Balaton;Trabant;nosztalgia;gyerekkor;

- Hartay Csaba: Emlékeim szerint

Mamaház

Mama régi háza. A tágas kert, üres kutyaház, egykor gondozott, mára elvadult veteményes. A veranda. Hátul a padlásfeljáró, óvatos, roppanó, puha léptekkel. A falépcső alatt régi cipők porosodnak, nem mennek tovább innen. A padláson szusszanásnyi porvilág. Ott mindig kavarog, ülepedik. Zsákok lógnak, régi, levedlett kabátok alszanak, mint elesett katonák koreográfiái. Kilesek a résen, milyen magasan vagyok. Ilyen magasan is van egy világ. Szemben valaki megy az utcán, nem látja, hogy látom, csak a szemem látszik, de számára az sem. Mama kiált, gyere le, mit csinálsz ott, nincs ott semmi. Mama, itt van minden, ládák, régi levelek a frontról, tata írta neked, nem tudom elolvasni, félhomályban nem megy. És talán olvasni sem tudok, csak a magaslati jelent olvasom. Jó, lemegyek. Tata a teraszon kanalazza a levest, rám néz, mosolyog. Mellette a táskája, benne egy üveg bor. Tata ad Fruttit. Nem is rosszalkodtam, ő tudja. Mama régi háza, a nyikorgó szekrényajtók, repedezett vályogfalak. Ahol egy lavór volt a fürdőszoba. Dunyhás ágy, aludtunk benne egy régi szilveszterkor húgommal. Bandi nézte a tévét, ott ült mozdulatlanul a fotelban, szürkén villogó fények világították az arcát. Azok a hangok ma is harsognak. Mikor lesz már vége ennek a filmnek? Nagyon régen vége annak a filmnek. Reggel pirítós. Villára szúrt kenyér gázláng felett. Már jó, kicsit megégett, de kenek rá kacsazsírt, meg is sózom, nem olyan, mint otthon, tudom, de én ilyet adok nektek. Finom, ugye? Mama mosolyog. Érzem az ízeket. És nézd, kisfiam, ott a jégvirág az ablakon, reggelre minden kivirágzik, még télen is. Mennyi évszak, mennyi disznótor, pörzsölésre érkeztünk, megjött a segítség, kia­bálják. Csúzlit csinálok, íjat. Felmászom a fára, onnan tartom távol az ellenséget, megvédem mamáékat. A szomszédban óvoda. Átpottyannak gumilabdák. A puhákat visszadobom, a kemény nekem is kell. Ez már az enyém, nem adom oda senkinek.

Hétfő, adásszünet

Nem volt semmi más, csak az a tömött, meleg sötétség a lakásban. Az olajkályha mélyén tűz lobogott, felül, egy kis lyukon lehetett belenézni. Apu Omegát hallgatott egy szürke magnón. Lénát láttuk az ágyon. Ilyenkor mindig eljött. Nem volt adás, de Léna meglátogatott bennünket minden hétfőn, kint hullott a hó és fújt a szél. Apu háton feküdt a hálószobában, és nem hagytuk, mesélnie kellett. Hüvelyk Matyi ment, ment, mendegélt. Aztán apu elszunyókált, Hüvelyk Matyi meg kisétált a meséből, magával vitte Lénát is. Adásszünetes, fekete hétfők. Mintha még mindig ott botorkálnánk abban a sötét lakásban. Örültünk az adásszünetnek. Amúgy sem volt semmi a tévében, iskolatévé, orosz nyelvlecke, Szergej, a bohóc, meg olyan műsorok, amikben öltönyös, szemüveges bácsik beszélgettek egy stúdióban. Nem hiányzott. Ennél sokkal jobb volt apu végtelen járkáló Hüvelyk Matyija, szerintem még ma is megy, mendegél. Valahol menetel Lénával egy téli tájon. A sötét hétfők, mindenki a saját lakásában, kislámpák pislákolnak, nem villódzik fekete-fehér tévék éles-szürke fénye. Diavetítők zúgnak halkan. Színes képek a gyerekszoba fehér ajtajára vetítve. Anyu suttogva olvassa a mesét, apu elaludt. Cérna Peti. Egy vékony kisfiú, akinek meg kell erősödnie, ha űrhajós szeretne lenni. Meg volt valami olyan történet is, hogy valaki leereszkedett egy lékbe, és pénzérmét hagyott maga után a jégen. Álmaimban is előjött később ez a jelenet. A diafilmek végén volt egy olló. Mintha azzal vágták volna el ezt az akkor örökkévalónak tűnő, nyugalmas, bújtatott gyerekkort.

