Shaklin és kollégái publikálták eredményeiket, amelyek szerint ennek a halogénezett szénhidrogének (CFC) az okai, amik az aeroszolos flakonokból és a hűtőgépekből, klímaberendezésekből kerülnek az atmoszférába - tudható meg a BBC cikkéből. Az ózon legfőképp a 10-50 kilométeres magasságban lévő sztratoszférában van jelen, és számunkra legfontosabb szerepe, hogy megvéd minket a Nap gyilkos UV-sugárzása ellen. Az akkori felfedezésekkel még a tudósok sem feltétlenül értettek egyet, úgy vélték a CFC-k hatása maximum 2-4 százalékos csökkenés lehet, és természetesen nem fogadták el az ipar képviselői sem, akik szerint termékeik ártalmatlanok voltak. Mario Molina és Sherry Rowland - akik felfedezésükért 1995-ben Nobel-díjat kaptak - azonban már 1974-ben jelezték, hogy a CFC-k lyukat üthetnek az ózonrétegen, és ez 1985-ben már nyilvánvaló volt, valamint az is, hogy ez sokkal gyorsabban folyik a feltételezettnél. Az pedig, hogy ez a jelenség miért az Antarktisz térségében volt ilyen mértékben megfigyelhető, az amerikai Nemzeti Óceáni és Atmoszférikus Igazgatóság kutatójának, Susan Solomonnak a megfigyeléseiből derült ki: az ezt okozó kémiai folyamatoknak ugyanis az ottani téli, rendkívül hideg sztratoszférában kialakuló felhők felszíne az ideális. Az ózonlyuk mérete a műholdas megfigyelések szerint 20 millió négyzetkilométer volt, ami az emberek egészségét, a természetes és mezőgazdasági növények növekedését, a halak, rákok, fitoplanktonok szaporodását is veszélyeztette.
A 2016-os Kigali Kiegészítés, amely a HFC-k korlátozást célozta, 2100-ig 0,5 fokkal mérsékelheti a globális felmelegedést, összességében 2 millióval kevesebb bőrrákos megbetegedés és milliókkal kevesebb szürkehályog előfordulását jelenti évente a világon. Ugyanakkor még nincs itt az ok a teljes megelégedésre. 2050-ig bárhol a Földön előfordulhat az ózonlyuk létrejöttéhez hasonló esemény, mint ahogy az ma még minden tavasszal kialakul az Antarktisz felett. A 2050-es évekre várható, hogy az 1980 előtti állapotok helyre állnak.
Az említett anyagok mellett veszélyt jelenthetnek még az ózonrétegre a vulkánkitörésekből származó gázok és a műtrágyafelhasználás során felszabaduló nitrogén-oxid is. Ami tehát eddig az ózonréteg védelme során történt, biztató, de viszonylag egyszerűen, egy-két kemikália korlátozásával elérhető volt. A klímaváltozás egészének a megoldása sokkal összetettebb feladat.
