Apának van egy órája, egy nagyon régi karóra, a szíja repedezett, de igazi bőrből, mondja erre apa, ha bárki megjegyzi, miért nem cseréli már le. A repedéseinél sötétebb a bőr, mélyek azok a repedések, mintha tele lennének emlékekkel, a domború óraüvege is kopott, a számlapon vonások, azok római számok, mondja apa, a római számok is kopottak. De apa nem cseréli másikra azt az órát, mert azt az apukájától kapta, aki meg az ő apukájától, akinek az apukája vette azt születésnapjára a híres szabadkai vásárban, valamikor olyan régen, hogy akkor Szabadka még Magyarország volt.
Régen persze sok minden Magyarország volt, ami már nem az. Ha Kosztyu Laciéknál kimászunk a tetőre, amit, mondjuk, nem szabad, de azért szoktuk csinálni, akkor látjuk a szomszéd falu tornyát, régen az is Magyarország volt, most meg már nem az. Magyarország volt Arad is, és az odáig vezető úton lévő összes falu, Chișineu-Crișt csak annak hívják, igazából az Kisjenő, arról sokszor hallok, ott van az a Dacia-szerviz, a ház tetején egy Dacia formájú bádoglemez, oda hordjuk Kosztyu Laci tatájának a Daciáját is, meg az én tatám Daciáját is, amikor besül a vízpumpa vagy leolvad a biztosíték vagy elromlik a karburátor, a fék, a lámpa, a bármi. Szóval régen Szabadka is Magyarország volt, most meg már nem az, csak Szabadka nem Románia lett, hanem Jugoszlávia, nyáron a Kastélyfürdő előtt sok jugó autó áll, tök egyforma Zastavák, mint a románoknál a Daciák, azoknak a rendszámán a legtöbbször SU van a vörös csillag előtt, ami Ferkó szerint azt jelenti, hogy Szabadka, amit most úgy hívnak, hogy Subotica. Neki lehet ebben hinni, szoktak hozni Jugóból cigirágót és farmert és képregényeket és eurokrémet. Azt hiszem, jugoszlávnak jobb lenni, mint románnak, de talán még annál is, mint magyarnak, amikor majd egyszer mi is elmegyünk Jugoszláviába, azután pláne ezt hiszem, hatalmas hegyeik vannak és napfényes tengerük pálmafákkal a parton, sokkal jobb játékok, sokkal színesebb sportújságok. De akkor nem Szabadkára megyünk, ami Subotica, vicces is lenne, miért mennénk oda fürdeni, amikor ők meg ide jönnek, de nem oda megyünk, mert ott nincs tenger, a tenger, az a horvátoknál van, a horvátok is jugoszlávok, azt mondja apa, mert épp ez a lényege a dolognak, hogy mindenki egyre kevésbé horvát vagy szerb vagy bosnyák, és egyre inkább jugoszláv, azok is, akik régen magyarok voltak, kérdezem, de erre nem felel, inkább vesz nekem egy sportújságot nagy poszterekkel. Neki órája van Szabadkáról, nekem sportújságom van Opatijából, mindkettő jugoszláv, pedig egyik se az.