Kitörölhetetlen Trabant-rendszámok

Mindig Trabantunk volt. De nem igaz, mert volt egy fehér Skodánk is. Arra igazából nem emlékszem, mert bölcsődébe jártam akkor. Jártam? Vittek. Skodával. És állítólag a konyhás nénik nevettek rajtam, ahogy azt mondom: Kodával jöttem. Amúgy mindig Trabantunk volt. UE 11-93. Ez volt a rendszáma az elsőnek. Ott állt lent a parkolóban, apu egy bácsitól vette, aki a szomszéd lépcsőházban lakott. Odaadta neki a pénzt, a bácsi megszámolta, bólintott, átadta a kulcsokat, utána beültünk. Egy régi július, nagyon meleg volt abban a Trabantban. Hogy utána hová mentünk vele, nem emlékszem. Ákoséknak is Trabantjuk volt, azzal jártak a nyúlzugi telekre meg a fóliába. Az ő rendszámuk TP 36-33, mindig azt lestük, mikor érnek haza, mikor jönnek le játszani. Hol vannak most ezek a rendszámok? Nem érdekes, itt, fejben megvannak. Akkor még nem gondoltam volna, hogy két betűnek és négy számnak is lehet hangulata. Hány órát ültem vajon Trabantokban? Az UE 11-93-as után kombi Trabantunk lett, a rendszáma GX 69-81 volt. Gyerekek, ébresztő, indulunk Pécsre! Anyu kávét főz, apu rágyújt. Már egy adag csomagot levittek. Hajnalodik a lakótelepen. Nem játszik senki, a hinták nem lengenek, odafent a többiek behúzott függönyök mögött alszanak. Sziasztok, mi most elutazunk nagyon messzire, Pécsre, de visszajövünk, és mindent részletesen elmesélek. Beülünk, az autóban hideg van. Reszketünk. Nyugi, gyerekek, mindjárt fűteni kezd, csak melegedjen fel a motor. És ez nem autó, kisfiam, tanuld meg, ez Trabant. Nem tudtam, miért mondja ezt akkor mosolyogva apu. Ma már tudom. Mögöttünk a csomagok pléddel leterítve, alattunk pléd, rajtunk pléd. Honnan volt ennyi plédünk? Anyu szendvicseket ad hátra. Ne morzsáljatok. Jó, nem morzsálunk. Kicsit csak morzsálunk, apu leszid. Kutya kölykei! Ne gyújts rá! – szól neki anyu. Mikor érünk már oda? Hol vagyunk? – kérdezzük felváltva húgommal. Hol vagyunk? A kocsiban – feleli apu. Nem nyugtatott meg. Nagyon hosszú az út. Négy és fél óra, sosem telik el. Mikor érünk már oda? Csak akkor kezdünk még jobban izgulni, ha meglátjuk a tévétornyot. Onnan már csak fél óra. Az is nagyon sok idő, de kibírható, itt már nagyon szép a táj, hegyek, meredek utak, lejtők, emelkedők. Milyen unalmas helyen lakunk. De a pécsieknek meg az a különleges. A Trabant küszködik, vissza kettő – mondja apu. Nem értjük, mi az a vissza kettő, de olyan jól hangzik. A Trabant felordít. Aztán megnyugszik. Mi nem nyugszunk meg, még jobban izgulunk. Irány a Székely Bertalan utcai nagy ház, a meredek hegyoldal, a kis ház a kert végében, a mandula, a füge. Nyáron eper, málna és kajszibarack. Évente egyszer-kétszer találkozunk csak velük. Nagyon izgulunk olyankor. A kertkapu már kitárva, begördülünk. Pécsi papa és pécsi mama jön elénk tárt karokkal. De megnőttetek! – mondja mama. Nem értem, én mindig ilyen magasnak éreztem magam. Mamáék nem változnak, mindig ugyanolyanok. Nekik is van Trabantjuk, különleges, ritka, narancssárga, sosem láttam másik ilyen Trabantot. A rendszáma ZX 93-08. Annyira tiszta, olyan illata van belül, mintha új lenne. Papa nagyon vigyáz rá. Megérkeztünk, lassan megnyugszunk. Papa kardigánban ül egy sámlin, mama intézkedik. A fekete bakelittelefonon feltárcsázza Csilláékat, mindjárt átjönnek ők is. Nekünk még nincs telefonunk. Apu megigényelte évekkel ezelőtt, de csak ígérgetik. Ha bekötik, felhívunk otthon a haverokkal mindenkit. Jól jöttetek? – kérdi papa. Hetvenes átlaggal – mondja apu. Az jó – válaszolja papa. Alig várom, hogy este a szibériai farkasokról meséljen.

