– Amikor a könyvük nemrég megjelent, nyilván nem gondoltak arra, hogy hamarosan egy jelen idejű történelmi trauma feldolgozásához is segítséget nyújthat majd a családoknak, ifjúsági közösségeknek. Milyen új olvasatot ad ez a helyzet?
– Pár hete interjút készített velem egy szlovákiai magyar–történelem szakos tanár, aki elmesélte, hogy a férje katona, és a hatéves kislányuk megkérdezte tőle a könyv elolvasása után, hogy akkor apa is ilyen rossz dolgokat csinál? A pedagógus azt mondta, hogy ezek után százszor meggondolja, bevigye-e a könyvet az osztályába, mert a gyerekek váratlan és nagyon nehéz kérdésekkel tudják a felnőtteket szembesíteni. De ez még a háború kitörése előtt volt. Azóta sok minden átértékelődött mindannyiunkban.
Ilyen dolgokról – a hétköznapi történelemről – a gyerekekkel nem igazán szoktunk beszélni, nem szoktuk őket elrémiszteni azzal, hogy háború nem csak a múltban vagy távoli országokban lehet. És hogy nemcsak Rákóczit meg Kossuthot, az iskolai ünnepségeket jelenti, és nemcsak emlékművek őrzik a nyomaikat, hanem a családunk is. Nem engedjük olyan közel hozzájuk a történelmet, hogy megértsék, mindig is befolyásolta a hétköznapi emberek életét, és hogy most is folyamatosan zajlanak az életünket így-úgy meghatározó történelmi események. A fejezetek végén szereplő kérdések abban segítenek, hogy azonosítani tudjuk, miként hat a történelem és a társadalom a családunkra, és így a mi mindennapi életünkre, és hogy ezzel milyen mintákat viszünk tovább. A háború mindezeknek különös aktualitást ad, a híradó kockáin megjelenő mai gyerekek, akik a háború elől menekülnek, még közelebb hozhatják hozzánk a 70-80 évvel ezelőtti gyerekeket (nagyszüleinket, dédszüleinket), akik hasonló traumákat éltek meg.
– Ijesztő a ráismerés: úgy tűnik, egy generáció sem úszhatja meg a háború valamiféle megélését itt, Európában. Szabad ezt tudatosítanunk magunkban, a gyerekekben? Illetve azt, hogy a világ nem egy biztonságos, pihepuha hely, és hogy a világ vezetőit nem mindig a jó szándék vezérli?
– A mi gyerekeink már szinte egyáltalán nem találkoznak betegséggel, halállal. A korábbi korok gyermekeinek természetes volt, hogy a beteg rokon otthon fekszik, és a tiszta szobában van felravatalozva a nagypapa vagy akár a testvér. Tudták, hogy bármikor, bárkivel, bármi megtörténhet. Ezt az üzenetet közvetítették a népmesék is. Az évszázadok közös kincsét-tudását sűrítő mesékben ott a gonosz mostoha, aki meg akarja ölni a kislányt, menekülni kell otthonról, ki, a sűrű, sötét erdőbe, ahol a boszorkány vár. És a tarisznyában csak a hamuba sült pogácsa van. Ezek a mesék felkészítették a gyerekeket arra, hogy történhetnek rossz dolgok, és reményt is adtak arra nézve, hogy sikerül majd túljutniuk rajtuk. Kapaszkodókat biztosítottak, az anyáknak pedig segítséget a világ bemutatására.
Ha kipárnázzuk a gyerekek világát, akkor megsokszorozódik a sokk, amikor apa rossz diagnózist kap vagy anyát kirúgják a munkahelyéről, mert sztrájkolt.
Azt szeretjük gondolni, hogy a világunk egy biztonságos hely, de láttuk az elmúlt 15 évben Magyarországon is, hogy családok ezrei vesztették el az otthonaikat, mert elszállt az euró és a svájci frank. És a lakáshitelesek tragédiája csak egy a sok jelenség közül, ami traumaként jelenhet meg egy mai magyar gyermek életében.
– A jelenlegi helyzet ad-e okot, lehetőséget arra, hogy a családot ért történelmi traumákról beszélgessünk? Eljött-e a pillanat a családi legendárium fellapozására?
– Abszolút! Hétvégén jártam a szülőfalumban, ahol egy helytörténeti rendezvényen egy idős néni elmesélte, hogy mennyire félt, amikor az apját elvitték katonának. Ötéves volt, az anyjának pedig meg kellett művelnie a földet. Azt mondták neki, hogy nem szabad a házban maradni, ha hallja a repülőket, le kell mennie a pincébe, de nem mert. Leült a diófa alá, ott sírt. Most van egy 12 éves dédunokája, és a kislányt mindenhova kísérgetik a szülők. Nem lehet egyedül hagyni, nem megy a nagymamához sem éjszakára, mert annyira fél a szülei nélkül. Ez az örökölt tudás.
A ’90-es évekig nem lehetett róla beszélni – a pszichológia gyanús tudomány volt és a történelmet sem illett bolygatni –, hogyan traumatizálódtak az emberek a háborúban, majd a kollektív büntetések által, így az „örökségünk” is feldolgozhatatlan volt.
