„Bármikor és bármiről lehet olvasni a gyereknek. Legfeljebb nem fogja érdekelni – mert vagy nem érett meg rá, vagy nem is érti, miről szól, amit olvasunk neki. Ezért nem is lehet vele összezavarni. Vagy megérti ugyan a történet egyes részeit, egyes rétegeit, de mindig csak azt és annyit, ami az életkorának, saját fejlődési szintjének, érdeklődésének megfelelő” – mondja erről dr. Lovász Andrea gyermekirodalom-kutató, aki szerint a mesék egyik fontos ismérve, hogy mindegyik hallgatójának, olvasójának csak olyan mélységig kell belemerülnie az adott mesevilágba, amennyire képes rá. Ha van olyan, hogy „belső mozi”, azaz a gyerek szövegértési, szövegfeldolgozási stratégiája, ahogyan vetíti magának a hallottakat, képeket, érzéseket kapcsol hozzájuk, akkor úgyis csak annyit képes vizualizálni, amennyit a saját képalkotó fantáziája lehetővé tesz.
A mesék nyelvére fordítva: ha a sárkány feleségül vehet egy királylányt, vagy disznóbőrben lakhat egy királyfi, akkor éppen úgy a mesevilág természetes része lehet egy kisgyereknek, hogy egy királyfi a másik királyfi párja, mint az, hogy forrasztófűvel vissza lehet ragasztani a levágott fejet.
Bízzunk a gyerekeinkben!
A kutató szerint a nagyobb gyerekeknél is a reprezentáció a kulcsfogalom ezekben a kérdésekben: a fontos az, hogy az a bizonyos érzékenyebb téma milyen formában, milyen kontextusban kerül a gyerek elé. „Ha a történetekben az olyan témák, mint az azonos neműek házassága, etnikumok helyzete, a válás, a halál magától értetődően, azaz nem sztereotíp helyzetben, hanem a mindennapi élet természetes részeként jelenik meg, azzal nagyon sokat tettünk a nézőpontátvétel, az érzékenyítés, az empátiás készség, az elfogadás erősítéséért” – mondja Lovász Andrea. A gyermekirodalom-szakértő szerint az lenne a legfontosabb, hogy a gyerekkönyvek, akárcsak a kulturális élet többi aspektusa, a társadalmi sokféleség lehető legszélesebb körét képezzék le, hogy a lehető legtöbbféle emberről, élethelyzetről, sorsról meséljenek. Összezavarni csak azzal lehet a gyereket, ha erőszakoltan, mintegy felkiáltójellel, számára érthetetlen dolgokkal kell találkoznia. Ha arról akarunk vele mindenképpen beszélgetni, amit nem ért, ami egész egyszerűen nem érdekli, vagy ha olyan (lelki) terheket akarunk ráruházni, melyek elviseléséhez még nem elég erős.
„A célzott, erőszakolt érzékenyítés lehet kontraproduktív: nem elfogadás, hanem elzárkózás lesz az eredménye. Talán a megoldás az lenne, hogy bízzunk jobban a saját gyerekeinkben. Ők tudják, hogy mikor milyen információt képesek és akarnak befogadni. Vagyis szólnak, ha unalmas egy könyv” – mondja a kutató, hozzátéve, ne legyünk idealisták, hiszen elég sokrétű kérdéskör az, hogy gyerekkönyvtémaként mi jelenhet meg, hogy milyen olvasnivalóból válogathatunk a kicsiknek. Utóbbit az határozza meg, hogy az adott kor, adott társadalom mit minősít éppen kényes témának, és éppen mit tart károsnak, veszélyesnek a gyerek fejlődésére nézve.
A normák jelenkori állása szerint
„Ne felejtsük el, hogy olvasmányt majdnem mindig a felnőtt választ a gyereknek. Ha nem is politikai értelemben, de mindenféleképpen hatalmi kérdés ez: az aktuális felnőtt társadalom által teremtett és működtetett diskurzus olyan hatalmi keret, amelyik meghatározza, hogy egy adott témáról hogyan lehet beszélni, milyen témák számítanak tabunak, és melyek jelenhetnek meg gyerekkönyvekben. Mindenképpen látnunk kell, hogy ez nem egy rögzített, örök érvényű princípium, hanem egy folytonos mozgásban, alakulásban lévő társadalmi, szociálisan és kulturálisan meghatározott diskurzus jelenkori állapota csak” – mondja Lovász Andrea. Néhány évvel ezelőtt vagy néhány év múlva más politikusok, más oktatási szakemberek, más gyerekpszichológusok, más könyvkiadók, más reklámszakemberek egészen mást gondoltak és gondolnak arról, mi a jó, mire van szüksége a gyereknek.