Apa időnként elviszi az órát Papuczák bácsihoz, akinek a Gesztenyés sugárúton van kis órásüzlete, az ajtaja fölött hatalmas cégér, egyszer azt olvasom itt, hogy Papuczák óriás, akkor még nem ismerem Szabó Lőrincet, én vagyok az a nyolcéves kisfiú, aki ő volt Debrecenben, és nem értem, hogy az az apró, szinte teljesen kopasz, idős bácsi hogy lehet óriás. Csak a szeme az, amikor beleteszi a nagyítót, amivel belelát az óra legapróbb alkatrészeibe is, hogy megtalálja köztük a legapróbb repedést, tágulást, lazulást vagy belekerült porszemet, olyan azzal a nagyítóval a szemén, hogy az ember azt érzi, én legalábbis azt érzem, hogy az ember szívébe és lelkébe is belelát, szerencse, hogy nem beszélget velem, megszólalni se mernék, és valószínűleg bármit kérdezne, muszáj lenne igazat mondanom, ha azzal a nagyítóval nézne rám, úgy érzem, még azokról a titkokról se tudnék hallgatni, amiket apának nem mondok el, vagy anyának nem mondok el, pedig ilyen titok nem sok van. De Papuczák bácsi csak apával beszélget, a fociról, mindig a fociról, miközben vékony, ráncos ujjai az órát babrálják, cukkolják egymást, mert apa Fradi-szurkoló, azt mondja, hogy a férfiember már csak olyan, hogy szereti a focit, és ha a focit szereti, akkor a Fradit szereti, ami persze nem igaz, mert az utcánkban ott lakik a Nyíri Miska bácsi, aki a Dózsát szereti, aztán van a Postás Pista, aki a Vasast, meg a Madarász bácsi a túloldalon, aki a Rábát, de apa szerint ő csak divatdrukker, mert a Rába nemrég volt bajnok, arra, mondjuk, jó, hogy lássam, nem kell attól a Fradinak szurkolni, mert az ember magyar ember, például a Papuczák bácsi meg az MTK-nak szurkol, igaz, róla azt mondják a Ferkóék, hogy ő zsidó, amit nem tudom, mit jelent, de amikor ezt mondják, mindig suttogva mondják, szóval inkább nem kérdezem meg, még apát sem. Pedig apa biztosan tudja, mindig minden kérdést meg tud válaszolni, egyszer talán megkérdezem tőle ezt is, meg azt is, hogy miért mondják Ferkóék Papuczák bácsira azt is, hogy libás, egyszer aztán tényleg meg is kérdezem ezt apától, de csak annyit mond, hogy ha majd nagyobb leszek, kivisz egyszer egy temetőbe, és elmeséli, de aztán végül nem visz ki, és nem meséli el, azt a temetőt egyedül kell felfedeznem, egyedül leszek majd ott én és a mohás, kopott sírok, egyedül leszek, amikor felfedezem az egyik síron, majd a másikon azt a nevet, ami apa neve is volt, meg apa apukájáé és az ő apukájáé is, és ami az én nevem is, és amit addig csak a német temetőben láttam, egyedül leszek aztán ezzel a felfedezésemmel évekig, a felfedezéssel és a dilemmával, hogyan lehet egyetlen ilyen ritka név két ennyire különböző temetőben.
De most nem vagyok egyedül, most ketten vagyunk Papuczák bácsinál, akinek a testvérét is ismerem, ő a borbély a piacnál, hozzá járunk apával hajat vágatni, de mintha nem is lennének testvérek a két Papuczák, mert a fodrász pocakos, nagyhangú ember, mintha egy kocsmában lenne pultos vagy egy vásári kikiáltó, mondjuk, nem láttam még soha vásári kikiáltót, de pont ilyennek képzelem el. Ha nincsenek vendégei, akkor kinn ül egy széken az üzlet ajtaja előtt, üveges ajtaja van, egy kis csengővel, ami mindig csilingel, ha kinyitják az ajtót, akkor is, ha jön valaki, akkor is, ha megy, az ajtó fölött egy cégtábla, hasonló, mint az órás Papuczák bácsié, csak erre az van pingálva, hogy Papuczák borbélymester, rá lehetne írva az is, hogy „és mesemondó”, mert amikor nincs vendége, kinn ül egy széken, és aki arra jár gyerek, annak mesét mond, saját meséket talál ki, de olyan izgalmasakat és érdekeseket, hogy olyan a legnagyobb mesekönyvben sincsen. Én legjobban azt szeretem, amikor elmeséli, hogyan kerültek a bárányfelhők az égre, mert abban az a kisvonat is szerepel, ami régen Körösváron ment végig, át a Gesztenyés sugárúton, el a vásártelep mellett, egészen ki a rozsdás hídig, ami akkor még nem rozsdás híd volt, hanem az a híd, amelyen a kisvonat járt ki egészen a feketemajori tanyákig. És akkor, amikor még járt a kisvonat a rozsdás hídon, akkor a rozsdás híd alatt még nem volt apró szemű drótháló, hogy beleakadjanak azok, akik úszva akartak átszökni a szülőföldjükről a szülőhazájukba, legalábbis, ha igaz az, amiről mindenféle pletykákat hallani.