Azoknak a férfiaknak, most már nagyapáknak, dédapáknak, akik hazajöttek a hadifogságból, csak papíron lett vége a háborúnak, a lelkükben nem. Sokan otthon teremtettek háborús közeget a feleségüknek, gyerekeiknek. A fiúkat katonásan nevelték, nem lehetett sírni, nevetni. A bántalmazott feleségeknek fizikai tünetei lettek, sok volt az öngyilkosság.
Azok számára, akik ilyen közegben nőttek fel, ott volt a háború a rakétatámadások nélkül is. Az éjjel részegen hazatérő apa ugyanolyan rémületet keltett, mint egy légiriadó. És még csak beszélni sem lehetett róla az iskolában.
Amikor a bécsi magyar közösségen belül megosztottam, hogy mivel foglalkozom, egy sikeres fiatal magyar üzletasszonyról kiderült, hogy magyarországi német kisebbségből származik. Azt mesélte, hogy a szülei bőven 2000 után sem engedték neki, hogy bevallja, nemzetiségi. Hiszen erről nem szabad beszélni a mai napig. Úgy érzik, baj lehet belőle.
– Hogyan érte tetten magában a saját családi traumát, a kitelepítést, amely a könyv történetét adja?
– Én ezzel a történettel nőttem fel. Amikor Hollandiában, az egyetemen megismertem a traumaelméleteket, amelyek a vietnami veteránok és a holokauszt-túlélők örökített traumáival foglalkoznak, akkor kezdtem más szemmel nézni a saját örökségemre, megérteni azt, amit érzékeltem magam körül: a magyar és német származású emberek, akik az egykori Csehszlovákia területén élnek, máig félnek – és máig élnek is a Benes-dekrétumok. A sárkány, amely a könyvben a politikát szimbolizálja, máig ott van. Azt a sárkányt a nők ássák jó mélyre a könyvben. A nők, akik a legnehezebb időkben hátramaradnak a gyerekekkel és az öregekkel, akiknek megsokszorozódik az erejük férfiak nélkül. Olvastam egy posztban, hogy sok olyan ukrán nő ült be most a volán mögé, aki még életében nem vezetett. Volt, aki a határnál, több száz kilométer után remegő lábakkal szállt ki és megkérte a határőrt, hogy parkoljon be helyette, mert nem tud.
A könyvben pont ilyen asszony Magdaléna, aki egy szekéren viszi a gyerekét és fél bemenni bárhova, akárcsak az ukrán anyák, akik – szintén a bejegyzésekből tudható – sokszor nem mernek bemenni az idegen házakba. És igen, ott vannak a családanyákkal az idős asszonyok is, akik – ahogy a könyvben – a saját történeteikkel, mesélésükkel sokat oldhatnak a gyerekek traumáján. Akik azért is fontosak, mert bármilyen konfliktus is van a felnőttek között, egy aprócska szeletét meg tudják őrizni az elrabolt gyerekkornak azáltal, hogy a jéghideg vagonban is mesélnek, hogy kacagtató, ölben ülős játékokat játszanak a kicsikkel.
– A mi gyerekeink is traumatizálódnak a hírek hallatán és a mi rémültségünk által is. Mit tehetünk értük?
– A trauma az, amikor kimegy a lábunk alól a talaj és nincs kapaszkodó. A tehetetlenségérzés az egyik központi eleme. Ha kapaszkodót adunk a gyerekeinknek, hogy az említett saját családi történetek által kapcsolódni tudjon, vagy ha bevonjuk a segítésbe – például a nem használt színes ceruzákat kivisszük vele a Keletibe –, akkor hosszú távon is teszünk érte. Hiszen megtanítjuk őt, hogyan csatornázza bele egy másokat és magát is segítő tevékenységbe – például a biztonságos világba vetett hitének szertefoszlása felett érzett – gyászát. De egyben megtanítjuk őt arra is, hogy figyelmes legyen a világban élők párhuzamos valóságaira is. Ez békeidőben is fontos lesz.
– Hogyan érdemes használni a könyvben szereplő feladatokat, kérdéseket? Némelyikük nagyon ingoványos talajra vezethet.
– Akkor tudunk a traumáinkról, a félelmeinkről beszélni, ha biztonságban érezzük magunkat. Ha van egy közeg, ahol meg tudunk nyílni. Ha egy osztályközösség így működik, az fantasztikus, de a pedagógusoknak tisztában kell lenniük a csoporton belüli dinamikával, az egyéni sajátosságokkal. Nem szabad erőltetni, hogy minden kérdésre mindenki választ adjon. Inkább egy-egy kérdést érdemes kiválasztani, és azt körbejárni. A családban remek kiindulópont lehet az otthon megrajzolása ikonikus régi tárgyakkal, a nagymama csipketerítőjével, a nagypapa barna foteljével, vagy a családfa megalkotása. Ez sok emléket hozhat magával, ahonnan el lehet indulni.