„Ma már elképzelhetetlen, de az 1950-es években azért minősítették károsnak az ifjúság számára A Pál utcai fiúkat, mert negatív az a tanárkép, amit bemutat” – hozza a példát. Nem megkerülhető szempont, hogy kultúr- és oktatáspolitikai állapotoktól majdhogynem függetlenül a gyerekkönyvpiac mozgásai is legalább ennyire befolyásolják azt, hogy miről szóljanak a gyerekkönyvek: vannak népszerű írók, trendműfajok, globális, európai vagy nemzeti szintű divattémák, és a könyvkiadók abból élnek, hogy el kell adniuk a könyveket. „Másfelől míg a kisebbeknek kizárólag felnőttek választanak olvasnivalót, addig a kiskamasz korosztálytól felfelé egyre inkább a gyerekek egyéni ízlése lesz a döntő.
Ezért van az, hogy minél kisebbeknek szól egy adott könyv, annál konzervatívabb témaválasztású, annál kevésbé nonkonform – néhány jól sikerült, berobbanó könyvtől eltekintve –, legalábbis ma Magyarországon.”
Megtiport Meseország
Tavalyelőtt egy mesekönyv épp így robbant be a magyar köztudatba, mivel – kortárs magyar írók tolmácsolásában – olyan témákat ábrázolt, melyek korábban rendkívül ritkán fordultak elő a hazai gyerekirodalomban: a Meseország mindenkié szereplői között ott van Koni, az őzlány, aki agancsot szeretne; Bence herceg, akit nem vonzanak a fiúsnak tartott elfoglaltságok; a görög mitológiából ismert Kaineusz, a fiúvá változott lány; Picur Panna, a roma kislány, aki a világ legapróbb lényeinek segítve talál rá a Tündérkirályfira; Vas Laci, az elhagyott és örökbe fogadott fiú idős szülőkkel; Róza, aki korán elvesztette édesanyját, és szenvedélybeteg édesapja mellett csak saját erejére támaszkodva nőtt fel és jutott el a bálba; és végül a herceg, aki egy másik herceg mellett leli meg a szerelmet. A mesekönyvet a homoszexuális és transznemű szereplői miatt Dúró Dóra, a Mi Hazánk parlamenti képviselője látványosan, kamerák előtt bedarálta. Ennél jobb „reklámot” azonban nem is csinálhatott volna a kötetnek, érdeklődő szülők ezrei rohamozták meg a könyvesboltokat, hogy a különleges érzékenyítő mesekönyvet megvásárolják. Mások talán őszintén meghökkentek, és azt kérdezték magukban, vajon nem korai-e ilyen témákról mesélni a még erőteljes fejlődésben lévő gyerekeknek?
Nagy M. Boldizsár újságíró, a Meseország mindenkié szerkesztője erről azt mondja: „Ha azt gondolja valaki, hogy a gyerekek túl kicsik még ahhoz, hogy az LMBTQ+ emberekről tanuljanak, az azért van, mert a felnőttek nagy része csak a szexualitás szűrőjén képes az LMBTQ+ emberekre nézni. Pedig az LMBTQ+ identitás az összetett személyiségünknek csak az egyik eleme, ráadásul születésünktől fogva, és ez nagyon nem egyenlő azzal, hogy felnőtt emberek milyen szexuális életet élnek – magyarázta nekünk. – Az LMBTQ+ reprezentáció a gyerekirodalomban és az iskolában mindössze arról szól, hogy bemutatjuk: vannak gyerekek, akiknek egy anyukája és egy apukája van, másoknak két anyukája vagy két apukája. A családok sokfélék lehetnek, és ezzel nincs semmi baj. Vagy a nemi identitással kapcsolatban elmeséljük: van, aki fiúnak, van, aki lánynak, és van, aki egyiknek sem érzi magát, mert nagyon sokfélék vagyunk ezen a téren is, ahogy a magasságunk, az alakunk és a bőrszínünk szerint is” – mondja a szerkesztő. Szerinte ha arról kezdünk el beszélni egy gyereknek, hogy valakinek van egy anyukája meg apukája, nem fogja azt firtatni, hogy mit szoktak csinálni az ágyban, és ugyanígy nem jut eszébe akkor sem, ha azt hallja, hogy valakinek két anyukája van. Ezt már a felnőttek – jelen esetben a képviselőnő – fantáziája teszi hozzá.
