Nagyon sokszor voltam résztvevője olyan beszélgetéseknek, amelyek során azt kellett indokolnom Fidesz-hívő beszélgetőpartnereimnek, miért nem szavazok a Fideszre. A válaszom mindannyiszor az volt, hogy azért, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy olyanokra szavazzak, akik meglopnak. Az esetek többségében valódinak tűnő csodálkozással reagáltak. Szinte egybehangzóan mondták, hogy „érdekes, tőlem még nem loptak semmit”.
Ugyanilyen kicsengésű beszélgetéseknek már sokszor voltam szem- és fültanúja a jobboldali médiumok szinte mindegyikén. Természetesen ezt minden esetben azoknak a jótéteményeknek a felsorolása követte, amelyeket az Orbán-kormányok cselekedtek. A megütközés – ha lehet – még fokozódott, amikor azt mondtam, hogy ezek nagy részét nem vitatom, de ez nem változtat azon, hogy tolvajokra nem voksolok.
A tanulság világos: sok embernek (a többségnek?) a legalapvetőbb gazdasági összefüggésekről sincs fogalma. Az ő tudatukban a lopás azt a „klasszikus” alakzatot jelenti, amikor a tolvaj besurran a nyitva hagyott ajtón, ablakon, és elemeli az órát és az ezüstkanalakat, rosszabb esetben a pénzt. Nekik az olyan fogalmak, mint „közvagyon”, „közpénz” vagy éppen „állami költségvetés” olyan elvont, távoli determinációk, amelyeknek nemcsak a jelentése vész ködbe, hanem még gyanús „úri huncutságok” is. Így aztán nem csoda, ha nem látják át, hogy ha valaki a közpénzből lop, az minden magyar állampolgártól lop, tekintet nélkül a pártszimpátiára.
Ők persze nem tudják (vagy nem akarják tudni), hogy a lopás minősített esetei nem az előbbi példák, hanem a többnyire egy pályázós, előre lejátszott, és ezért éktelenül túlárazott közbeszerzések, az állami vagyon ezermilliárdos nagyságrendű szétosztogatása olyan alapítványoknak, amelyek alapítói jogáról az állam lemondott, ezáltal örökre bebetonozva a szétosztott vagyon kedvezményezettjeit, az állami koncessziók (pl. kaszinók) kijátszása évtizedekre, versenyeztetés nélkül a haveroknak, és még sokáig sorolhatnánk. Mindezen esetek nagy részének közös jellemzője, hogy a NER világában törvényesnek tekintendők, mivel magukkal a méretre szabott törvényekkel ágyaznak meg a lopásnak.
Szívemből beszélt az örökifjú Szinetár Miklós, aki a kilencvenedik születésnapján vele készült tv-interjúban a tőle megszokott szarkazmussal azt mondta, hogy „a demokráciának egy rákfenéje van: az általános választójog”. Persze meg is magyarázta, hogy ezzel arra célzott: sok embernél hiányoznak azok az állampolgári alapismeretek, amelyeket bizony oktatni kellene, és amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy valaki „választópolgár” legyen. Nekem meg erről Márki-Zay „gombás” hasonlata jutott eszembe, még akkor is, ha ezért megkövezés jár – mármint az országot elsöprő többségben uraló NER-médiában. A médiában, amelyiknek döntő szerepe van abban, hogy a választók közül sokan kizárólag a kormányzati sikerpropagandát és az ellenzék hazug lejáratását látják/hallják, mert százszorosan nagyobb pénzügyi forrásból gazdálkodnak, mint a teljes ellenzék. Ennek a forrásnak persze a döntő része a már említett közpénz, amivel a kormány rendelkezik, és amiből választási propagandát finanszírozni minden kultúrállamban ugyancsak lopásnak minősül.
De hogy ne csak általánosítsak: az utóbbi lopás plasztikus esete, ha a kormány közpénzből olyan állami ünnepséget rendez és hirdet a nemzeti ünnepen, amelynek szónoka, a miniszterelnök nettó választási kampánybeszédet mond, amelyben még csak nem is érinti a nemzeti ünnepet. Számomra azért nem változtat a dolgok állásán az sem, hogy – szemben a sajnos évtizedes múltú szekértábor-logikával – szerintem az Orbán-kormányok intézkedései között számos pozitív is volt, mert minden cselekedetük mögött egyetlen végső szempont látszott: a hatalom megtartása és kiterjesztése mindenre (is).
Az előzők miatt akkor sem jelentene fejfájást annak eldöntése, hogy hova szavazzak, ha az egyesült ellenzék esélyei reménytelenek lennének. Persze sokakkal együtt ennek a fordítottját kívánom. Azonban a választásnak lehet egy olyan – remélhetőleg nem megvalósuló – eredménye, amely szerint a Fidesz – immár negyedszer – ismét kétharmadot szerez. Ebben az esetben már nem lehet hivatkozni az ellenzék széthúzására, fragmentáltságára. Egy ilyen eredmény azt jelentené, hogy az ország – nesze neked ötvenhat és nyolcvankilenc szelleme – a de facto egypártrendszert választotta, és immár nem lehetne magyarázatként használni a „mi lett volna, ha összefognak” típusú számításokat.
Akkor viszont – egy már nem élő klasszikust idézve – „a krumplileves legyen krumplileves”. Azaz az ellenzéknek nem szabadna negyedszerre is a biodíszlet szerepét és a megélhetési politizálás címkéjét vállalni, hanem be kellene látni, hogy megmérettek és könnyűnek találtattak. Végülis a politikusi léten túl is van élet – léteznek még más, „polgári” foglalkozások is. Sok korábbi politikusnak talán nem is ártana megismerkedni velük. Akkor Orbán Viktornak is igaza lenne, aki már 1998 decemberében megmondta, hogy „a Ház ellenzék nélkül is működik”. És legalább a világ pontosan tudná, hova sorolja hazánkat. Nem lennénk egyedül a világban. Legfeljebb az Európai Unióban. Az meg kit érdekel?