Addikt című drámájával robbant be a színházi köztudatba. A rehabilitációs intézetben játszódó történetben őszintén, nyersen beszél a függőségről. Nem mellesleg saját tapasztalat alapján, mert maga is megjárta a poklot. Ám mielőtt még elkönyvelhették volna szerről lejött, volt drogos szerzőnek, Szűcs Zoltán kimenekíti magát ebből a státuszból is, és bizonyítja, nem ez egyetlen témája, sőt, még csak fő témája sem feltétlen.
Bár több művében is feldolgozza a kárhozat tornácára került, démonaival küzdő ember történetét (Asztreál, Megálló, Mentorok), már első drámakötetében, amelyben hét színmű szerepel, a függődarabokon kívül más témájú mű is található.
Szűcs Zoltán kaposvári léte, intellektuális nyitottsága elkerülhetetlenül sodorta a kaposvári színházhoz. Annak legendás időszakában, a kilencvenes években. Tíz évig horgonyzott le ott, amíg önpusztítása el nem lehetetlenítette. Először díszítőként, majd kellékesként dolgozott, időnként pedig kisebb statisztaszerepeket is játszott Mohácsi János, Ascher Tamás, Gothár Péter és Znamenák István rendezéseiben. Benne élt a színházban. Nem meglepő hát, hogy amikor az alkohol és drog elhagyása után, hiányt kitöltendő írni kezdett, automatikusan a dráma felé fordult. Rögtön párbeszédekben, monológokban szólaltak meg benne a történetek, és jelenetekben gondolkodott. Mint ahogy az sem, hogy huszonkét év drog- és alkoholfüggés után – terápiás jelleggel is – a függésről, túlélésről, leszokásról és a közvetlen ezt követő számkivetettség és tudathasadás állapotáról kezdett írni.
E „függődrámák” bár drogprevenciós célzat nélküliek, bepillantást engednek a drog pusztításába, végzetes csapdáiba és a terápia útjába. Mindemellett leszámolnak sztereotípiákkal, anomáliákkal és ok-okozatokkal szembesítenek. Sokszor társadalomkritikától sem mentesen. Naivitás és szépelgés nélkül mutatják be a lehetetlen megvalósulását. Mi, a körön kívül levők pedig tapadunk ezekhez a bűnbeesés- és megváltástörténetekhez, élvezettel vájkálunk mások poklában, elborzadva mártózunk meg a szenvedéstörténetekben, mert biztonságos keretek között nézhetünk farkasszemet és kacérkodhatunk a luciferi kísértéssel. Mert jó borzongani, felvérteződni, és megnyugtató kívülállónak érezni magunkat. Miközben titkon tudjuk, függőségekben, érzelmi defektekben és élethazugságokban kisebb-nagyobb mértékben mi is bővelkedünk, még ha ezek nem is pusztítanak olyan látványosan, s jóval tovább rejtve tarthatók. Ám így leszünk mégis rokon ezekkel az elátkozottakkal. „A szenvedés paripáján juthatunk el a tökéletesség felé” – idézi Eckhart mestert Szűcs egyik hőse.
Szűcs Zoltánt a határhelyzetek, a számvetés és az újrakezdések érdeklik. Amikor szembe kell nézni és el kell engedni valamit – vagy egy múltbéli bűnt, vagy egy függést, vagy egy rögeszmét. Amikor ki kell állnunk magunkért és meg kell bocsátanunk magunknak.
Így a függődrámák hősein túl van itt más elakadt, megakadt sors is. A Térközben monodráma sorompókezelőjét múltbéli bűne terhe nyom agyon. A Színészotthon múlt sérelmeit feldolgozni nem tudó, saját pályájukkal és mulandóságukkal szembenézni kénytelen, egykor sikeres emberekkel teli. Sofonisba című drámájával pedig Szűcs Zoltán egy egészen új utat nyit meg maga előtt is. Egy csodálatos, rendkívüli művészsorson navigál bennünket kezdetektől egészen a végig. Egy olyan reneszánsz kori festőnőt mutat nekünk, aki jóval megelőzte korát, és a maga útját járva, nőként kitört társadalma korlátozó keretei közül, a férfiak vezérelte és uralta világban.
E sodró lendületű életrajzi drámában Michelangelo tanítványa céltudatosságában is képes törékeny és nyitott maradni.
Szűcs Zoltán függésből szenvedélybe menekül, pontosabban menti át magát. Pusztításból alkotásba. És ezzel nemcsak magán segít, de nekünk is felkínál egy utat. Mindennapi önpusztításaink újragondolására késztet. Nem pusztán saját példájával, hanem megannyi hőse által is. (Selinunte Kiadó, 2021. 290 o.)