Nekem a Balaton kell, nem a felnőttkor

Megyünk a Balatonhoz. Apu kapta a nyaralást, van egy szobánk valahol Csopakon. Apu nem kapta a nyaralást, apu sokat dolgozik, és van egy üdülő Csopakon, ott várnak bennünket. Ezt is hozni akarod? Horgászol eleget itthon. Jól van, befér a csomagtartóba. Abban mi van, giliszták? Ha szétmásznak a kocsiban, nem tudom, mit csinálok veled. Majdnem olyan hosszú az út, mint Pécsre. Nem a tévétornyot várjuk, hanem a kék, nagy tavat. Van valahol egy tó, aminek a partján megállunk majd, még ha rossz idő is lesz, belebámulunk a párás kékségbe, mert ő a Balaton. Ismerkedési est. Apu anyuval táncol, beleihatunk a pezsgőbe. Nekem is meg kell ismerkednem valakivel. Valahogy mindig mindenki annyi idős, mint én. Hogy lehet ez, szólnak nekik, hogy jön egy fiú Szarvasról, és gyertek ide, barátkozzatok vele. Még nincs személyi igazolványom, de engem igazol a Balaton. Zimmer Feriben lakunk, idős néni és bácsi, anyuék sokat beszélgetnek velük, engem nem érdekelnek az öregek, a teraszról a síneket bámulom. Csopak, Siófok. Itt nyáron is esik és fúj a szél. A Balaton, ha megtudja, hogy megyünk, megmutatja nekünk, hogy a kéksége átcsap a felhőkbe, a párája esőre vált. Akkor is nyaralunk. Kisüt a nap, apu, nézd, milyen szőrösek a kövek. Az nem szőr rajtuk, kisfiam, hanem hínár. Angolnát fognak így, snecit tűznek a horogra, bedugják a csalit a part menti kövek közé, a zsinór végén hungarocell, és reggelre benyeli az angolna. Reggelre eltelik egy nap a Balatonnál. Fúj a szél. A hullámok honnan jönnek? Melyik az első hullám, amelyik elkezdi? Most elcsendesül. Apu sört iszik, anyu fújja a matracokat. Mezítláb futkosunk a hűs gyepen. Megcsíp egy méhecske. Mondtam, hogy vegyél fel papucsot, apu mérges. De nem annyira, mert nyaralunk. Milyen hosszú otthon egy hét, nyaraláskor, a Balatonnál nagyon rövid. Apuék másik felnőttekkel beszélgetnek. Ha én egyszer felnőtt leszek, akkor én is ilyen illedelmesen fogok beszélgetni másokkal a semmiről? Nekem a Balaton kell, nem a felnőttkor. A Balatonnál nem lehet játszani, a Balaton játszik nekünk. Milyen távoli az ismerkedési est. Senkit sem ismertünk meg, csak a Balatont, de őt sem igazából. Angolnák, dévérkeszegek és tükörpontyok laknak a vizek mélyén. A Balaton tükör. Minden évben meg szeretném nézni magamat benne. Csopak, hajóállomás. Jégkrémet majszolok, és várom a keszeget. Mindig eljön, és mindig viszi, vonszolja az úszót. Eltűnik a kék vízben. De közelről nem is kék. Nincs színe. A távolodással vált át kékbe a Balaton. Otthonról kék. A partján süt a nap, ha hosszú órákon át odaautózunk, megharagszik, és viharral válaszol. Ne veszekedjünk, Balaton. Én akkor is szeretlek, ha te haragszol ránk.

Élők és holtak köztes terében mi lenne jobb, mint meditálni, tágra nyitott elménk segítségével megragadni a felvillanó ötleteket? Lanczkor Gábor sem tett másként sírkerti sétái közepette, s több mint kétszáz nagyon is eleven hatású versben ossza meg élményeit a Sarjerdő című legújabb kötetében. A költővel az elmúlt, de mégis jelen lévő idő nyomába eredtünk.