Az aggodalom árt igazán
„A gyerekeknek nincs kialakult koncepciójuk a szexualitással kapcsolatban, azaz képesek anélkül tanulni az LMBTQ+ emberekről, hogy a szexualitás szűrőjén keresztül néznének rájuk. Ha bármilyen új hatás éri a mai gyerekeket az inkluzív mesék hatására, az az lesz, hogy látják, LMBTQ+ emberek, romák és más kisebbségi csoportok tagjai is lehetnek mesehősök, a létezésük nem tabu, lehet róluk beszélni, már most is, nem csak egy bizonyos kor felett. Felnőttként és a gyerekkultúrát alakító szakemberként azt hiszem, nagy felelősségünk van abban, mit közlünk a gyerekeknek e témákkal kapcsolatban, illetve mondunk-e róluk bármit, vagy a hallgatással azt üzenjük, hogy a jelenlegi társadalmi normáktól való minden eltérés természetellenes és rossz” – véli a szerkesztő. Tudományos érveket is hoz erre: „A Georgetown Egyetem kutatása szerint a gyerekek átlagosan hétéves korukban tudják magukról, ha melegek, a nemi identitásukkal pedig már két-három éves korukban tisztában vannak – tehát jóval azelőtt, hogy ismernék a szexualitás és nemi identitás valódi koncepcióját” – mondja Nagy M. Boldizsár, hozzátéve, e korai felismerések miatt mondják azt gyakran LMBTQ+ emberek, hogy „mindig is tudtam, hogy más vagyok”. A Meseország mindenkié történeteiben e megfontolásból mutatják be úgy az LMBTQ+ szereplőket, hogy egyáltalán néven neveznék a felnőttek által használt terminusokat – nem ezek a fontosak ugyanis, hanem maga a reprezentáció.
„Az igazi kérdés tehát nem az, hogy mikortól érdemes vagy nem érdemes a témáról olvasni a gyerekeknek, hanem az, hogy mi, felnőttek mikor fogadjuk el, hogy léteznek LMBTQ+ emberek, akiknek bizony van gyerekkora is. Illetve mikor tudjuk magunk mögött hagyni azt a téves elképzelést, hogy a heteroszexuális és cisznemű emberek értékesebbek, tapasztalatuk a világról megfelel az általános emberi tapasztalatnak, reprezentációjuk pedig jogosan szoríthatja ki másokét. A meleg mesehősök miatt nem érdemes annyira pánikolni, ennél jóval fontosabb, hogy önmagunkon dolgozzunk szülőként és pedagógusként. Legtöbben persze jó szándékból féltik a gyerekeket. Gyakran előjön az érv, hogy az LMBTQ+ emberek élete nehezebb, ezért jobb otthon kerülni a témát, nem kell megerősíteni a gyereket már ilyen fiatalon a vélt vagy valós identitásában, hátha csak egy átmeneti állapotról van szó. Akik tehát kerülik a problémát, gyakran nem is látják, ők maguk mennyire részei a problémának. Sok szülő homofóbiája aggodalomnak álcázva jelenik meg, de a gyerek átlát ezen és átveszi a félelmét, a szégyenét – magyarázza Nagy M. Boldizsár, aki szerint egyetlen gyerekre sem mondhatjuk azt: túl fiatal ahhoz, hogy mellé álljunk. – A legtöbben nem értik, miért fontos már egész kicsi korban megerősítést kapnunk azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van velünk. Nem is várhatjuk el, hogy a többség értse, hiszen számukra természetes, hogy nem kell magyarázkodniuk és szégyenkezniük a nemi identitásuk és szexuális orientációjuk miatt, mert egy heteronormatív társadalomban élünk.”
