Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy nem lesz háború. Azok közé tartoztam, akik szinte az utolsó pillanatig kizárták ezt. Nem azért gondoltam így, mert ne tudtam volna Putyin önálló Ukrajna elleni gyűlöletéről és arról a vágyáról, hogy ennek a helyzetnek véget vessen, hanem mert azt feltételeztem, hogy képes reálisan felmérni Oroszország erejét és a háború lehetséges következményeit.
Mert ha így tett volna, akkor nem indított volna háborút. Akkor nem akarhatta volna országát agresszorrá tenni, és viselni annak minden nemzetközi politikai és jogi következményét. Akkor nem akarhatta volna, hogy egy olyan ukrán hadsereggel harcoljon, amely 2014-es állapotához képest sokkal jobban felszerelt, képzett és motivált. Akkor nem akarhatta volna ilyen relatíve korlátozott létszámú erővel felügyelete alá vonni és megszállva tartani Ukrajnát vagy annak egy részét, mert tudta volna, hogy ez lehetetlen. Ha józanul mérte volna fel országa képességeit, akkor nem akarhatta volna Európa egyik legnagyobb és egyben legszegényebb állama, Ukrajna politikai és gazdasági konszolidálásának terhét magára venni. És végül nem akarhatta volna, hogy újabb, a korábbiaknál sokkal pusztítóbb szankciók sújtsák.
Sz. Bíró Zoltán: Miért nem indít támadást a Kreml?Ha mindezen körülménnyel számolt volna, ilyen háborúba nem kezdhetett volna. De nem számolt, mert geopolitikai fantazmagóriái magukkal ragadták, és mert a környezetében nem akadt olyan ember, aki figyelmeztethette volna, hogy döntése milyen katasztrofális következményekkel jár. Nyilván azért nem akadt Putyin környezetében ilyen ember, mert a már több mint két évtizede tartó autokratikus hatalomgyakorlás ezt lehetetlenné tette. Ahogy valószínűleg azt is, hogy olyan elemzések és háttéranyagok kerüljenek az asztalára, amik nem igazodnak elvárásaihoz, erősödő mániáihoz. Senki nem vezethet személyiségének súlyos torzulása nélkül egy országot, ha a hatalmát hosszú időn át érdemben nem korlátozza semmi. Nincs az az erős és stabil személyiségű vezető, aki a korlátlan hatalom körülményei között egy idő után ne hinné el magának, hogy ő mindent mindenkinél sokkal jobban tud. Minderre ráerősített az Oroszországban is jelenlévő koronavírus-járvány, ami Putyint a korábbiaknál is elszigeteltebbé tette. Ebben az utolsó két évben jelentősen leszűkült azok köre, akikkel az orosz elnök közvetlenül érintkezett, ami tovább erősítette elszigeteltségét, ahogy egyre inkább elhatalmasodó geopolitikai mániáit is.
Ma még nem tudjuk, hogy mikor született meg Putyin fejében a végső döntés, ahogy azt sem tudjuk, hogy kit vagy kiket avathatott ebbe bele. Minden jel szerint nagyon keveseket. Erre utal az a körülmény is, hogy míg Putyin jachtját még a háború előtt visszavitték Oroszországba, tartva annak lefoglalásától, addig Medvegyev, Szecsin és Uszmanov hajóit nem, pedig mindhárman nagyon közel állnak az elnökhöz. Dmitrij Medvegyev az orosz Nemzetbiztonsági Tanács elnökhelyettese, míg Igor Szecsin Oroszország legnagyobb – és egyben állami tulajdonban lévő – olajvállalatának, a Rosznyeftynek a vezetője, akiről azt tartják, hogy ő intézheti Putyin pénzügyeit. Uszmanov pedig gazdag üzletemberként nem egy kényes feladatot teljesített már a Kreml érdekében. Ennek ellenére egyikőjük sem tudott a készülő háborúról, arról, hogy az ukrán határnál összevont katonai erő egyszer csak támadni fog, vagyis jelenlétük nem blöff, nem csupán zsarolási eszköz.
Putyin azonban meghozta döntését és február 24-én háborúba küldte katonáit és ezzel végzetes hibák sorát követte el. Először is nem számolt azzal, hogy a Nyugat ilyen egységesen és erőteljesen áll ki Ukrajna mellett. Feltehetően abban bízott, sok éves aknamunkája és megosztási kísérletei sikerrel jártak, és a kritikus pillanatban – a nyugati államok között egyébként is meglévő érdekkülönbségek – ellehetetlenítik a gyors és határozott nyugati fellépést. De pont az ellenkezője történt.