Az órás Papuczák bácsi a focin kívül semmiről nem beszél, az üzletében is csak egyetlen kép van kitéve, de nem úgy, mint az autószervizekben, hogy meztelen nők vannak rajta, amit én nem is értek, hogy mi izgalmas van bennük, miért nem olyan szuper kocsikat tesznek ki inkább a falra, amiket itt úgyse látunk, legfeljebb csak Kismészárosék matchboxaiban, Porschékat meg Lamborghinikat inkább. Papuczák bácsinál egy futballista van a képen, úgy beszél róla, hogy az Orth Gyuri, csak tőle hallok róla, apa mindig az Aranycsapatot emlegeti, azt mondja, azt álmából felkeltve is tudná, hogy grosicsbuzánszkylórántlantos és sorolja végig, ekkor még nem is tudom, mennyit fogjuk még emlegetni őket. Közben, míg megbeszélik, hogy Borsó vagy hogy Szokolai, Papuczák bácsi az órát szereli, hol ezt cseréli ki benne, hol azt, a mutatókat is cserélte már, a számlapot és a számokat is, biztos vagyok benne, hogy belül is kicserélte már az összes rugót és csavart és izét is bigyót.
Egyszer mondja is apának, hogy hát ebben az órában már mindent kicserélt, talán csak a szíjat nem, de még az üvegét is, mert annyit polírozták a régit, hogy már teljesen elkopott, akkor ez az óra vajon még az az óra, amit apa kapott az apukájától, aki az ő apukájától, aki pedig az övétől. Apa ilyenkor mindig nagyon elkomorodik, és azt mondja, tudja azt jól, Papuczák bácsi, hogy nem az az élő, ami kívül van, hanem, ami belül. Amikor kicsi voltam, arra gondoltam, hogy van az órának valami titkos alkatrésze, ami mindig pontosan tudja az időt, és az állandó, de azóta, mióta nagy vagyok, már nem gondolom ezt. Amikor apa ezt mondja, Papuczák bácsi nagyot sóhajt, hátramegy, előrehoz egy üveget és két poharat, tölt, kóser, kérdezi apa, kóser, bólint Papuczák bácsi, megisszák, néha apa vesz egy nagy levegőt, mintha mondani akarna valamit, máskor Papuczák bácsi vesz egy nagy levegőt, mintha mondani akarna valamit, aztán egyik se mond semmit, de a hangulat mégis más lesz az apró órásüzletben, mintha az a hallgatás másmilyen lenne, mint amilyen addig volt.
Papuczák bácsi mindig beállítja a pontos időt is azon az órán, de az óra ideje másnap reggelre mindig elcsúszik, mindig pontosan kilenc perccel megelőzi a pontos időt, apa egy ideig beállította mindig reggel, mindig felhúzás után, egyetlen csavar van azon a karórán, nincsenek rajta alul-felül mindkét oldalon gombok, mint a hétzenés kvarcórákon, nincs rajta számológép sem, mint a Kismészáros óráján, amit állítólag a dollárboltban vettek neki a szülei. Apának nincsenek ilyenek az óráján, csak az az egy csavar, azzal állította be minden reggel, de aztán már nem, hagyja, hogy pontosan kilenc percet siessen az órája, úgy látszik, nekem nem ebben az időben van a helyem, mondogatja, és el is magyarázza, mert látja, hogy ezt nem értem. Elmagyarázza, hogy ha ez a karóra mindig pontosan kilenc percet siet, akkor azt is mondhatjuk, hogy teljesen pontosan jár egy olyan világban, ami kilenc perccel előrébb van, mint mi. Próbálom kitalálni, vajon hol van az a világ, ami kilenc perccel előrébb van, azt tudom, hogy Románia egy órával előrébb van, mint mi, szóval akkor biztosan van olyan hely is, ami kilenc perccel van előrébb, talán valahol a rozsdás határhídnál, ahol víz alatti szögesdrótokon akadnak fenn a menekülők, vagy egy olyan helyen, ahol már nemcsak szerbek és horvátok és bosnyákok nincsenek, hanem magyarok és románok és zsidók se, hanem mindenki csak úgy simán ember, mint apa, Kosztyu Laci, a Papuczák bácsiék vagy én.