Külföldi sikerhullám
Amióta a Meseország mindenkié című kötet megjelent, már számos nyelvre, köztük angolra, németre, hollandra, szlovákra is lefordították – utoljára talán Janikovszky Éva könyvei voltak külföldön ennyire népszerűek. De vajon a hazai politikai viharoknak köszönhető, vagy ennyire szeretik a kötetet külföldön is? „Az, hogy politikai eszközként használták Magyarországon a könyvet, kétségkívül nagy láthatóságot adott neki, a legtöbb külföldi kiadó politikai hírekből értesült róla. A darálást és a kormányzati reakciókat követően azonnal érdeklődni kezdtek a kézirat iránt a világ legkülönbözőbb részeiből, és több nyelvterületen indult verseny a jogokért” – mondja Nagy M. Boldizsár, kiemelve, a kiadók természetesen el is olvasták a kötetet, mielőtt megvásárolták volna a jogokat – a HarperCollins például több szakmai lektor véleményét is kikérte, heteken át tanácskoztak, végül pedig minden angol nyelvterületre megvették a jogokat, és előterjesztették a szöveget a nívós PEN Translate Awardra, amit a könyv angol fordítója, Anna Bentley el is nyert. „A nemzetközi gyerekirodalmi szakma pozitív visszajelzése nagyon sokat jelent számunkra, például, hogy a könyv felkerült a Fehér Hollók 2021-es listájára, amelyen, ahogy ők mondják, kétszáz kiváló minőségű nemzetközi gyermek- és ifjúsági könyv szerepel. Nagy izgalommal várjuk a német visszhangot is, az Amazon.de oldalon mindenesetre a március 17-i megjelenés óta listavezető a könyv a gyerekkönyvek kategóriájában, míg az összesített listán a második. Ahogy a könyvet kiadó Stern egyik újságírója mondta: nincs olyan ország a világon, ahol elmondhatnák, hogy túl vannak a homofóbia, transzfóbia, szexizmus és rasszizmus okozta problémákon, az ezeket tematizáló, inkluzív mesékre mindenhol szükség van.”
Jóval több a fiú hős, pedig a lányok többet olvasnak
„Abban minden fejlődéslélektani szakember egyetért, hogy a kisgyerekeknek elsősorban kötődésre, biztonságra van szüksége. És az, hogy egészen kicsi gyerekként, az éntudat megjelenésével együtt vagy később, kamaszodván milyen viselkedési mintákat tanul a gyerek a számára biztonságot nyújtó felnőttektől, kortársaktól, mindig viszonylagos” – mondja Lovász Andrea gyermekirodalom-kutató, hozzátéve, aki ennek az elvárásnak megfelel, azt „normálisnak” minősítik, aki nem, azt „deviánsnak”, vagyis a fiús lányok és a lányos fiúk egyaránt furcsák.
„Szülőként szinte lehetetlen ma itthon elérni, hogy ne hassanak a gyerekekre ezek a nemi sztereotípiák, hiszen a mindennapjaink, az egész világunk ezekre épül, és a változás csak nagyon lassú, és a gyerekkönyvekben tetten érhető változás még lassúbb. Egy mai óvodás határozottan tudja, milyenek a fiúk és a lányok, és milyennek kell lenniük a fiúknak és a lányoknak, és tagadhatatlan, hogy a mai gyerekkönyvek folyamatosan erősítik ezeket a sztereotípiákat – még a legújabb, leghaladóbb szerzők gyerekkönyvei is évszázados sémákból építkeznek, szereplőik a kalandvágyó, erős férfiak és a segítő, ápoló, aggódó szerepkörű lányok” – mondja a szakember.
2016-ban készült egy lista, az ötven legfontosabb hazai gyerekkönyvről (2000–2010), ezt 2017-ben vizsgálta meg a nemi szerepek eloszlása tekintetében Pálóczi Bence és Nagy Beáta. Megállapították, hogy a könyvek 21 százalékában lány, 52 százalékában fiú a főszereplő (a többiben lányok is, fiúk is, vagy nem meghatározható neműek), s ez az arány az azóta megjelent könyveket tekintve alig változott. „Véletlenszerűen választottam ki most egy könyvesboltban egy-egy polcot az óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló hazai könyvek közül: az első esetben a 12 százalék és 21 százalék a lány- és fiúfőhősök aránya; a kisiskolások könyveinek 12 százalékában lány a főhős és 38 százalékában fiú. Ami jelentős változás: a könyvek 67 százalékában, illetve 50 százalékában állatok, vagy vegyesen lányok és fiúk a főszereplők. Ha nem is látványos és nem is reprezentatív ez az elmozdulás, annyi mindenképpen látszik, hogy a könyvkiadók egyre több olyan kiadványt jelentetnek meg, ahol lány-fiú páros vagy egy vegyes csapat a főhős, tehát figyelnek arra, hogy a megcsontosodott nemi sztereotípiák ellen tegyenek” – mondja a kutató. Hozzáteszi, hogy a lány főhősök, címszereplők aránya a kamaszoknak szóló könyvekben pedig egyre nő, hiszen a fiúolvasók jó részét elveszítjük 5-6. osztályt követően, mi több, a gimis korosztályban alig találni kizárólag fiúolvasóknak szánt könyveket. A kétség nélkül taroló fantasy irodalomban a főhős neme a legritkább esetben érdekes: a világot megmenteni mindenkinek egyformán kihívás.