Másodszor azt is rosszul mérte fel, hogy mennyire erős az orosz gazdaság. Putyin nyilván abból indult ki, hogy országa gazdasága elég nagy, mintegy „ön-elégséges”, és kellően védett, ezért a szankcióknak nem lesz súlyos következményük. De lett, és ez nagyon gyorsan megmutatkozott. Putyin és a döntésben vele osztozó szűk környezete aligha számolt azzal, hogy a jegybank szorgos munkával felhalmozott, történelmi csúcson lévő nemzetközi tartalékainak több mint felét a Nyugat blokkolni fogja. Ilyet sem 2008-ban, az ötnapos grúz-orosz háború, sem a 2014-es krími annexió idején nem tett. Most viszont igen. Ezért Moszkva 643 milliárd dolláros tartalékából lényegében csak a jüanban és monetáris aranyban őrzött megtakarításaihoz fér hozzá, ám ezekkel a jelenlegi helyzetben nem sokra megy. Hiába van az orosz Központi Banknak 2200 tonna aranya, azzal nem tud mit kezdeni. Sokat elárul a helyzetről, hogy a kormányzat már a háború második hetében kénytelen volt elrendelni a valutaeladások felfüggesztését, és korlátozni a valutabetétekről felvehető pénz mennyiségét. Eközben azonban lehetővé tették az arany áfamentes vásárlását. A kereskedelmi bankokban tartott valutamegtakarítások összértéke 93 milliárd dollár, de a lakosság ennek csak egy részéhez fog hozzáférni, mert a 10 ezer dollár feletti kifizetések csak rubelben történhetnek. Putyin rendelkezése nyomán a külföldi cégek is csak rubelben kaphatják orosz partnereiktől a járandóságaikat, mert a valutakifizetéseket megtiltották. Vagyis a valutahiány már most is érzékelhető. De addig aligha válik drámaivá a helyzet, amíg Oroszország korlátozások nélkül adhatja el olaját és földgázát. A központi költségvetés ugyanis mindaddig szufficites marad, amíg a kőolaj ára 44 dollár fölött van. Mint az közismert, már egy ideje jócskán e fölött jár, következésképpen a blokkolt nemzetközi tartalékok pótlása egyelőre akadálymentesen folyik. Nem véletlen, hogy gazdasági elemzők és politikusok egy része követeli az orosz szénhidrogén-export korlátozását, arra hivatkozva, hogy nem a Nyugatnak kellene finanszírozni Putyin háborúját. Az orosz szénhidrogénekről való leválás nem lehetetlen vállalkozás, bár kétségtelen, hogy ehhez némi időre van szükség.
Ugyanakkor az is látszik, hogy az orosz gazdaságnak már enélkül is komoly problémákkal kell szembenéznie. Az már ma is szinte biztosnak tűnik, hogy az idei lesz 2014, vagyis a Krím annektálása óta a negyedik olyan év, amit az orosz gazdaság recesszióval zár. A háború előtt az előrejelzések még azt valószínűsítették, hogy a bruttó hazai termék 1,5 százalékkal nő majd. Most viszont már más a helyzet. Több befektetési bank is készített prognózist. Ezekből az olvasható ki, hogy minimum 7-9 százalékos visszaeséssel kell számolni. De azt sem lehet kizárni, hogy az újabb és újabb szankciók hatására a recesszió végül két számjegyű lesz. Putyinék valószínűleg a leglidércesebb álmaikban sem gondoltak arra, hogy nem csak államok hoznak majd ellenük büntető intézkedéseket, de cégek is. A nagy nyugati vállalatok egymás után jelentik be, hogy elhagyják az orosz piacot, felhagynak termékeik és szolgáltatásaik értékesítésével, és ha volt, oroszországi termelésükkel. A gorbacsovi évek egyik legemlékezetesebb eseménye volt, amikor Moszkvában megnyílt a McDonald’s első Szovjetunióban működő étterme. Most, amikor a cég bejelentette távozását, ugyanolyan hosszan kígyózó sorok alakultak ki a vállalat üzletei előtt, mint egykor.
Harmadszor a Kreml azt is rosszul mérte föl, hogy ténylegesen milyen erős is a hadserege. Vitathatatlanul jóval erősebb, mint a 2010-ben megkezdett haderőreform előtt volt, de mégsem annyira, mint amennyire ezt az orosz propaganda és maga Putyin próbálta éveken át a világgal elhitetni. Noha az orosz hadsereg jóval erősebb, mint az ukrán, létszámában is minimum négyszer múlja azt felül, ám motiváltságában jelentősen elmarad attól. Ez nagyon is érthető, ahogy az is, hogy az orosz katonák felteszik maguknak a kérdést: miért is kellene egy öregedő diktátor geopolitikai lázálmai miatt meghalnom? Erre a kérdésre azonban nincs meggyőző válasz.
A putyini propagandának, bármennyire igyekezett is, nem sikerült erkölcsileg megalapozott magyarázatát adnia annak, hogy miért is kell háborút indítani egy Oroszországot meg nem támadó ország ellen.
Erre sem nem jó, sem nem elégséges válasz a háború átnevezése „különleges műveletté”. Tudjuk, hogy a hazugság az autokráciák eszköztárának egyik fontos eleme, de túlfeszített használata azzal a súlyos kockázattal jár, hogy a hazugságbuborék egyszer csak felszakad. Már ma is nem kevesen vannak Oroszországban azok, akik nem hisznek a hatalomnak, és komoly személyes bátorságot tanúsítva nap nap után tüntetnek a háború ellen. Számuk csak nőni fog.
Végül, de nem utolsó sorban a Kremlben nemcsak saját hadseregük erejét ítélték meg hamisan, de az ukránokét is. Az utóbbiról ugyanis kiderült, hogy bár jóval kisebb, mint az orosz, és nem különösebben erős sem a légvédelme, sem a légierője, de nagyon is hadra fogható, és a kötelékében szolgálók messze eltökéltebbek, mint az agresszorok. Ráadásul nemcsak a katonák tartanak ki, de az Ukrajnában élők nagy többsége is. Senki nem fogadta az oroszokat se sóval és kenyérrel, se virágzuhataggal. Senki nem tartja őket felszabadítónak. Épp ellenkezőleg, az agresszort látják bennük. Szinte felfoghatatlan, hogy Putyin és környezete hogyan érthette ennyire félre az ukrajnai helyzetet. Maguk is elhitték volna nyolc éven át mantrázott hamis vádjukat, hogy tudniillik Ukrajna egy Bandera-követő fasiszta banda kezére jutott, és az ott élők másra sem vágynak, mintsem hogy minél gyorsabban megszabadítsák tőlük őket? Nem úgy fest, mintha ez lenne a helyzet. Az Ukrajnában élők nem kérnek sem Putyinból, sem rendszeréből. Ők másképp akarnak élni. Felfoghatatlan, hogy a kitartó ukrán ellenállás láttán miben bízik még a Kreml. Azok után, hogy városok sorát bombázták szét, és ártatlan emberek százai, de lehet, hogy már ezrei estek az orosz agresszió áldozatául, mit remél még Putyin? Komolyan gondolja, hogy ezek után az ukránok megszeretik őt, és egyszer csak elkezd tetszeni nekik az „orosz modell”, és az „orosz világ” részévé akarnának válni? Vagy mindez már rég nem érdekli Putyint, mert egy cinikus gazfickó, akit mániái hajtanak, és aki addig nem áll meg, amíg erővel meg nem állítják? Ha az utóbbi az igaz – nagyon úgy fest, hogy ez a helyzet –, akkor kinek kellene Putyint megállítania? Konszolidált autokráciákban a rendszert és annak vezetőjét aligha lehet békés tüntetésekkel megdönteni. Amíg nincsenek a hatalmi elitben és az erőszakszervezetekben dezertálók, nincs esély az autokrata kiiktatására. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne jelentőségük a tüntetéseknek. Nagyon is van. Azok ugyanis megerősíthetik a hatalmi elit tagjait abban, hogy lépniük kell, és meg kell buktatniuk az országot katasztrófába sodró autokratát. A tüntetések tehát biztatásul szolgálhatnak arra, hogy az elit köréből valakik végre cselekedjenek, mielőtt még nem lesz késő, és vegyék le Putyint a sakktábláról. Most ugyanis minden arra vall, hogy az orosz elnök képtelen a visszakozásra. Olyan ő, mint a sakktáblán a gyalog, aki csak előre tud lépni. Hiányzik belőle a manőverezés és a kompromisszumkötés képessége. És ez végzetes lehet.
A háborúnak a lehető leghamarabb véget kell vetni. Azonnali fegyverszünetre van szükség, és egy olyan új orosz vezetésre, amelyikkel van remény tartós megállapodást kötni, és abban bízni, hogy felhagy a nemzetközi rend felbomlasztásának tervével. Ha ez rövid időn belül nem történik meg, Oroszország évtizedekre elszigetelődik, mély autarkiába zuhan, ahonnan nehéz lesz kiemelkedni. És akkor még nem beszéltünk arról a súlyos reputációs katasztrófáról, amit Moszkva már eddig is elszenvedett. Jó lenne észhez térni!
